Manchesteri futball – álomkivitelben

2003-ban a BL még csak a negyeddöntő visszavágóinál tartott április végén, hiszen páratlan év lévén nem kellett sietni a programmal sem vb, sem Eb miatt. Fantasztikus klubok szerepeltek a legjobb nyolc között, a már kiesett Bayernen kívül egyedül az angolok voltak kicsit alulreprezentálva. Egyetlen állva maradó képviselőjük, a Manchester United pedig 1–3-as hátrányból fogadta a galaktikus Realt. A parádés játék azonban sok mindenért kárpótolta a helyi szurkolókat is!

A címvédő madridiak az első meccsen két gólt szerző Raúl vakbélgyulladásból eredő hiánya miatt aggódhattak, hiszen Figo, Zidane, Roberto Carlos és Ronaldo ide vagy oda, a spanyol támadót akkor még nélkülözhetetlennek tartották. Az MU-ból Gary Neville és főleg Scholes hiányzott – a fáradhatatlan, rőt hajú játékos csúcsformában volt, az előző három bajnokiján például ötször talált be. Sokat ártott viszont azzal, hogy az odavágón begyűjtött egy eltiltást eredményező sárga lapot. Mivel Beckham is csak a kispadon kezdhetett, Butt, Verón, Keane, Giggs középpályássorral, illetve Solskjaer, Van Nistelrooy csatárduóval állt ki a házigazda, melynek tagjai és hívei abban bíztak: a nagy hibaszázalékkal ténykedő Barthez kapus ezúttal nem hoz össze gólt az ellenfélnek. A két fél első meccse óta gyengén muzsikáló „királyi gárdánál" pedig abban reménykedett Casillas, hogy Ronaldo gyorsaságát kihasználva hatásosan kontrázhatnak.

Káprázatos játék

A két óhaj közül a kapusé jött be, francia kollégája ugyanis két gólban is benne volt a túloldalon. A Ferdinandot lefutó brazil Fenomén lövésénél nem zárta megfelelően a szöget a 12. percben, vagyis az MU hamar kilátástalannak tűnő helyzetbe került. A félidő hátralévő részében egyre nyomasztóbb fölényt dolgozott ki, és a szünet előtt Van Nistelrooy – emberrel a nyakán – közelről egyenlített. Csakhogy a második játékrészben Ronaldo még kétszer eredményes volt (közte egy Helguera-öngól tartotta a lelket az angol drukkerekben), ezért a hajrában nem maradt más a manchesterieknek, mint „szépen meghalni". Ez a csereként beszálló Beckham látványos távoli szabadrúgása, valamint egy lecsorgó labda közelről történő bekotrása révén sikerült is: 4–3. A „vörös ördögök" tehát nem juthattak el a saját stadionjukban megrendezett BL-fináléig, viszont szépen és büszkén vonultak le a színpadról.

„A Real a Uniteddel együtt elkápráztatta Európát, ezzel együtt sokkal nagyobb volt a tudáskülönbség a Madrid javára, mint amit a 6–5-ös összesítés sugall" – vélekedett a Times, és Sir Alex Ferguson, az MU menedzsere is képes volt a szépre koncentrálni a bánat helyett: „Micsoda este volt! Büszke vagyok a játékosaimra, kiválóan futballoztak. Mindkét csapat magas szinten művelte a focit, erről még sokat fognak beszélni világszerte."

Ronaldo pedig? Az előző esztendő világbajnokát és aranylabdását, aki a harmadik találatánál tőle szokatlanul 25 méterről emelt át a kint álló Barthez felett, több mint hatvanezer angol felállva tapsolta meg a lefújás után. Ez bizonyára máig szép emlék az Intertől a szezon előtt igazolt brazilnak, aki az első realos évében nagyon közel volt a BL-trófeához, ám Vicente del Bosque mester alakulata aztán elbukott az elődöntőben, és hiába az összevásárolt madridi sztárcsapat, a csatárnak később sem adatott meg ez a siker.

