Koemannal egyből megvertük Európa bajnokát

A Kisteleki István vezette MLSZ 2006 őszén nevezte ki Várhidi Pétert az Eb-selejtezőkön bukdácsoló labdarúgó-válogatottunk szövetségi kapitányává – előbb ideiglenes jelleggel a Kanada elleni meccsre, majd az újoncokkal teletűzdelt csapat 1–0-s győzelme után további egy évre. Ebből az egyből végül másfél esztendő lett, mivel a fiatalítási koncepciót alapfeladatként kapó szakemberrel, a csoportbeli 6. helytől függetlenül, 2008 januárjában szerződést hosszabbított a szövetség.

Az elnök azonban 2008 tavaszán hosszas keresgélés és előkészítés után, egy hónappal a Szlovénia elleni zalaegerszegi 0–1-et követően előállt egy új szakvezetővel, akivel szemben merőben más volt az elvárás: sikeres vb-kvalifikáció és vele párhuzamosan egy ütőképes csapat építése – a futballisták életkorától immár függetlenül. Mindezt a holland iskola jegyében, hiszen Kistelekiék neves külföldi szakembert kerestek, és így találtak rá Erwin Koemanra, az egykori világklasszis Ronald bátyjára.

A játékosként Európa-bajnok (1988) szakember ugyan nem volt olyan „húzónév", illetve akkora sztár annak idején, mint nemzeti együttesünk néhány évvel korábbi főnöke, Lothar Matthäus, valamint túl nagy tréneri eredményekkel sem büszkélkedhetett, ám profi szemléletét és a következetes, alapos munkát okkal lehetett róla feltételezni, tőle elvárni.

Irányítása alatt az első ellenfél a 69 éves német „edzőmágus" – „Otto, a király", azaz Rehhagel – által irányított görög válogatott volt, amely 2004-ben Európa-bajnokságot nyert, és bár senki sem gondolta komolyan, hogy elsősége (tartósan) megfelelne a reális erőviszonyoknak, azért a világranglista 8. helyére még két éve is jók voltak a hellének.

Erwin Koemant először az ismerkedési folyamatról és terveiről kérdezték lapunk kollégái a találkozó előtt: „A legfontosabbat megtudtam a keret tagjairól: egytől egyig motivált, jó szellemű játékosok. Nem akarom gyökerestül felforgatni a magyar labdarúgást, az itt honos futballkultúrára lehet építeni. Nekem az együttesen belül kell kisebb változtatásokat végrehajtanom, sok új elemet próbálok megismertetni és betanítani a srácoknak – fejtette ki, majd hozzátette: – Nálam elsődleges a magabiztosság. Szeretném, ha hinnének magukban a játékosok, és együtt, egymást kisegítve, csapatként működnének."

A kapitány a debütáló mérkőzésről is elmondta a véleményét: „A görög válogatott Eb-címvédő, ennek ellenére nem félünk. Kiélezett csata várható, hiszen amíg nálunk a játékosok nekem és a szurkolóknak akarják megmutatni, hogy lehet rájuk számítani, addig a riválisnál az Eb-szereplés a tét, mert még nem alakult ki a tornára utazó keret. Győzni szeretnénk, és a siker biztos jót tenne a futballistáknak, de mivel nem tétmeccsről van szó, a teljesítmény, a különféle taktikai variációk kipróbálása is fontos."

Mindenesetre még nem ismer(het)te túlságosan a magyar állományt, ezért segítőire is hallgatva egy kockázatmentes gárdát jelölt ki a Puskás Ferenc Stadionban lejátszott összecsapásra – a kezdő tizenegyből egyedül az eindhoveni Dzsudzsák Balázsnak nem volt még meg a legalább tíz válogatottsága: Fülöp M. – Szélesi, Vanczák, Juhász R., Lőw – Gera (Koltai T., 90.), Dárdai, Hajnal (Orosz P., 83.), Vadócz, Dzsudzsák – Huszti. A túloldalon a görögök még rutinosabb (öregebb...) alakulattal álltak ki: Toroszidisz és Ancasz kivételével mindenki minimum 25-ször szerepelt már a csapatban, és a portugáliai kontinenstornáról közülük hatan is (plusz két csere) aranyérmet vihettek haza (például Szeitaridisz, Baszinasz vagy Hariszteasz).

