Milánói rekordbeállítás a BL-sikerrel

A 2007-es BL-döntő két résztvevőjének egyike sem jutott el azóta ilyen magasságokig, de abban az évben megharcoltak a nagy lehetőségért. Az egyenes kieséses szakaszban a rákövetkező három kiírás finalistái közül a Milan a nyolc között a Bayern Münchent, az elődöntőben pedig a Manchester Unitedet, míg a Liverpool a nyolcaddöntőben (idegenben lőtt több góllal) a Barcelonát, majd két körrel később (tizenegyesekkel) a Chelsea-t ejtette ki.

Nagyszerű riválisokat búcsúztattak, sokszor csak hajszállal, de akinek netán fanyalogni támadna kedve, hogy miért e két klub mérkőzhetett meg a serlegért, az sem legyinthetett a párosítás kétségtelenül meglévő pikantériájára. Az olaszok számára ugyanis a kupa megnyerésén kívül különös tétje is volt a kilencven percnek: vissza akartak vágni a két esztendővel korábbi, sokat emlegetett isztambuli kudarcért, amikor háromgólos vezetést herdáltak el, és 3–3 után az angolok tizenegyesekkel győztek.

Ami az összeállításokat illeti, Rafa Benítez immár sokadszor keverte meg a kártyákat fontos mérkőzés előtt: a szezonban megszokott kéttámadós szisztéma helyett egy csatárral, Dirk Kuyttel küldte pályára csapatát, azaz az ellenfél által a találkozó előtt legveszélyesebbnek tartott futballista, a kiírásban addig elért hét találatával messze házi gólkirálynak számító Peter Crouch csak a kispadra ülhetett. A holland mögött így kedvenc helyén, középen játszhatott Steven Gerrard.

A túloldalon csak egy izgalmas kérdés akadt. Carlo Ancelotti kénytelen volt eldönteni, hogy kit tegyen meg egyszemélyi éknek, azaz a tapasztalatot vagy a könnyebb taktikai beilleszthetőséget tartsa-e inkább szem előtt.  Végül a már 33 éves, a Bajnokok Ligájában pályafutása során addig negyven gólt szerző Filippo Inzaghi lett a befutó, szemben a Kaká és Clarence Seedorf számára nagyobb teret hagyó 24 esztendős Alberto Gilardinóval, noha Silvio Berlusconi klubelnök élénken kampányolt az utóbbi mellett.

A felek az alábbi összeállításban játszottak 65 ezer néző előtt: Dida – Oddo, Nesta, Maldini, Jankulovski (Kaladze, 79.) – Gattuso, Pirlo, Ambrosini, Seedorf (Favalli, 92.) – Kaká – F. Inzaghi (Gilardino, 89.), illetve Reina – Finnan (Arbeloa, 88.), Carragher, Agger, Riise – Pennant, Xabi Alonso, Mascherano (Crouch, 78.), Zenden (Kewell, 59.) – Gerrard, Kuyt.

A mérkőzést Herbert Fandel vezette, akinek bíráskodása mellett a „vörösök" még sohasem nyertek meccset, sőt még gólt sem szereztek, míg a Milan mind az öt alkalommal győzött addig, amikor a német fújta a sípot. Anélkül, hogy belemagyaráznánk ebbe valamit, elég megnézni a végeredményt...

A 2005-ös találkozóval ellentétben ezúttal a Liverpool kezdett aktívabban, ellenfele nem tudott kibontakozni. Az első félidő utolsó percében viszont Andrea Pirlo szabadrúgását az ezúttal is jó helyen ólálkodó Pippo a vállával besegítette az angol kapuba, miközben Pepe Reina kapus a labda irányváltoztatása nyomán már elindult a másik irányba.

A Pool a második félidőben még nagyobb sebességre kapcsolt, hiszen egyre jobban szorította az idő. Crouch is beszállt az utolsó negyedórára, de a varázsló ezen az estén Filippo Inzaghi volt, aki a 82. percben született második góljával bebiztosította az olasz győzelmet: Kaká három védő között adott zseniális passzt a tizenhatosra befutó csatárnak, aki egy finom mozdulattal eltolta a labdát Reina mellett, majd kisodródott helyzetből, jobbal, laposan a kapu közepébe gurított.

Dirk Kuyt kevéssel a lefújás előtt már csak szépíteni tudott – egy szögletet követően Agger csúsztatta meg a labdát, és az ötösön belül álló németalföldi a léc alá fejelt –, tehát a Milan ezúttal nem hagyta kiénekelni a szájából a sajtot, egy szerencsés és egy mesteri találattal visszavágott az amúgy többet támadó Liverpoolnak, és 2003 után ismét megnyerte a Bajnokok Ligáját. Ezzel csúcsra járatta Olaszországot, amely a 2006-os világbajnoki aranyérem utáni évben győztest adott a legrangosabb európai klubsorozatnak is.

„Uraltuk a mérkőzést, sokat támadtunk, helyzetekig jutottunk, de hiába. Márpedig a futball olyan játék, hogy gólokat kell rúgni" – értékelt a lefújást követően Benítez, akinek szavait a Daily Telegraph szakírója azzal egészítette ki, hogy „jól játszott a Liverpool, de ezúttal hiányzott a tagjaiból a szükséges kreativitás; mintha nem lettek volna kiéhezve a sikerre".

„A döntő olyan volt, mint az egész évadunk: lassan kezdtünk, ám az idő múlásával nőtt az önbizalmunk" – ezt már Ancelotti mondta, aki ekkor nem ment bele részletesebb elemzésbe, ezért mi most megtesszük helyette.

