Az Újpest csatát nyert, a Fradi háborút

Az élvonal hat évvel ezelőtti idényének alapszakaszát a Ferencváros nyerte meg, három ponttal megelőzve a szezon bravúrcsapatát, a Balaton FC-t, öttel az egy évvel korábban kupadöntős Debrecent, hattal a címvédő MTK-t, illetve kilenccel az Újpestet (a felsőház hatodik tagja a kezdetben még nagyon lemaradó Sopron volt). A Fradi már az ősz idény után is ott volt a tűz közelében, ám rosszabb gólkülönbsége miatt a siófokiak mögé szorult, ezért a klubvezetőség a télen elküldte az együttessel az előző évadban kupagyőzelmet szerző mestert, Garami Józsefet, és a zöld-fehérek korábbi meghatározó játékosát, Pintér Attilát csábította a helyére Sopronból. 

Az egykori kőkemény bekkel jól indult a tavasz (lásd az alapszakasz említett végeredményét), ám a playoffban a Sopron elintézése után megtört a lendület. A Hidegkuti-stadionban az FTC 1–0-ra kikapott az MTK-tól, úgy, hogy a vesztes együttesből hárman is piros lapot kaptak. Ez nyilván sokkolta a társakat, mert aztán otthon méretes zakót kaptak a Balatontól (0–4), és így következett el anyák napja, 2004. május 2-a, amikor az örökös legfőbb rivális, az Újpest vendégeskedett a listavezetőnél, mégpedig ebben a felállásban 100. alkalommal. A presztízscsatán a házigazdáknak volt több vesztenivalójuk, hiszen – ahogy a Nemzeti Sport beharangozója fogalmazott – kudarc esetén elköszönhettek bajnoki álmaiktól. 

Vasárnap déli fél tizenkettőkor közel nyolcezer szurkoló (s köztük nyolcszáz újpesti) láthatta, ahogy a Fradi Szűcs – Bognár Zs., Dragóner, Botis – Kriston, Lipcsei, Rósa D., Szkukalek – Gera, Tököli, Penksa, míg látogatója Vlaszák – Szélesi, Tamási, Juhár, Vanczák – Erős K., Farkas B. – Simek, Polonkai, Tóth N. – Bükszegi felállásban megkezdte a mérkőzést (később csereként az NB I-ben ekkor debütáló Takács Ákos, valamint Leandro és Sasu, illetve a túloldalon Feczesin, Cseri és Rajczi szállt még be). A IV. kerületiektől hiányzott a szerződéshosszabbítási tárgyalásainak elakadása miatt a csapatból kitett Sándor György, míg a zöldektől az egyaránt sérült Somorjai, Zováth, Kapic és Gyepes.

Noha a Ferencváros került mezőnyfölénybe, kétségtelenül az Újpest futballozott veszélyesebben. Igaz, utóbbi eleinte csak a lehetőségek elpuskázásban jeleskedett – Simek nagy szerepet vállalt az előkészítésekben (ő lett a meccs embere), Szűcs Lajos viszont az ellenfélnél a helyzetek hárításában –, mígnem Tóth Norbert büntetett: a 71. percben megpróbált kilépni a rosszul helyezkedő Bognár Zsolt mellett, ám a hazai védő a tizenhatos vonalánál hátulról becsúszott. A támadó beesett a tizenhatoson belülre, Bede Ferenc pedig tizenegyest ítélt. Ebből a sértett ballal nagy erővel a jobb felső sarokba lőtt: 0­–1. Az eset véleményes volt, viszont három ponthoz juttatta a lilákat, akik tíz év után diadalmaskodtak újra az Üllői úton.

Pintér Attila elmondta, maguknak teszik nehézzé a bajnokságot, és a fiaskóért a középpályásokon kívül a balszerencsét, illetve – feltételes hangsúllyal (attól függően, hogy kívül vagy belül rúgták fel Tóthot) – a játékvezetői hibákat okolta. Mészöly Géza pedig büszke volt játékosaira, és mérkőzést követő nyilatkozata alapján kíváncsian várta a vitatott eset televíziós felvételeinek visszajátszását.

Ezek megtekintése nyomán másnap azt mondta: a szabálytalanság a büntetőterületen kívül kezdődött, de amikor játékosa hozzá akart érni a labdához, már belül járt – vagyis szerinte jogosnak tűnt az ítélet. (A fradisták kemény magjának egy része pedig a lefújás és távozás – egyúttal Furulyás János elnök hazamenetele – után visszatért a klubházba, hogy rögtönzött ankéton vitassák meg és kérjék számon kedvenceik zsinórban összehozott három vereségét. Atrocitás nem történt, Tepszics Ignác sportigazgató, Pintér Attila és a labdarúgók próbáltak elfogadható magyarázatot adni...)

