Luka Jovics: Amikor megérkeztem, sírtam, honvágyam volt

„Mindig a gólszerzés megszállottja voltam. Gyerekként videokazettákon néztem a világbajnokságok góljait. Nagy hatással volt rám Roger Milla teljesítménye az 1990-es vébén, no meg persze Ronaldóé, az igazié – kezdte írását Luka Jovics. – Ámulatba ejtett, ahogy csinálta az átlépős cseleket. Olyan gyors volt, mint egy bűvésztrükk, állandóan őt próbáltam utánozni. Könnyeden futballozott, mintha csak harminc százalékot adott volna ki magából, mély nyomot hagyott bennem az ő játéka.

A Loznicában található FK Omladinacban kezdtem el futballozni. Nevetnének, ha látnának egy fotót róla, mert olyan kicsi a pálya, de én itt tettem meg az első lépéseket. Minden labdarúgó átérzi ezt. (...) Batarban nőttem fel, amit valószínűleg nem ismernek, de nincs is gond ezzel. Egy kis helyről van szó, összesen 105 ház áll az egész faluban. Számomra viszont különleges. Szinte minden ember a mezőgazdaságban dolgozik itt, és két dologban hisz: a kemény munkában és a nagy álmokban. Batarban arra gyűjtik az emberek a pénzüket, hogy a gyereküket el tudják küldeni egyetemre tanulni vagy egy nagyobb városba dolgozni. Nálunk is ez volt a helyzet.

Édesapámnak volt egy szupermarketje, ám ha rosszabb éve volt, kölcsönt kellett felvennie, hogy tudjon engem edzésre vinni. A nagybátyám Oroszországban dolgozott, de ha megtudta, hogy anyagi gondjaink vannak, pénzt küldött édesapámnak vagy vett nekem néhány pár futballcipőt. A szerb családok különlegesek, nagyon-nagyon közel állunk egymáshoz. Van egy téma, amiről nem beszélek sokat. Kilenc- vagy tízéves voltam, amikor a nővérem nagyon beteg lett. Kiderült, hogy leukémiás, gyakorlatilag állandóan kórházban volt. A család így kettészakadt: édesanyám vele volt, én pedig nagyapámmal és édesapámmal éltem, aki edzésre járt velem a Crvena zvezdához. Nagyon nehéz idők voltak ezek. Nagyszerű érzés volt, amikor megtudtuk, hogy meggyógyult a nővérem. Motivált engem is, olyan győztessé akartam válni, mint ő.

Az volt az álmom, ami minden batari gyereké, hogy a Crvena zvezdában futballozhassak és gólt szerezzek a Partizan Beograd ellen a belgrádi derbin. (...) A Crvena zvezdánál minden a győzelemről szól. Ha nem nyersz, azt bukásként könyvelik el. Néhány évvel ezelőtt a klubnak anyagi problémái támadtak. A játékosok összefogtak, és írtak egy nyílt levelet az egyik újságban, hogy annyira sincs pénze az egyesületnek, hogy sampont vegyen a zuhanyzóba. Másnap a szurkolók samponokat hagytak az autóinknál. Értik már? Ez több, mint egy futballklub. Ebben a környezetben felnőni annyi önbizalmat adott, hogy nem félek semmitől.

A Crvena zvezda olyan számomra, mint egy családtag. Mindig is itt akartam játszani, és amikor lehetőségem lett volna nagyobb klubokhoz szerződni, nem akartam váltani. Amikor a Benfica megkeresett 2016-ban, azt mondtam édesanyámnak, hogy nem megyek sehová. Emlékszem rá, ahogy mondta: „Fiam, tudom, hogy jobban szereted ezt a klubot, mint minket, de a saját érdekeidet kell szem előtt tartanod!”.

Végül úgy döntöttem, hogy a Benficához igazolok, ám a dolgok túl gyorsan történtek. A családom jelenti a világot számomra. Tizennyolc évesen 3000 kilométerre költözni tőlük, ráadásul egy olyan országba, amelyiknek a nyelvét sem beszélem, nagyon nehéz volt. Amikor először megérkeztem Lisszabonba, honvágyam volt, nekiálltam sírni. Rossz időszak volt az a karrieremben, mert egyedül éreztem magam. Szerencsére minden megváltozott, amikor Frankfurtba szerződtem.

(...)Mindig is szeretni fogom az Eintrachtot, mert ez a klub nem a pénzről és a méregdrága játékosokról szól, hanem a kohézióról és a szurkolókkal való összetartásról. Fantasztikus érzés volt a 2018-as Német Kupa-győzelem. Az egyetlen dolog, ami bánt, az a Chelsea elleni Európa-liga-elődöntő. Ez volt az egyetlen alkalom az életemben, amikor annyira szomorú voltam, hogy sírtam. Amikor jöttünk le a pályáról, és láttam, hogy az Eintracht-drukkerek könnyek között éneklik az indulónkat a vereség ellenére, az leírhatatlan érzés volt. Szomorú vagyok, hogy elhagyom Frankfurtot.

(...) Gyorsan történtek a dolgok. Néhány évvel ezelőtt még arról álmodtam, hogy a Crvena zvezda játékosa leszek. Azóta játszottam az Európa-liga elődöntőjében, ott voltam a világbajnokságon, és most a Real Madridhoz igazoltam, ami elképesztő. Egy csatár számára a legfontosabb az önbizalom. Amikor legutóbb a válogatottnál jártam, Sztefan Mitrovics valami olyasmit mondott nekem, hogy bárcsak neki lenne ekkora önbizalma...”