Ahogy azt Erwin Koeman kérte, fegyelmezetten, a rövid passzos játékot erőltetve kezdett a magyar csapat, amely a taktikáját a gyors ritmusváltásokra, az ellenfél térfelén végrehajtott letámadásokra és az aktív szélsőjátékra alapozta. Igaz, a kapitány kirukkolt egy váratlan húzással: a bokasérülése miatt kidőlő Priskin Tamás helyére Huszti Szabolcsot állította egy szem csatárnak – ami azért volt kissé érthetetlen, mert ezzel a Bundesliga egyik legjobb szélső középpályását küldte előre. (A szakvezető e váratlan – és még a Hannover légiósát is meglepő – húzását úgy indokolta: a középpályásnak volt a feladata, hogy a fedezetsorba visszalépve igyekezzen minél többször labdát szerezni, és ha sikerrel jár, kombinatív játékra képes társaival – elsősorban Gera Zoltánnal, Hajnal Tamással és Dzsudzsák Balázzsal – próbáljon meg zavart kelteni a vendégek hátsó alakzatában.)

Nos, minimum partiban volt riválisával a magyar együttes – az más kérdés, hogy két héttel az Eb rajtja előtt a görögök mennyit adtak ki magukból. Annyit mindenképp, hogy a 45. percben Amanatidisz révén megszerezzék a vezetést. Pedig a játék képe addig mindent ígért, csak vendéggólt nem, erre tessék, egy kihagyás az amúgy jól záró védelemben, és előny ott...

A szünet után, a 46. percben viszont egy tetszetős hazai akciót Gera passzából Dzsudzsák fejezett be mutatós, a kapu bal oldalában kikötő 19 méteres lövéssel. Tizenhárom perc elteltével Huszti hajszálpontos szabadrúgásához méltó volt Juhász Roland háríthatatlan fejese – nem csoda, hogy az addig sem kritizálható házigazda még inkább belelendült, s mire a neves látogatók felfogták, hogy egygólos hátrányba kerültek, már 3–1 volt ide (Szélesi Zoltán hat méterről nagy erővel fejelt kapura, s bár Hariszteasz menteni tudott a gólvonalon, a kipattanóra Vadócz Krisztián csapott le, majd jobbal, három méterről a bal alsó sarokba lőtt).

Az ötvenedik válogatottságát a tőle megszokott precizitással ünneplő Dárdai Pál, továbbá a harmadik magyar gólt jegyző Vadócz „ezerszer" jobban szűrte meg a támadásokat, mint elődje, a Tőzsér Dániel, Vass Ádám páros (ha nagy ritkán túljutott rajtuk a labda, a hátvédsor tagjai önfeláldozóan mentettek), a három támadó középpályás bátran, cseleket és távoli lövéseket megkockáztatva végezte a dolgát, míg elöl Huszti is kihozta a maximumot a rákényszerített szerepből.

Akárhogy is nézzük, ez bőven elég volt ahhoz, hogy „magyar szemmel" teljesen élvezhető legyen a játék; hogy a közönség hullámozzon és Erwin Koeman nevét skandálja, és hogy Geráék 3–2-re felülmúlják a 91. percben szépítő Görögországot. Válogatottunk – amelynek legjobbja az NS szerint Juhász Roland volt – egy évvel korábban a világbajnok olaszokat verte meg, ezúttal pedig a „hivatalban lévő" Európa-bajnokot!

