Defekttel nyert esős roncsderbit Hamilton

A melbourne-i nyitó futamon ugyan az előző évi vb-elsőséget drámai hajrában elbukó Lewis Hamilton nyert a Formula–1 2008-as idényében, ám utána sorminta jelleggel a Ferrarik hódítottak: egy verseny a címvédő Kimi Räikkönennek, egy a csapattárs Felipe Masának, aztán ugyanez. A finn állt a pontrangsor élén, mögötte holtversenyben két legfőbb riválisa következett, amikor a szezon elérkezett az egyik fénypontjához, a Monacói GP-hez.

A Ferrari 2001 óta nem tudott győzni Monte-Carlóban, ezért ekkoriban már szinte előre leírták a vörös gépek esélyeit a szűk utcákon. Ezúttal azonban rendkívül jó esély nyílt arra, hogy újra ünnepelhessenek a Riviérán, hiszen a kvalifikáció mindhárom szakaszát élen záró Massa és Räikkönen meglepetésre meg tudta verni Hamiltont, aki pedig a csütörtöki szabadedzéseken még mindkétszer a leggyorsabb volt. Ayrton Senna 1991-es pole pozíciója óta honfitársa lett az első brazil rajtelső a hercegségben, ahol a maranellói istálló 29 év után először sajátította ki az első sort – 1979-ben még Jody Scheckter és Gilles Villeneuve hátát nézte a mezőny a startra készülve.

Ismerve a pálya adottságait, hogy szinte lehetetlen rajta előzni, jó esély volt rá, hogy a Ferrari végig kézben tartja a 78 körös viadalt – már ha az időjárás nem tréfálja meg a csapatokat, ugyanis sokan fekete felhőket kalkuláltak vasárnapra. Így is történt, délelőtt és a viadalt megelőzően esett az eső, a felvezető kör tehát nedves aszfalton kezdődött.

A rajtnál Massa megtartotta első helyét, mögötte Hamilton megelőzte Räikkönent, és már a második volt. A brit a száradó pályán rendkívüli tempót diktált kopott intermediate gumijain, majd kényszerből választott olyan taktikát, amellyel esélye nyílt a jó eredmény elérésére. A viadal hatodik körében az egyre nagyobb esőben ugyanis hibázott, a falnak csapta autóját, defektet kapott, de ha már kinn járt kereket cserélni, teletankolták a gépét.

Ezzel el is dőlt a verseny, hiszen a szervizelés alatt összeszedett hátránya (az ötödik pozícióba tért vissza) szinte rögtön, a David Coulthard és Sébastien Bourdais nyolcadik körbeli kicsúszását követő biztonsági időszakban jelentősen csökkent, és úgy haladt a Massa, Robert Kubica páros mögött (tíz kör erejéig a BMW-s lengyel vezetett, miután elment a magát elfékező brazil mellett), hogy elvileg eggyel kevesebb kiállása volt hátra.

Erre aztán nem is volt szüksége, hiszen két riválisát már akkorra megverte, amikor azok még ki sem mentek másodszor a boxba. Elsőségéhez persze az is kellett, hogy Massa és a Ferrari eltaktikázza magát: a brazil autóját ugyanis a Scuderia mérnökei teletankoltatták az első kiállásánál, mert azt remélték, jön még eső. Ám mivel ez elmaradt, sőt a futam vége felé rohamosan száradt a pálya, a dél-amerikainak is ki kellett mennie új kerekekért, s végül Kubica mögött ért célba.

Räikkönen pedig előbb menet közben büntetést kapott, mert a szerelői a rajt előtt a megengedettnél tovább hezitáltak, milyen abroncsokat tegyenek fel a Ferrarira (amikor az ítélet megszületett, Kimi épp a második helyen haladt, mivel addigra Hamilton már hátrébb került a defektje miatt); majd később a célegyenes végén a falnak csapta autóját, amelynek új vezetőszárny kellett; végül pedig tíz perccel a leintés előtt az alagútból kijövet elfékezte magát, s hátulról belerohant a nap hősébe, Adrian Sutilba.

A kilencedik helyen célba érő finn pont nélkül zárt, de mindenki Sutilt sajnálta, hiszen a Force India pilótája élete versenyét futva a negyedik helyen haladt, és talán meg is tartotta volna, ha a világbajnok nem „ökleli fel". A kiscsapat bepanaszolta a finnt, de amint az várható volt, Räikkönen következmények nélkül megúszta az ügyet. A sportfelügyelők szerint ugyanis nehezen tudta volna elkerülni a balesetet, így a körülményekre való tekintettel nem marasztalták el a világbajnokot. Ettől függetlenül kellemetlenül érezte magát, mivel nem volt jellemző rá, hogy ekkora bajba sodorja vetélytársait, és utóbb személyesen bocsánatot is kért az ifjú némettől.