Miközben Lothar Matthäus szövetségi kapitány úgy értékelte a látottakat, hogy „a modern futball diadalmaskodott az elavultabb játékrendszerrel szemben", az NS és a felkért hozzászólók a következő napokban azt találgatták, vajon kipukkadt-e a Fradi. Pintér – akit nem titkoltan azért vittek a klubhoz, hogy a maga habitusával repítse a csúcsra a csapatot – úgy fogalmazott, „nem kenyere a panaszkodás", de azért elmondta: a középpályáról és a védelemből is nagyon hiányoztak meghatározó emberek, másrészt a nagy győzni akarás miatt vált görcsössé a játék.

Háttérinformációk ugyanakkor arról szóltak, hogy morális válságba került a Ferencváros, amit öltözői veszekedések kísértek (állítólag Gera és a játékosok között nem túl népszerű – s ezért majd az idény után el is küldött – Pintér között), és a romló eredmények mellett a pénztelenség (állítólag csúsztak a fizetések, de a klub ezt cáfolta) meg a bizonytalanság váltott ki (ekkoriban még friss emléknek számított a Fotex kivonulása után 300 milliós szponzorációs összeget ígérő Celladam visszakozása, vagyis nem volt főtámogató az együttes mellett).

Ami biztos, hogy a Ferencváros néhány nappal később a Puskás Ferenc Stadionban 3–1-re legyőzte a Bp. Honvédot az MK-döntőben, vagyis az egyik strigulát (címvédőként amúgy) behúzta. A másik hajó azonban még inkább távolodni látszott, amikor az újabb élvonalbeli játéknapon Debrecenben is alulmaradt a Fradi. És végül mégis minden arannyá változott a gárda (eddigi) utolsó igazán sikeres szezonjában!

A további öt körben ugyan csak tíz pontot szereztek a zöld-fehérek a lehetséges tizenötből (az Újpest a Megyeri úton újabb csatár nyert, azaz ismét föléjük kerekedett...), ám a záró napon félig a saját kezükbe vehették a sorsukat, mert bár csak a harmadik helyen tanyáztak, a két ponttal jobban álló Debrecent saját otthonukban fogadták. És meg is verték 3–1-re, amivel helyet cseréltek a dobogón. Már csak a lilák pontvesztését kellett kiszurkolniuk a párhuzamosan zajló MTK–Újpest mérkőzésen, és mivel ez is összejött (1–1 lett, az előzőleg egy ponttal gazdagabb nagy rivális tehát maradt második, csak éppen körülötte állt fejre a sorrend), kezdődhetett a fieszta!

Az igazság és a kiegyensúlyozottság kedvéért jegyezzük meg: a Ferencváros a saját teljesítményén, az utolsó fordulóbeli helytállásán és szerencséjén kívül annak is köszönhette az aranyérmét, hogy a félidőben rá legveszélyesebb, sőt akkor még éllovas Balaton tényleg kipukkadt a tavasszal, a hamarosan hatalomátvételre készülő Debrecen pedig már nem tudta ledolgozni a hátrányát. S még inkább vonatkozik ez az Újpestre, amely több mint másfélszer annyi pontot kasszírozott a rájátszásban, ám ősz végi lemaradása nem engedélyezett számára még olyan ritka kisiklásokat sem, mint amilyen a „lefújáskor" az MTK elleni pontvesztés volt.

Manapság pedig, amikor jókora hullámvölgy után új angol tulajdonosának tőkeinjekciója révén ismét az NB I-ben szerepel a 2006-os kizárása miatt a másodosztályt is megjáró Fradi, már más idők járnak: két vidéki alakulat vetélkedik a bajnoki trónért.    

1944-ben e napon számolt be az NS a két nappal korábban rendezett kardvívó országos bajnokságról, melyre a sportág történetében először nem Budapesten került sor, hanem Nagyváradon. A magyar kard fénykorának évtizedeiben nem számított meglepetésnek, hogy ez a – kisebbfajta világbajnokságnak is beillő – esemény szépszámú érdeklődőt vonzott a vidéki város kultúrpalotájába, ahol a nézők láthatták az akkoriban sztárnak számító híres vívókat. A legjobb nyolc közé a tisztek egyletéből (HVTK) öten, a MAC-ból hárman kerültek be, és a körmérkőzés végén, nagy izgalmak után Berczelly Tibor lett a bajnok. Egyetlen vereséget szenvedett – Gerevich Aladártól. Utóbbi viszont Rajcsányi Lászlótól és Csiszár Lajostól kapott ki, így meg kellett elégednie az ezüstéremmel. (Az utóbbit leszámítva csapattársként mindannyian olimpiai bajnok voltak nyolc évvel korábban, Berlinben, majd pályájuk során összesen három-három, illetve Gerevich hét ötkarikás győzelemmel zártak!)