„Már az első félidőben is jól játszottunk, majd a félidei nulla egy után még jobban. Szerintem teljesen megérdemelt győzelmet arattunk" – nyilatkozta boldogan Koeman, és a vendégeket gardírozó egykori brémai trénerfejedelem is elismerte vereségük jogosságát: „A magyar válogatott úgy futballozott, mintha Európa-bajnokságon lenne, miközben az én csapatom csak asszisztált ehhez a mérkőzéshez. A házigazdák agresszívebben és jobban játszottak, és sajnos azt kell mondanom, hogy a két együttes hozzáállása között is akadt különbség."

Másnap a Nemzeti Sport optimistán összegezte a magyar szempontból remek május 24-ét, amikor a nagyok sikere mellett a Sisa Tibor vezette U19-es gárdánk is kitett magáért, és Portugália legyőzésével kijutott a nyári Eb-re. A felnőttcsapattal kapcsolatban így fogalmazott az újság: úgy fest, Erwin Koemannal együtt a realitást is sikerült Hollandiából „importálni". A magyar válogatott élén kalaplengetést érdemlő sikerrel bemutatkozó szövetségi kapitány a lefújás után és a meccs közben is higgadtan reagált az eseményekre, és túlzásokba a mérkőzést lezáró sajtótájékoztatón sem esett.

„Meg kell becsülni, hogy a magyar válogatott legyőzte az Európa-bajnoki címvédőt, de messzemenő következtetéseket én sem vonok le belőle – hiba lenne, ha más ezt tenné. Megvertük a görögöket – ennyi. Nem kell túllihegni. Örülök a csapat teljesítményének, annak, hogy a közönségnek tetszett a gárda produkciója, csakhogy valamennyien tisztában vagyunk vele: nem a holtidőben, hanem az ősszel kezdődő világbajnoki selejtezőkön kell jól teljesítenünk" – foglalta össze a szakvezető nyilatkozatából is kicsengő józanságot Gera Zoltán, csapatunk (akkori) kapitánya.

Jól ítélték meg a helyzetet. Néhány nap múlva a Szusza Ferenc Stadionban – újfent igazi csatár nélkül – megint tisztes eredményt ért el az együttes, amely a harapós horvátok elleni, igen küzdelmes, a szép játékot és könnyedséget nélkülöző meccsen 1–1-et harcolt ki egy másik Eb-résztvevővel szemben. A győzelem azonban elmaradt (mellesleg a görögök pont nélkül, csoportutolsóként kullogtak haza az Eb-ről...), ahogy a rákövetkező három fellépésünkön is – majd csak októberben, Albánia ellen sikerült ismét nyerni, de addigra már értékes pontokat vesztettünk a tétmeccseken. Mint ismeretes, bár az esély majdnem végig megmaradt, ezúttal sem jutottunk ki a csúcstornára, és jelen pillanatban – egy újabb kvalifikációs sorozat előtt – az sem világos, hogy egyáltalán megyünk-e majd tovább a koemani úton.

1958-ban e napon Gulyás István nagy küzdelemben, 6:4, 1:6, 6:0, 6:3-ra kikapott a legjobb 16 között a Roland Garroson. Klasszisunk az első mérkőzésén a 15. kiemelt – korábbi kétszeres wimbledoni döntős – dán Kurt Nielsent ejtette ki három szettben, majd okos alapvonalteniszével a rengeteget futó, gyakran hálózó venezuelai Pimentelt öt játszmában. Ezután került szembe Neale Fraserrel, akinek „hatalmas tenyeresei, bombaerős adogatásai élményszámba mentek", az ausztrál „mindent tudott, amit egy nagy versenyzőnek tudnia kell". Tudósítónk jól látta a tehetséget: Fraser a következő években Wimbledonban egyszer, a US Openen kétszer diadalmaskodott, és volt három Australian Open-fináléja is egyesben! Gulyás nyolc évvel később érte el karrierje csúcspontját, amikor a párizsi Grand Slam-tornán a döntőig jutott. Ugyanezen a napon lépett pályára legjobb női versenyzőnk, Körmöczy Zsuzsa is, aki – enyhébb meghűlése ellenére – az ausztrál Hellyert 6:4, 6:0-ra múlta fölül a 32 között. Bő egy héttel később pedig ő lett a Garros bajnoknője!