Inzaghi lecsapott

A nap másik mérkőzésén a Milan 0–0-ról indulva látta vendégül az Ajaxot. A lombardok a bajnoki címről ekkorra már lemondhattak a Juventus túl nagy előnye miatt, és idegenben lőtt gól nélkül, ijesztő előjelekkel készültek. A középpályáról Seedorf, Pirlo és (eltiltás miatt) Gattuso is hiányzott, míg Maldini orrtörése nyomán csak védőmaszkban szerepelhetett. Érdekes, de a 2002-es vb-n még villogó Rivaldo a formája alapján ez idő tájt még a hiányzók helyén sem fért be a kezdőbe, most is csupán a hajrában szállhatott be. A meccsen egyéként Carlo Ancelotti gárdája többször is vezetést szerzett, ám Inzaghi találatára (meglehetős késéssel) a régi nagy időkből ott maradó Litmanen, míg Sevcsenko góljára (jó gyorsan) Pienaar válaszolt. A 91. percben aztán Pippo Inzaghi megint jókor sertepertélt jó helyen, és ezt már nem tudták semlegesíteni az előtte még továbbjutásra álló amszterdamiak.

Ennek ellenére a „suhancokkal" (mint például Chivu, Van der Meyde, vagy éppen a minap Milánóban az Inter–Barcelona meccsen egymás ellen játszó Sneijder és Ibrahimovic) – ugyanakkor legjobbja, a még szintén fiatal Van der Vaart nélkül – pályára lépő Ajaxnak, e „hallatlanul ügyesen összerakott csapatnak" elismerően tapsolt a kontinens közvéleménye. „Nem hiszem, hogy sokan számítottak arra, hogy ilyen messzire jutunk" – értékelt maga a szakvezető, Ronald Koeman is.

A catenaccio reneszánsza

A Milan sikerét is lehetett kritizálni, de amit a leendő BL-győztes kapott, az semmi volt az előző napon továbblépő két másik olasz együttest érő bírálatokhoz képest. A súlyosabbik esetnek az Internazionale produkciója minősült, amelyet Valenciában nyújtott Hector Cúper alakulata. Az előzmények felemásak voltak. Főpróbájuk remekül sikerült, hiszen az előzőleg 16 mérkőzésen keresztül veretlen Bresciát múlták felül a Serie A-ban, viszont sérültlistájuk is tekintélyes volt, többek között Sergio Conceicaóval és Cannavaróval. Az első találkozó forgatókönyve olyan klasszul bevált a fekete-kékeknek, hogy megint lemásolták: Vieri akkor hamar vezetést szerzett, majd rá lehetett ülni az eredményre (1–0).

Ezúttal Ayala hatalmas hibája révén ismét ugyanott találták magukat a felek. Rafa Benítez Valenciája, amely a hazai bajnoki versenyfutásból már kiszállt, a szokásától eltérően eleve két csatárral akart rohamozni, és miután Aimarnak egyből sikerült egyenlítenie, a spanyolok óriási nyomás alá helyezték a látogatókat. Szinte egykapuztak, amiben elsősorban Vicente tűnt ki, de a betömörülő vendégvédelem csak nem akart kapitulálni, amikor pedig már verve volt, a 2000-es Eb-formáját idéző Toldo hárított.

„Bár a XXI. században élünk, nem felejtettük el a catenaccio művészetét" – „ünnepelte" a hatvanas évek védekező felfogásának visszatérését a La Gazzetta dello Sport, amely ugyancsak kiemelte a kapus bravúrjainak jelentőségét. Eközben a klub honlapján szavazók közül nyolcvan százalék cseppet sem volt elájulva a látottaktól, s a következő két válaszlehetőség valamelyikét nyomta be: „Túlságosan sokat szenvedtünk", illetve „Elégedettség, büszkeség nélkül".

„Mindkét mérkőzésen jobbak voltunk. Ha az összes csapat úgy futballozna, mint a milánóiak, ez a sport eltűnne a föld színéről. A stadionok üresen maradnának, mert az efféle mutatványra senki sem lenne kíváncsi. Megölik a labdarúgást – nyilatkozta kicsit sem visszafogottan a véleményét mindig is karakánul kimondó Benítez, hozzátéve: – Valahogyan megálljt kellene parancsolni a tisztátalan játéknak és az időhúzásnak."

