Cérna, ha szakad – Csinta Samu publicisztikája

Mivel rövid úton amúgy is kiesnék a szerepemből, mindjárt az elején leszögezem: Lionel Messi a szívem csücske. Számomra ő jelenti mindazt, amitől a futball varázslattá válik, magába szippantva a csodalátástól kerekre nyíló szemű kisgyereket, a taktikai szakértővé „korcsosult” felnőttet és a felsőfokot Puskásékon megtapasztaló szépkorút egyaránt.

„Kapcsolatunk” kezdete immár tizenöt évnél is korábbra datálható. 2005. augusztus 17-én mintegy huszonötezred magammal voltam szemtanúja a Puskás-stadionban, amint a Magyarország–Argentína barátságos labdarúgó-mérkőzés 64. percében cserére jelentkezett. Nem kis várakozás előzte meg, hiszen akkoriban már igencsak kezdett híre menni a Barcelona alig 18 esztendős csodagyerekének, aki a spanyol bajnokság történetének legfiatalabb játékosaként és gólszerzőjeként mutatkozott be a Barcában. A válogatottbeli első bálozását az ártalmatlannak ígérkező magyarok elleni meccsre tervezték, és ahogy Lisandro López helyére beszaladt, Ayalától Crespóig mindenkinek volt hozzá egy biztató szava. Mintha a gyerekzseni Mozart vonult volna a zongorához.

Aztán egy perc múltán rászakadt az ég. Rövid labdajáratás után Messihez került a labda, ő hirtelen ritmusváltással maga mögött hagyta Vanczákot, aki a mezét húzgálva próbálta megállítani a meglóduló argentin sztárjelöltet. Messi kézzel-lábbal igyekezett szabadulni az őt ráncigáló magyartól, az akcióba az argentin szabadulási kísérlete közben fújt bele a német játékvezető, Markus Merk, és a vendégek minden tiltakozása ellenére leküldte az ifjú titánt. A stadion sajtóteraszán azonmód meg is született a verdikt: ebből sem lesz nagy futballista, aki ennyire nem bírja a faragást, hogy már az első faultot követően így kiborul, az menjen sakkozni.

Messi azóta is „cáfol”, bár jó ideje aligha kell bármit is bizonyítania. Néhány napja az Athletic Bilbao elleni spanyol Szuperkupa-döntőben viszont kiállították, és ezzel játékosi pályájának újabb dimenziójára szabadította rá a mindentudókat. A gólokról, gólpasszokról készült statisztikák annyira unalmasak már, viszont itt ez a piros lap, ami arról árulkodik ugyebár, hogy a sztár már idegileg is kivan, képtelen elviselni a védők pokrócságát, egyszóval közeleg a vég. Hogy 752, a Barcelonában játszott bajnoki meccset követően fordult ez elő vele, illetve hogy a véleményes budapesti piros lap óta és a Bilbao ellenit megelőzően mindössze kétszer küldték le a pályáról, nos, e körülményegyüttesnek vajmi kevés jelentősége van.
A budapesti történetet ismerjük, a második, a Barca B-csapatában 2006-ban összeszedett pirosról semmit sem tudunk. A harmadikat a 2019-es Copa América bronzmeccsén kapta egy labda alapvonalon túlra kísérését követő kakaskodás nyomán, amelyben a chilei Medel legalább annyira benne volt, mint Messi. És akkor most ez a negyedik, amikor a meglóduló csatárt a bilbaói Villalibre kétszer is megpróbálta „leütközni”, ami ellen az argentin nagyjából ugyanúgy védekezett, mint hajdanán Vanczákkal szemben. És mivel az arcot-nyakat érő ütéseket az utóbbi időkben még véletlenszerűségükben is szigorúan büntetik, nem is érdemes hát vitába szállni a játékvezetői ítélettel.

Persze aligha van szüksége Messinek arra, hogy a magam elfogult módján igyekezzem magyarázni a cselekedeteit. Bár kétségtelen, hogy a Barcelona tízese mögött is halmozódnak az évek, mérséklődött kirobbanásának intenzitása is, amellyel korábban alig adott esélyt a védőknek az utánrúgásra. Egy notórius törlesztő esetében simán elkönyvelnénk, hogy kutyából nem lesz szalonna, amúgy is az a fajta, aki direkt kéri a pofont. Aligha kell erősködnöm, hogy Messi nem ilyen. Sérülést nem okozott senkinek, nem szokta eljátszani a nagy halált, nem ül fel a provokációknak, az egy kézen megszámolható kiállításait a fentebb vázolt körülmények, a játék hevében elkövetett, néha egyenesen önvédelemnek számító szabálytalanságok váltották ki.