1968-ban e napon adta hírül a Népsport, hogy milyen ünnepi körítést kapott a mexikói maratonisták ötkarikás válogatóversenye. Viadalukat ugyanis a közelgő mexikóvárosi olimpia főpróbájának tekintették a szervezők, így a mindössze negyven atléta küzdelmének zavartalan lebonyolításáról 12 625 önkéntes gondoskodott az útvonal mentén, továbbá készenlétben állt 30 orvos, 180 egészségügyi szolgálatos és hat elsősegélynyújtó-hely is. Utóbbiaknak nem is ártott a gyakorlás, mivel a helyszín 2230 méterrel a tengerszint felett volt, sőt a legmagasabb pontja (41 kilométernél, amikor a sportolók már alig álltak a lábukon) 2300 méteren feküdt.

1978-ban e napon balul sikerült főpróbát tartott a magyar labdarúgó-válogatott az argentínai világbajnokság előtt. A mienk 4–1-re kikaptak a Wembleyben a házigazda angoloktól, akik már az első félidőben lehengerelték Baróti Lajos csapatát. Barnes, Neal (11-esből) és Francis góljára csak a 62. percben tudott felelni Nagy László, de erre meg a csereként beálló Currie-nek volt válasza. A mieinknek csupán a szünet után voltak felvillanásaik, és – a sok kapott gól ellenére – egyedül Gujdár Sándor kapus volt úgy-ahogy dicsérhető az együttesből. Nagyobb baj, hogy a gyenge főpróbát nem követte sikeres előadás – a vb-n mindhárom meccsüket elvesztették Nyilasiék.

1988-ban e napon a PSV nyerte meg a BEK küzdelmeit, miután Stuttgartban nagyon küzdelmes, de szép játékot nem hozó mérkőzésen 0–0 után szétlövésben 6–5-re felülmúlta a Benficát. Noha a Guus Hiddink által irányított eindhoveni csapat a sorozatbeli utolsó öt meccsét nem tudta megnyerni – ennélfogva erősen kérdéses, hogy valóban a kontinens legjobb csapata volt-e –, a finálé második felében valamivel jobban futballozott, mint a szinte semmit sem mutató lisszaboni ellenfele (soraiban három, később négy brazillal), amelyből végül Veloso hagyta ki az utolsó tizenegyest. A holland gárda legjobbja a veterán belga jobbhátvéd, Eric Gerets volt, a portugálok pedig nem tudtak ismételni a Porto előző évi (Madzser-sarkazásos) BEK-diadala után.

1998-ban e napon jelent meg a lapokban a Serie A 1997–98-as idényének álomcsapata, amelyet az olasz élvonalban dolgozó trénerek – a válogatott körül tevékenykedő szakemberekkel és az edzőbizottság  vezetőjével kiegészülve – szavaztak meg: Peruzzi (Juventus, 10 voks) – Cafú (brazil, Milan, 11), Thuram (francia, Parma, 11), Nesta (Lazio, 21), Maldini (Milan, 15) – D. Baggio (Parma, 8), Jugovics (jugoszláv, Lazio, 9), Di Biagio (Roma, 7) vagy Zidane (francia, Juventus, 7), Nedved (cseh, Lazio, 10) – Ronaldo (brazil, Inter, 22), Del Piero (Juventus, 21). Hogy az itáliai bajnokság milyen erős volt akkoriban, jelzi: a felsorolt 12 labdarúgó közül három aranylabdás volt vagy lett később, hét pedig (négy különböző tornáról, három különböző országból!) világbajnok. És akire egyik sem volt igaz, azok közt olyan legenda is akadt, mint például Maldini...