Ahogy mi megéltük: „Cristiano Ronaldo azt sem tudta, honnan virrad”

A világhírű Camp Nouban, Barcelonában 2005 nyarán jártam először. Már az üres stadion a látványa is abszolút lenyűgöző volt, főleg úgy, hogy be lehetett menni az öltözőbe is, valamint a Barca múzeumába, ahol azért volt bőven látnivaló...

Ekkor döntöttem úgy, ha törik, ha szakad, én ide még egyszer vissza fogok jönni, egy igazi nagy meccsre. Már gyerekkoromtól fogva „ittam” idősebb Knézy Jenő szavait, bármilyen sporteseményt is közvetített, különösen, amikor Barcelonából jelentkezett be egy-egy nagy tétmeccset közvetítve, az azóta klasszikussá vált ikonikus beköszönésével: „Jó estét, jó szurkolást, kedves nézőink! Otthon játszik a Barca, talpalatnyi hely sincs a Camp Nou stadionban!”

Általában már maga a beköszönés is olyan felfokozott katartikus állapotba hozott, hogy ehhez foghatót még a nászéjszakámon sem éreztem...

Hét évvel később, 2012 augusztusában sikerült valóra váltanom a 2005-ben önmagamnak tett ígéretemet, és két másik, nagy barcás barátommal eljutottunk a Camp Nouba egy hamisítatlan el Clásicóra, a spanyol Szuperkupa-párharc első felvonására. Ha lúd, legyen kövér! – gondoltuk. Egy Barcelona–Real Madridnál akkor sem lehetett, és ma sem lehet elképzelni sokkal nagyobb meccset a világon!

Igaz, hogy a jegyeket a neten rendeltük, méghozzá aranyáron, de akkor úgy voltunk vele: most vagy soha! A spanyol foci akkoriban az aranykorát élte – azon a nyáron nyert Európa-bajnokságot a „furia roja”, nem beszélve arról, hogy Cristiano Ronaldót Messivel egyszerre a pályán látni, egymás ellen tétmérkőzésen, önmagában garancia volt a nem mindennapi sportélményre.

A stadionhoz érve arra lettünk figyelmesek, hogy óriási rendőri intézkedések közepette próbál a Real Madrid hófehér busza begurulni a létesítmény belterületére. Csak lépésről lépésre tudtak szegények haladni, mert az őket körbevevőtöbb tízezres tömeg mindent megtett, hogy a lehető legkellemetlenebbül érezzék magukat Mourinhoék a járművön. A füstbombákból és petárdákból összecsiszolt barcelonai tűzijáték egy ponton már olyan „jóra” sikeredett, hogy teljesen az volt az érzésünk, ég a busz.

A mai napig meg vagyok győződve arról, hogy Cristiano Ronaldóék a nagy füstben azt sem tudták odabent, honnan virrad!

Általában nagyon szeretem nézni a bemelegítést is a meccsek előtt, mert olyankor a játékosokat még nem terheli a mérkőzés tétje, és sokszor egészen pazar villanásokat láthatunk tőlük. Természetesen főleg Messit és Ronaldót pásztáztam elsősorban, tőlük várva a csodát, a varázslatot, és Messi, a nagy varázsló valóban varázsolt is, méghozzá nem is akármilyet...

A kaputól körülbelül 20 méterre precízen le volt állítva tíz labda. A kapuban Víctor Valdés állt. Messit a másodedző odaküldte, hogy melegítse már be a kapust! Egyszer csak odasétált, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, egyméteres nekifutásokból, hanyag eleganciával tízből tízszer kipókhálózta Valdés kapuját, szerencsétlen moccanni sem tudott... Jobb felső, bal felső, hova kéred? Az akkorra már majdnem megtelt Camp Nou közönsége felállva tapsolt és Messit éltette. Meeessi! Meeessi! Meeessi! – libabőrös lettem, és egész biztosan nem voltam ezzel egyedül.

Kíváncsi voltam, milyen lehet élőben az a fergeteges hangorkán a vén Európa legnagyobb stadionjában, amiről Knézy anno olyan sokat áradozott. Nos, mindhárman arra az egyöntetű megállapításra jutottunk, hogy történjen bármi, ezt nehéz lesz überelni.

A meccset végül a Barca nyerte meg 3–2 re. Testközelből ragyogó technikai megoldásokat láthattunk mindkét oldalon, precízen, pontosan kivitelezve, és az iramra sem lehetett panaszunk. A csapatok abszolút kiszolgálták a nagyérdeműt. A 90 perc villámgyorsan eltelt, azt hiszem, szívesen elnéztük volna akár reggelig is a csillagok háborúját. Csodálatos este volt, és kívánom minden futballszurkoló barátomnak, hogy legalább egyszer az életben jusson el egy ilyen mérkőzésre, mert az élmény valóban katartikus és felejthetetlen volt.

A stadionból kifelé jövet még megálltunk fényképezkedni a Kubala-szobornál. Rendkívül büszkék voltunk, hogy bár a Barcelonában a klub nagyon gazdag története során rengeteg világsztár megfordult, mégis egy magyarnak, Kubala Lászlónak emeltek szobrot a Camp Nou tőszomszédságában.

Nagyon jó volt magyarnak lenni abban a felejthetetlen barcelonai éjszakában. Azt hiszem, ha netán 100 évig fogok élni, ezt az estét akkor sem felejtem el.

KORÁBBI ÍRÁSAINK

Kun Zoltán: Fradi–Ajax ezerötért – életre szóló élmény

Smahulya Ádám:Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs:„A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós:„A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István:„Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás:„Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

L. Pap István:„Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt:„Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"

Őri B. Péter:„Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”

Nagy Zsolt:„Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli”

Ilku Miklós:„Az asztalon táncoltak, és azt énekelték, összetörünk mindent”

Tóth Anita:„Életemben először elpityeregtem magam”

Thury Gábor:Amikor egy újpesti is a Fradiért szorított

Csillag Péter:„Érzem a pillanat súlyát” – mondta Iniesta a Nemzeti Sportnak

Bodnár Zalán: Könnyes búcsú Tottitól Rómában

Huber Tamás:„Mi a fenét ér egy sportoló aláírása? Egy gyereknek rengeteget!”

Voleszák Gábor:„Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is”

Somlóvári Dávid:„Szlovák–magyar: valami nagyon elpattant bennem”

Pusztai Viola:„Vigasztalhatatlan voltam, órákon át sírtam”

Rusznák György:„Üvölteni akartam...” – tíz magyar gól néma csendben

Rácz Péter:Szomorú végjáték a Maggiore-tó partján

Marosi Gergely:„Azt sem tudom, hol vagyok” – Zava és életem gólja

Kun Zoltán:Hömpölygős gólöröm, kis szépséghibával

Vincze Szabolcs:„Hiába láttam a saját szememmel, még másnap sem hittem el”

Kocsmár-Tóth István: Hogyan dobj fel egy Újpest–Vidit? Olimpiai arannyal!

Thury Gábor:Balczót kísérve megindult a domboldal

Szűcs Miklós:„Annál a kis papírdarabkánál nagyobb kincsem nem lehetett volna”

Borbély László:„Fater mondta, a végén úgyis a németek nyernek. Fogadtunk”