A futamon egyébként a már említett ütközéseken kívül Jenson Button Nick Heidfelddel karambolozott, Nico Rosberg pedig az előző évi monacói győztes Fernando Alonsónak ment neki, de valamennyien folyatni tudták, csak éppen erősen visszaesve. Rosberg aztán a vége felé az uszodánál a korlátnak csapta Willamsét, és ezt már nem úszta meg. A renault-s „kis" Piquet kicsúszásán közben nem lepődött meg senki, míg a negyedik-ötödik pozícióban két jelenlegi csapattárs, a vb-címért az idén vállvetve harcoló Mark Webber (már akkor is Red Bull-lal) és Sebastian Vettel (Toro Rosso) végzett, kihasználva mások hibáit.

Visszatérve az első helyezettre: Hamilton a (kétórás határidő miatt a kiírt távnál két körrel korábban történő) leintés után füstölgő kerekekkel ünnepelte diadalát, és nem tagadta, hogy példaképére, a hatszoros monte-carlói győztes Ayrton Sennára gondolt a futam legutolsó szakaszában. Graham Hill 1969-es sikere óta ő lett az első angol, aki F1-es nagydíjat nyert a miniállamban – Jackie Stewart (1971, 1973) és Coulthard (2000, 2002) skót –, ráadásul Formula–3-as és GP2-es sikere után a királykategóriában szerzett elsőségével mindenféle autót győzelemre tudott vezetni a hercegségben, amellyel elindult!

„Ez életem csúcspontja, s talán örökké az is marad. Az elején hibáztam, defektet kaptam, ám szerencsére nem vesztettem sok időt, és az, hogy megváltoztattuk a taktikámat, nyerő húzásnak bizonyult" – nyilatkozta utóbb Hamilton.

A McLaren vezetősége is bevallotta, hogy lélektanilag rengeteget jelentett számukra ez a diadal, ugyanis kezdték elveszíteni a hitüket, hogy a zsinórban négy győzelmet arató Ferrarit meg lehet még verni. „Vezetjük az egyéni pontversenyt, az idén egyetlen célunk van, megszerezni ezt a koronát" – mondta Martin Whitmarsh, a wokingiak csapatigazgatója, akinek teljesült a kívánsága: az istálló brit vezérpilótája az idény végén megint drámai finist élt át, de (Timo Glock emlékezetes interlagosi lelassulása révén) ezúttal ő jött ki jobban belőle, és hajszállal megelőzte a peches Massát az összesítésben; azóta talán már az a nap a legboldogabb Hamilton életében…

1938-ban e napon edzésriportot közölt az NS a franciaországi vb-re hangoló brazilok készülődéséről. Az európai közvélemény számára akkoriban még egzotikusan ható selecao – amelynek még nem voltak nagy eredményei – a lengyelek elleni első körös meccsükre gyakoroltak zárt kapuk mögött, ám „néhány újságíró azért be tudott surranni a pályára". A látottak alapján a brazilokat vb-győzelemre is esélyes alakulatnak írta le a tudósító, hiszen „a játékosok legtöbbje hatalmas termetű, mind játszi könnyedséggel uralkodnak mozdulataikon. Labdatechnikájuk első rangú, rendkívül gyorsak és ruganyosak." Az egyik legjobbjuknak a leendő vb-gólkirály (7 találattal), Leonidas tűnt. Amikor a szövetségi kapitány, Adhemar Pimenta megadta a valószínű csapatösszeállítást, a „lemondani a szép játékról, mert az eredmény fontos" elv alapján a technikás és a küzdő típusú futballisták közül inkább mindig az utóbbiakat választotta. Igaza volt: egy legendás mérkőzésen Brazília hosszabbításban 6:5-re verte meg a Wilimowski mesternégyese ellenére alulmaradó Lengyelországot, aztán a döntetlent (1:1) követő megismételt meccsen Csehszlovákiával is elbánt 2:1-re, és csak a végső győztes olaszoknak adta meg magát (1:2) – sőt a bronzérem is meglett a svédek felülmúlása (4:2) révén!