Nos, a Milan aztán kiejtette városi riválisát, Cúpert sem emlegetik manapság a klubtörténet legnagyobbjai között, és a mai, Mourinho-féle együttes már nem illethető hasonló vádakkal. Emellett még sikeresek is. Az argentin tréner a 2002–2003-as idény végén távozni kényszerült, és annyi öröm jutott neki, hogy elmondhatta: az Inter 22 év után vele került be újra Európa legjobb négy együttese közé.

Olasz mesterhármas

A Juventust nem sújtotta efféle tartós válság, és (még) ebben a szezonban is meghatározó – a döntőben pedig majd csak tizenegyesekkel alulmaradó – klub volt. Torinóban 1–1-re végzett a Barcelonával, majd a visszavágó előtti bajnokiján Del Piero duplájával 2–1-re elintézte a nála vizitáló Romát. Bár Trezeguet-re ezúttal nem számíthatott Marcello Lippi, Nedved ragyogó formájára igen. A katalánok a „zebrákkal" szemben elfuserálták az évadjukat, egy időben még a Primera División tabellájának alsó felét is megjárták, úgyhogy a BL-t tekintették egyfajta mentő lehetőségnek. Veretlenek voltak a sorozatban, és erőt merítettek a néhány nappal korábbi, rovatunk által is tárgyalt el clásicóból, amikor 1–1-et értek el a Realnál.

Mégis Nedved szerzett vezetést a második félidő elején, ám az irányítást átvevő Barca Xavi révén szűk negyedórával később egyenlített. A 79. percben Davids kiállítása következtében emberhátrányba került a Juve, és érthetően be is szorult. Azonban kibekkelte a hosszabbításig, majd tovább is, miközben az év végén Aranylabdával jutalmazott Nedved újabb remek megoldása után a 114. percben Zalayeta berúgta az olaszok továbbjutását jelentő gólt. Hátul Thuram szinte hibátlanul rombolt, a „cseh vitéz" pedig már régebb óta szinte a hátán cipelte csapatát. Másrészt az a gárda (vagyis a Barcelona) nem szólhat egy szót sem, amely 1–1 után létszámfölényben csak egyetlen helyzetig jut, és azt sem tudja kihasználni…

Akárhogy is zúgolódtak sokan, megmásíthatatlan tény, hogy 1990 után az olaszoknak megint csúcsévük volt a nemzetközi kupákban (húsz éve a BEK-et a Milan, a KEK-et a Sampdoria, az UEFA-kupát pedig a Juventus nyerte meg). A BL-ben pedig addig csak egyszer fordul elő, hogy valamely országnak három alakulata is bejusson az elődöntőbe: 2000-ben a spanyolok tobzódtak a négy között (Real–Valencia finálét rendeztek, és a Barcelona is csak annak küszöbén botlott meg). Azóta az angol korszak köszöntött be, mivel 2007-ben, 2008-ban és 2009-ben is három-három szigetországi csapat borította fel az erőegyensúlyt, a többi ország csak azzal vigasztalódhatott, hogy kétszer is a nevető negyedik ünnepelhetett a végén: három éve a Milan, tavaly pedig a Barcelona.

A BL viszont épp azért (is) szép, mert a szuperklubok gigászi küzdelmének végkimenetelét lehetetlen előre megtippelni: az idén például egyáltalán nem került angol együttes az elődöntőbe, holott nyilván nem felejtettek el hirtelen futballozni…