1954-ben e napon több fontos és érdekes találkozót is rendeztek Európa futballpályáin. Itthon a Népstadionban 55 ezer néző előtt a Bp. Kinizsi (=Ferencváros) Mátrai 2 és Orosz góljával 3:2-re megvette a Bp. Dózsát (=Újpest), amelyből Deák „Bamba" talált be kétszer is. A kettős rangadó előmérkőzésén: Csepeli Vasas–Bp. Vasas 2:2. Az érdekes az, hogy az említett négy csapat a 8. forduló után a 6–9. pozícióban helyezkedett el szép sorban, míg a dobogón a „magától értetődően" vezető Honvéd mögött a Vasas Izzó és a Vörös Lobogó (=MTK) sorakozott. Az utolsó helyen az ismét jól futballozó Buzánszky csapata, a Dorog szerénykedett. Olaszországban a végül ezüstérmes Juventus 1:0-ra nyert a (majd bronzzal záró) Milan ellen, míg Angliában a frissen avatott bajnok, a Wolverhampton az FA-kupát is elhódította, miután 3:1-re felülmúlta a Prestont a Wembleyben.

1964-ben e napon Magyarország B-válogatottja 5:0-ra lemosta Ausztria B-t a Népstadionban. A mieink Bene (2), Nagy Gy., Dunai II és Povázsai góljával, és nem utolsósorban remek játékkal nyertek. Ez a csapat (Szarka – Novák, Orbán, Mihalecz – Palotai, Perecsi – Nagy Gy., Komora, Bene, Dunai II, Katona) már nagyjából megegyezett azzal, amely néhány hónappal később a tokiói olimpián begyűjtötte az aranyérmet. Előbb persze ki kellett vívni a részvétel jogát, és ezt három nappal később – kissé megváltozott felállásban – sikerült is, mivel ötkarikás együttesünk 3:0-ra legyőzte a Népstadionban Spanyolországot. (Kellettek is a jó hírek, mivel nagycsapatunk e napon a B-sekkel egy időben 1:0-ra alulmaradt Bécsben az osztrákokkal szemben.)

1984-ben e napon újabb lépést tett fennállása kiugróan legnagyobb sikere felé a Siófoki Bányász futballcsapata. Sőt: már ekkor a csúcson járt, hiszen másodosztályú együttes létére búcsúztatta a vendég Ferencvárost Magyar Népköztársasági Kupa negyeddöntőjében! A rendes játékidő leteltekor 2–2-re álltak a felek, mivel a Balaton-partiak eladták kétgólos előnyüket, így következett a hosszabbítás. Annak viszont rögtön az elején, a 91. percben Rubold az ötösön buktatta Szabót, és az ezzel mesterhármasig jutó 34 éves Bódi (a mezőny legjobbja) hidegvérrel értékesítette a tizenegyest. A Fradi futott az eredmény után, de három perccel később Jancsika (kissé túl) könnyedén hazagurított egy lefülelt indítást a kimozduló kapus felé, ám Zsiborás „ügyetlenül maga mellé ejtette a labdát, majd elbotlott, így a szemfüles Szabó közbeugorva 12 méterről az üres kapuba gurított". A siófokiak az elejétől bátran, támadólag léptek fel, és mindenképpen nagyobb lelki tartásról tettek tanúbizonyságot, amikor a zöldek egyenlítése után másodszor is volt erejük az FTC fölé kerekedni. Az elődöntőben aztán a Tatabányát, míg a fináléban a Rába ETO-t múlták felül egy góllal.

1994-ben e napon jelent meg az örömteli hír, hogy a Nemzetközi Kézilabda-szövetség zürichi tanácsülésén megszületett a régen várt döntés: Magyarország – Ausztriával közösen – megrendezheti a következő évi női világbajnokságot. Hazánk előtte a szép emlékű Budapest Sportcsarnok nyitó évében, 1982-ben adott otthont hasonló eseménynek, és akkor Gódornéék nagyszerű ezüstérmet szereztek. A tanácsülés résztvevői ellenszavazat nélkül határoztak az 1995 decemberére tervezett vb-ről, melyre Dánia is kandidált, ám az utolsó pillanatban visszavonta a jelentkezését. A mieink aztán a világbajnokságon ezüstérmesek lettek Dél-Korea mögött.