1968-ban e napon a Rappan-kupáért megrendezett mérkőzésen az Internazionale hazai pályán, a San Siróban 2:1-re megverte a belga Anderlechtet. Nyolc év után ez volt az első találkozó, hogy a milánóiak kispadján nem a „Mágus", Helenio Herrera ült, hanem utódja, Alfredo Foni, az egykori híres olasz válogatott labdarúgó, aki már korábban is dolgozott a fekete-kékeknél, s akkor kétszer is (1953, 1954) bajnoki címre vezette őket. A csapattal többek között két BEK-győzelmet (1964, 1965) szerző Herrera azután vált meg a gárdától, hogy távozott a klubelnök, Angelo Moratti – az éppen a minap BL-diadalt arató Inter első emberének, Massimo Morattinak az apja.

1978-ban e napon a Nemzetközi Kupa ’78 elnevezésű sorozat keretében a Bp. Honvéd olyan eredmény(eke)t ért el, amely(ek) ma már elképzelhetetlen(ek). A franciaországi odavágón a kispestiek – Kozma kettő és Weimper egy góljával – 3–1-re verték meg az Olympique Marseille-t, majd a két nappal későbbi visszavágón még simábban, már 3–0-ra. A tudósítás szerint „a találkozó kimenetele egyetlen percig sem volt kérdéses. Az OM ugyanis azonnal a kezdést követően szinte a teljes csapatával megszállta kapuja előterét, és a 90 perc során másra sem törekedett, mint a nagy gólkülönbségű vereség elkerülésére. A Honvéd élt is a felkínált lehetőséggel, és mindvégig nyomasztó fölényben volt." A magyar gólokat egyébként Kozma, Varga III és a Győrben később meghatározó szerepet játszó Póczik szerezte, míg maga az együttes két évvel később nagyjából az ekkori összetételével lett aranyérmes az NB I-ben. Hozzá kell tenni, hogy nem tudni, a délfrancia alakulat mennyire vette komolyan a párharcot – ami biztos, abba az idényben negyedik lett a bajnokságban, de aztán gyorsan hanyatlott, s két év múlva kiesett az élvonalból.

1988-ban e napon nem következett be a hazánkban annyira várt „csoda": a francia olimpiai labdarúgó-válogatott nem verte meg hazai pályán Svédországot, sőt 2–1-re kikapott tőle. Ha a Lensban lejátszott meccsen – amelyet a hazai szurkolók részéről érdektelenség kísért, hiszen együttesüknek (címvédő létére!) már nem volt esélye a 3. helynél előrébb végezni a selejtezőcsoportban (aztán 4. lett) – a kékek először ugyan rohamozni kezdtek, ám óvatos vendégeik, miután észlelték a francia akciók erőtlenségét, ellentámadásba lendültek, és végül is megérdemelten nyertek. Ezzel két ponttal megelőzték a kvalifikációs sorozatot szenzációsan (nehezebbnél nehezebb ellenfelek ellen négy győzelemmel!) kezdő Magyarországot, amelynek szöuli szerepléséhez ezúttal pont ellentétes eredményre lett volna szüksége. Tény, hogy a Budapesten általunk legyőzött svédek megérdemelten lettek elsők: fizikailag remek felépítésű, kiválóan képzett játékosaik között olyan későbbi nagyságok voltak, mint Roland Nilsson, Joakim Nilsson, Thern vagy Petterson, miközben a franciáktól egyetlen futballista futott be később nagy karriert: a PSG leendő világbajnok kapusa, Bernard Lama. 

1998-ban e napon Milánóban nyilvánosságra hozták, hogy Alberto Zaccheroni lett a következő két idényre az AC Milan vezetőedzője. A kiadott közlemény nem szólt arról, mi lett a sorsa Fabio Capellónak, aki 1991 és 1996 között négy bajnoki címet nyert a lombard együttessel, és még egy évig szerződés kötötte a piros-fekete alakulathoz. Zaccheroni az addigi egyetlen edzői sikerét az előző, 1997–98-as szezonban érte el, amikor a harmadik helyen végzett a Serie A-ban az Udinesével. A Zacnak becézett trénerről tudni lehetett azt is, hogy viszi magával új állomáshelyére az aktuális Serie A-évad gólkirályát, az 1996-os Eb-döntőt fejeseivel eldöntő német Oliver Bierhoffot is. Zaccheronival a Milan az első közös idényükben bajnok lett, ám a következő két szezon már sokkal gyengébbre sikerült, így a trénert elküldték.