1933-ban e napon sok érdekes dolog történt az európai „futballszínpadon". Az olasz élvonalban a Juventus 1:0-ra kikapott a Laziótól, de első helye így sem forgott veszélyben, mivel a nagy rivális Ambrosiana (vagyis akkori nevén az Inter) ugyancsak veszített (2:1-re Bolognában). Párizsban Franciaország válogatottja megtörte a jeget, és az I. világháború óta elkönyvelt négy kudarc után ezúttal visszavágott Spanyolországnak – a Parc des Princes-ben 40 ezer néző előtt 1:0-ra diadalmaskodtak a házigazdák. Ugyancsak a francia fővárosban a zöldasztal mellett is zajlottak az események: a FIFA elnökségének és a következő évi vb rendezőbizottságának közös ülésén döntés született, hogy a világbajnokság 16-os mezőnyébe selejtezőkön lehet bekerülni. Ekkor 31 résztvevővel számolhattak, de még reménykedtek abban, hogy a kontinens labdarúgásától elég mereven elzárkózó angolok, sőt esetleg Skócia és Wales is benevez végül a kvalifikációs sorozatba, míg a FIFA határozatait „semmibe vevő" címvédő Uruguayjal sikerül időben elsimítani a nézeteltéréseket. Végül sajnos egyik vágy sem teljesült.

1963-ban e napon jelent meg lapunkban a spanyol labdarúgó-bajnokság utolsó fordulójának eredménysora, illetve a tabella. A két ország politikai rendszerének erőteljes különbözősége miatt hazánkban nem éppen részletesen taglalt pontvadászat záró napján a Real Madrid 1:0-ra nyert Bilbaóban, és ezzel még tovább (összesen nyolc pontra) növelte előnyét az ezüstérmes Atlético Madrid előtt (a harmadik az Oviedo lett, míg a Mallorcán vereséget szenvedő Barcelona visszaesett a hetedik helyre). Ez volt a „királyi klub" kilencedik, sorozatban (egyúttal Puskás Ferencnek) pedig a harmadik spanyol bajnoki elsősége.

1973-ban e napon fejeződött be a belgrádi Tasmajdan uszodában a négycsapatos nemzetközi vízilabdatorna, amelynek két erősebbik résztvevője egyaránt legyőzte korábban Hollandiát és az NSZK-t (a mieink nagyobb összkülönbséggel), így az utolsó kör döntött az elsőségről. A házigazda jugoszlávok az egyenlő állásról kezdődő záró negyed elején – miként az előző játékrész végén is – hármas emberelőnyt hagytak kihasználatlanul, majd sűrű gólváltást követően Magyarország kerekedett felül 6–5-re, különösen Szívós két remek hajrábeli akciógóljának köszönhetően. Emlékezzünk meg a győztes csapatról, amely négy és fél hónappal később (három-négy helyen kicserélődve) megnyerte a sportág első világbajnokságát: Molnár – Bányai, Faragó, Bodnár 2, Sárosi 1, Szívós 3, Hámori. Csere: Horkai, Görgényi, Konrád III.

1983-ban e napon meglepőnek titulált vereséget szenvedett Bournemouthban a brit salakpályás teniszbajnokságon első számú versenyzőnk. Taróczy Balázs, aki tizenöt hónappal korábban még a 13. volt a világranglistán, az előző évi budapesti korosztályos Eb 16 éven aluli győztesétől, az ekkor már 17 esztendős Stefan Edbergtől kapott ki a negyeddöntőben – a svéd jobban tudott alkalmazkodni a nehéz körülményekhez (a hűvös, esős idő miatt ugyanis a meccset többször is félbe kellett szakítani). A Népsport konklúzióként megjegyezte: „most már tény, Taróczy két vállra fektetésével újabb fiatal csillag tűnt fel a teniszsport egén". Edberg egyébként szűk két évvel később már az Australian Openen is diadalmaskodni tudott, és összesen hat egyéni Grand Slam-tornát nyert meg.

1993-ban e napon balesetet szenvedett az imolai Formula–1-es pályán Ayrton Senna. A háromszoros világbajnok pilóta a San Marinó-i Nagydíj péntek délelőtti szabadedzésén bukott, de semmilyen nagyobb baja nem lett. A történteket sokan a brazil versenyző gyenge fizikai állapotával magyarázták, ugyanis csak csütörtökről péntekre virradó éjszaka repült át hazájából Olaszországba, és mindössze néhány perccel a körözés kezdete előtt esett be a ringre. Vasárnap sem volt sokkal több szerencséje – a 4. helyről startolhatott csupán, majd a 42. körben műszaki hiba miatt kiesett –, de sokkal nagyobb tragédia, hogy egy évvel később már végzetesnek bizonyult a balesete az imolai pályán.