Kuzman, Ladinszky, Szusza, Dunai – így formálták a magyarok a Betis történelmét

A Pécsnél és a Puskás Akadémiánál is edzősködő, játékosként világbajnoki bronzérmes Robert Jarni mellett a világbajnok Denílson is futballozott a Betisben, azt viszont talán kevesebben tudják, hogy egy magyar labdarúgó volt a klub történetének első idegenlégiósa. Sok más sorstársához hasonlóan Kuzman József is 1956-ban hagyta el Magyarországot, majd egy év eltiltás után az osztrák Wiener Sportclub játékosa lett. Innen igazolt 1958-ban az akkor másodosztályú Betishez. Érdekesség, hogy a klub az 1957–1958-as idényben jutott fel az élvonalba (az 1942–1943-as évad után először), így a következő őszt már az első osztályban kezdhette meg. Természetesen az 1938 decemberében született Kuzmannal a soraiban.

Eleinte kétkedve fogadták őt Spanyolországban. A Marca 1958 augusztusában készített vele interjút, amelyben a madridi lap megemlítette, hogy bármennyire tehetséges, nem lesz könnyű hozzászoknia a spanyol stílushoz. (Érdekes mellékszál, hogy az interjú fordításában és a szerződés megkötésében is Nemes György, a Racing Santander, a Real Madrid és a Hércules egykori játékosa segített.)

„Amikor Bécsben futballoztam, játszottam a Barcelona és a Valencia ellen is, de láttam játszani az Espanyolt, a Sevillát és a Bilbaót is – mondta a Marcának Kuzman – Sok jó futballista van itt, főleg Luis Suárezt kedvelem, de Juan Santisteban is remek labdarúgó. Itt gyorsabban járatják a labdát, Közép-Európában viszont többet használják a fejüket a játékosok.”

Kuzman aztán gyorsan eloszlatta a spanyolok aggályait. A klub történetének első légiósa nem is kezdhetett volna jobban: az első bajnoki mérkőzésén az ő két góljával győzte le a csapat 2:1-re a Granadát, majd a második fordulóban ismét duplázott a Sevilla elleni, idegenben 4:2-re megnyert derbin. Az már csak futballtörténelmi kuriózum, hogy azon a meccsen az ellenfelet Kalmár Jenő irányította. Az eleinte főleg csatárt játszó Kuzman hét góllal zárta az idényt, és összesen 87 mérkőzésen 13 gólt szerzett a klub színeiben, majd 1964-ben az Espanyolhoz igazolt, amelynél 1966-ig játszott. 2001-ben, 62 évesen hunyt el.

Bár néhány forrás Henni Miklóst is a Betis futballistájaként említi, Henni Géza testvére hivatalosan sohasem volt a klub labdarúgója. Valóban járt próbajátékon Sevillában (vele is készített rövid interjút a Marca), de csak egy nyári felkészülési meccsen, valamint egy felkészülési tornán játszott, és végül nem kapott szerződést.

Több mint tíz évet kellett várni, mire ismét magyar futballistája lett a Betisnek, de Kuzmanhoz hasonlóan, Ladinszky Attila is meghatározó alakjává vált a klub történelmének. Sokáig úgy tűnt, az Anderlechttől az Atlético Madridhoz igazol, ám a csapatot akkor irányító Szusza Ferenc meggyőzte, hogy a fővárosiak helyett a Betist válassza. Ami nagyszerű döntésnek bizonyult.

„Már 1973-ban el akart vinni az Atlético Madrid, és két évvel később a spanyol lapok tele voltak az átigazolásom hírével, de Szusza Ferenc, aki akkor a Betis edzője volt, meg akart kaparintani  – mesélte 2018-ban a FourFourTwo-nak Ladinszky. – Eljött az egyik bajnokinkra Brüsszelbe, és azt mondta, írjak alá Sevillába. Azt sem tudtam, hogy létezik ilyen nevű város, de Szusza küldetett két repülőjegyet, hogy Chantallal (az akkori barátnője – a szerk.) menjünk el. Elmentünk, mindenütt narancsfák, citromfák, pálmafák, első látásra beleszerettem a városba, három évig ki sem mozdultam onnan.”

Az első spanyolországi idényében 20 találkozón hét gólt szerzett, a Granada ellen triplázott, a városi rivális Sevilla ellen győztes gólt jegyzett. Ám elsősorban nem emiatt imádták a drukkerek a bohém életmódjáról ismert, nőcsábász klasszist, akinek annyi jó sztorija volt, hogy egy könyvet meg lehetne tölteni velük. Szerette az andalúziai várost, később bárt is üzemeltetett Sevillában. Gyakran megfordult az éjszakában, a pályán azonban ez egyáltalán nem látszott meg rajta. Pályafutása egyik legemlékezetesebb meccsét 1977 áprilisában játszotta, győztes gólt szerzett a Santiago Bernabéu Stadionban, és a Betis ezzel 42 év után győzött (1–0) a Real Madrid otthonában. Ladinszky Attilának mégsem ez volt a kedvenc gólja, hanem az, amelyet 1976 novemberében szerzett az Atlético Madrid ellen 1–0-ra megnyert összecsapáson. Három idényt játszott Spanyolországban, a szurkolók rajongtak érte, az idősebb drukkerek még mindig nagy szeretettel emlékeznek rá. Erről 2019 őszén beszélt a lapunknak adott interjúban.