A játékot és játékosságot zsigereiben olyan szinten hordozó futballistának, mint Messi, „ideje” sincs ilyesmire. Történetét sokkal inkább a csatár–védő közötti örök párharc keretei között érdemes megpróbálni olvasni. A viszony kibékíthetetlen jellege eleve sok mindent meghatároz, hiszen a gólszerzésre, illetve a megakadályozására irányuló kísérletek között nincs lehetőség kompromisszumra. A védő a fizikai erőtől a legkülönfélébb, akár preventív szándékú gonoszkodásokig több mindent bevet annak érdekében, hogy teljesítse a feladatát, és bizony sok szakember csapata egyik legfontosabb játékosának tekinti az ügyeletes „gyilkost”. Az építés és befejezés nyűgével „megvert” csatár figyelmét és energiáját elviszi a labda megőrzése, a gólszerzés feladata, önvédelemre kevésbé tud tartalékokat mozgósítani. Az „adósságok” kifizetésére legfeljebb akkor nyílik lehetősége, ha a labda és vele együtt a játékvezető figyelme is messze jár, de ez is leáldozóban, hiszen a bíróasszisztens, még inkább a VAR-technológia a minimálisra szűkíti a titkos leszámolások esélyét.

A folyamatos fizikai és verbális terror változatlanul sokkal inkább a csatárok kikészítését célozza. Nem találkoztam még ezt összegző statisztikával, de kíváncsi lennék, hány kisebb-nagyobb szabálytalanságot volt kénytelen elviselni a tizenhatodik éve a tűzvonalban lévő Messi. „Megértem, amit Leo tett. Nem is tudom, hány szabálytalanságot követtek el ellene ezen a meccsen” – mentette fel az Athletic Bilbao ellen kiállított játékosát edzője, a volt védő, Ronald Koeman.

A neve ellenére cseppet sem finom úriember benyomását keltő Claudio Gentile és Diego Maradona 1982-es „duettje” nehezen felülmúlható példája annak, mi minden történhet egy meccsen védő és csatár között. Feltéve persze, hogy a bíró – akkor és ott a román Nicolae Rainea – is partner hozzá. Az olaszok hátvédjének gyakorlatilag alig volt szabályos megmozdulása, de azt is megkockáztatom, hogy közbelépéseinek tüskéiben szinte mindig ott volt a megfélemlítő szándék. Az olaszok akkori, csapatát világbajnoki címig vezető szövetségi kapitánya, Enzo Bearzot „csodafegyvere” – természetesen nem feledve Rossit, Zoffot vagy Tardellit... – rendre az ellenfél legveszélyesebb támadóját volt hivatva hatástalanítani, nem válogatva különösképpen az eszközökben. A spanyolországi vb középdöntős körében játszott meccsen Maradona huszadszor is szinte zokszó, de mindenképpen reklamálás nélkül tápászkodott fel a gyepről, közben Gentile testbeszéde folyamatosan azt üzente, fogalma sincs, miért fúj már megint a bíró. Az olasz válogatott világbajnoki aranyérme után természetesen újra értelmet nyert a cél által szentesített eszköz tézise, de attól még nem vált feltétlenül rokonszenvessé. Mint ahogy az sem, ahogy Gentile azóta is változatlanul reagál az 1982. június 29-i ámokfutását érő kritikákra: a futball nem a balerináknak való. Ennél már csak az érthetetlenebb, hogy nemzetközi pályafutása során egyetlen alkalommal állították ki az olaszt, akkor is kezezésért.

A műfaj klasszikus magyar példája is Argentínához kötődik, a 2–1-es argentin győzelemmel végződő 1978-as vb-meccsen Törőcsiknél és Nyilasinál is elszakadt a cérna. Az előzmények is klasszikusak: a mérkőzés játékvezetője, António Garrido nagyjából Raineáéhoz hasonlatos nagyvonalúsága mellett a hazaiak egész meccsen át faragták Törőcsiket és társait. Évtizedek múltán, érzelemmentesen visszapillantva ugyan nehezen védhető a két magyar törlesztéses elborulása, de a portugál elnéző bíráskodása nagyban előidézte a frusztráció feltörését, no meg az is, hogy Bertoni hajrában lőtt gólja nyomán szertefoszlani látszott a bravúr lehetősége. És hiába maradt Törőcsik és Nyilasi esetében egyedi eset a Buenos Aires-i piros lap, a kor hangulata szinte hazaárulókként bélyegezte meg a két kedvencet. Akkor nem akadt senki, aki azt mondta volna: megértem őket.