„Egy másik életre szóló élményem is a Betishez fűződik – mondta a Feyenoordban és az Anderlechtben is játszó Ladinszky. – A Benito Villamarín Stadionban játszották a Valencia–Barcelona Spanyol Kupa-döntőt. Mentem fel a lelátón a helyemre, s láttam, hogy az idősebb szurkolók összesúgnak, aztán tapsolni kezdenek. Mire a székemhez értem, elkezdtek folyni a könnyeim.”

Az összes nagy spanyol sportlap megemlékezett róla, amikor tavaly május 14-én, 70 éves korában elhunyt.

„Ő volt az első csatár, akire felnéztem, amikor kilencévesen elkezdtem a Betisnek szurkolni, nyugodjon békében” – írta az egyik hozzászóló a sevillai El Desmarque cikke alatt, és biztosak lehetünk benne, hogy Sevillában még mindig sokan tudják, ki volt Ladinszky Attila. Bár több forrás Király-kupa-győztesként tünteti fel, valójában külföldiként nem léphetett pályára az 1976–1977-es kiírásban, amikor a klub kupagyőztes lett. Hivatalosan tehát nem volt a győztes csapat tagja, de a Betis annak tekintette, és meg is hívta őt 2017-ben, a kupagyőztes együttes tiszteletére rendezett ünnepségre.

Hozzá hasonlóan Szusza Ferenc is nagy megbecsülésnek örvendett a városban, és sokan a mai napig emlékeznek Sevillában az Újpest legendájára. Az egykori kiváló csatár 1972 elején érkezett a klubhoz, amely akkor szúrta ki magának, amikor a lengyel KS Górnik Zabrzéval felkészülési meccsen 4–0-ra legyőzte a Betist Sevillában.

„Szerencsénk volt, mert odakerültünk Spanyolországba, és felfigyeltek rám – mondta a Youtube-on található, Szepesi György által készített 2002-es interjúban.      – Levezettem az edzést, nagyon sokan voltak kint. Gyakorlati ember voltam, és részt vettem a pályán mindenben, s ez nekik nagyon tetszett. Azt mondták, ilyen edzőre van szükségük, és milyen a sors, három hét múlva már Sevillában voltam. Annyira jól éreztem magam, hogy Spanyolországot a második otthonomnak tekintem. Pedig amikor kiérkeztem, annyit sem tudtam mondani, hogy sí és no. De három hónap múlva már előadást tartottam. Kubala László is sokat segített, a spanyolok pedig nagyon szorgalmasak és tanulékonyak voltak, nem tudtam tőlük olyasmit kérni, amit ne csináltak volna meg.”

Az 1973–1974-es idényben feljutott az élvonalba a csapattal, az 1976–1977-es évadban pedig még irányította az idény végén Király-kupát nyerő csapatot. Bár maradni akart, és a klub is hosszabbítani szeretett volna vele, visszarendelték Magyarországra, így 1976 októberében távozott. Összesen 198 mérkőzésen irányította a Betist, s ezzel még mindig harmadik a vonatkozó örökranglistán, csak Pepe Mel (202 mérkőzés) és Lorenzo Serra Ferrer (263) előzi meg.

Szusza Ferencen kívül magyarként csak Dunai Antal edzette a Betist. Ő az 1982–1983-as idényben 16 mérkőzésen irányította a csapatot, s a mai napig szívesen emlékszik vissza a klubnál töltött időszakára.

„A Betis Luis Aragonést, a későbbi spanyol szövetségi kapitányt szerette volna a kispadra, de ő az utolsó pillanatban visszalépett, utána kerültem képbe én – idézte fel lapunknak Dunai Antal. – Előtte a Xereznél edzősködtem, a csapattal feljutottunk a másodosztályba, és már egészen jól beszéltem spanyolul. Kubala László is sokat segített, és azt javasolta, hogy mindenképpen fogadjam el a Betis ajánlatát, mert a jövőm szempontjából fontos lehet. Igaza lett. Egyébként is sokat köszönhetek neki, rengeteget tanultam tőle. Bár nem voltam sokáig a klubnál, élveztem az ottani munkát. Talán kevesebben tudják, hogy szerettem volna szerződtetni Nyilasi Tibort, aki végül Bécsbe igazolt. Pedig nagy szükség lett volna rá a Betisnél. Remek volt a hangulat a meccseken, a játékosok is felnéztek rám, de sajnos az eredmények nem úgy alakultak, ahogy terveztük, én pedig nem állhattam be, hogy gólt lőjek. Az UEFA-kupában a későbbi döntős Benficával kerültünk szembe, és mindkét meccsen kettő egyre veszítettünk. Pedig ha továbbjutunk, talán még mindig én lennék az edző... A tavaszi szezonban már nem én ültem a kispadon, de Sevillában maradtam, kijártam a meccsekre, mert a szívemhez nőtt a klub. Egyébként is feküdt nekem a spanyolok életmódja. Nagyon tudnak élni, nem látni szomorú embert, a futballmeccs pedig ünnep arrafelé. Sőt, ott jöttem rá, hogy a labdarúgás egy szakma. Mindenki hajtott, mindenki motivált volt, be akart kerülni a csapatba. Még mindig tartom a kapcsolatot a klubbal, és rendszeresen járunk nyaralni Andalúziába. Ott mindig süt a nap és kék az ég. Bár forróság van, nekem ez sohasem jelentett gondot. Előfordult, hogy kimentem a stadionba, és tíz perc múlva öt újságíró állt körülöttem. Összesen tíz évig edzősködtem kint, remekül éreztem magam Spanyolországban, örömmel gondolok vissza a Betisnél töltött időszakra.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. szeptember 25-i lapszámában jelent meg.)