A Milan-titok a korántsem tinédzserek és nem is kizárólag világklasszisok alkotta hátsó alakzatban, a tökély szintjére fejlesztett védekezésben rejlett, valamint az egész rutinos társaság összeszokottságában és abban, hogy az akkori idők (és napjaink) egyik legtöbbre taksált szervező-befejezőjének, Kakának, illetve a BL-döntőkre szinte bérletet váltó Clarence Seedorfnak köszönhetően a támadásokra is jutott ereje (no meg ötlete) a gárdának. Kaká amúgy magasan a legtöbb gólt (tízet) rúgta a piros-feketéktől a nagy menetelés során (még úgy is, hogy a Mersey-partiak ellen átengedte másnak ezt a szerepet) – leginkább ezzel dolgozott meg azért, hogy 2007 végén ő kapja az Aranylabdát.

Aki pedig ezúttal magára vállalta a góllövést, és ezáltal a meccs hőse lett, az a két évvel korábbi isztambuli döntőt sérülése miatt kihagyó Inzaghi volt. Az elnyűhetetlen lesipuskás, akinek kezdőcsapatbeli helyét sokan megkérdőjelezték, a saját pályafutására igazán jellemző találatokat szerzett: az elsőről nem is tehetett, csak bepattant róla a kapuba labda (bár Pippo utóbb begyakorolt figuráról beszélt), míg a másodikat a leshatárról való remek ütemű kiugrása után szerezte, noha ehhez meg kellett Kaká zsenialitása is.

És volt még egy nagy alakja az athéni finálénak: ott tüsténkedett a lombard védelem tengelyében a sokáig térdsérüléssel bajlódó 38 éves csapatkapitány, Paolo Maldini, aki inkább elhalasztotta az aktuális operációját, hogy pályára léphessen – karrierje nyolcadik(!) BEK-/BL-döntőjén! Ezzel a realos Gento mellé holtversenyben a vonatkozó örökranglista élére lépett, és az ötödik diadalával is a legszűkebb élmezőny tagja lett.

Ezen a napon nyilván ő is (okkal) boldog volt, ezért nem ünneprontásként jegyezzük meg, hanem futball iránti elképesztő elkötelezettsége előtt tisztelegve, hogy még két esztendőt ráhúzott újabb sikerek reményében, de a vitrinje a következő két évad végén már nem gyarapodott, mire tavaly – kereken 25 milanos szezon után, majdnem 41 évesen – végleg szögre akasztotta a stoplisát...

Az idény eleje egyébként nem sejtetett ilyen végkifejletet, hiszen az is kétséges volt, hogy a Milan elindulhat-e a BL-ben. Csakhogy 2006 júliusában az olasz bundabotrányban eljáró másodfokú bíróság annyival enyhítette a skandalumban súlyosan érintett lombard klubra első fokon kiszabott penitenciát (nyolcra mérsékelték az eredetileg tizenöt pontos büntetését), hogy a piros-feketék az ítélet szerint – a 2005–06-os bajnokság nevető harmadikjaként – még éppen odafértek az UEFA legbőségesebb húsosfazekának számító BL-hez.

Ott aztán a harmadik selejtezőkörben beszállva áthámozták magukat minden szembejövőn, így hetedik elsőségükkel megérdemelten kerültek közelebb a vonatkozó örökranglistát kilenc BEK-, illetve BL-sikerrel vezető Real Madridhoz. Az azonban nem vitatható, hogy 1989 óta 22 kiírásból ötöt is megnyertek (1989, 1990, 1994, 2003, 2007), ezért ennek az időszaknak az AC Milan a legeredményesebb alakulata. Mi több, mivel ez volt a 16. nagy nemzetközi trófeája, a Boca Juniorst is beérte az összesített „világranglistán"!

Miután 2007 nyarán mindketten gazdagodtak még egy-egy újabb serleggel (az olaszok az európai Szuperkupát, az argentinok a Libertadores-kupát hódították el), igazán stílszerű volt, hogy (bár azóta, 2008-ban a Buenos Aires-iek megint begyűjtöttek egy címet) decemberben a klub-vb-n éppen egymással csaphattak össze a kizárólagos világelsőségért – ezt a meccset pedig 4–2-re a milánóiak nyerték meg!

1957-ben e napon jelent meg a Népsportban a hír, miszerint a melbourne-i olimpiai bajnok Greg Bell egy lafayette-i versenyen 804 centivel nyert távolugrásban, és ezzel – az 1936-os berlini játékok hőse, Jesse Owens után másodikként – pályafutása során másodszor jutott 8 méter fölé. Úgy látszik, a világcsúcs (813 cm, 1935-ből) napjai meg vannak számlálva – írta a lap, amely azonban egy keveset tévedett. Ugyanis egy kicsit még várni kellett az áttörésre, és amikor az három év múlva végre bekövetkezett, nem Bellnek, hanem honfitársának sikerült. Ralph Boston egyébként 1960 és 1965 között összesen hatszor javította meg a világrekordot, melyet 813-ról előbb 821-re, később fokozatosan 835 cm-re tornászott fel. S aztán majd 1968-ban Mexikóvárosban jött Bob Beamon, aki 890 centivel felállította az évszázad csúcsát...

1967-ben e napon arról tudósított a sportnapilap, hogy a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban vendégszereplő magyar női kosárlabda-válogatott 75:64-es vereséget szenvedett a házigazdáktól. Az észak-koreaiak a távol-keleti sportolókra jellemzően nagy iramot diktáltak, és sok mozgással felőrölték csapatunkat, amelynek csak a meccs elején sikerült kellően lassítani a játékot. (A KNDK-beliek megítéléséhez annyit, hogy déli nemzettársaik, vagyis a kettéosztott ország másik felének legjobbjai ebben az évben világbajnoki ezüstérmet nyertek!) A messze legeredményesebb magyar dobó 22 ponttal az ötszörös élvonalbeli bajnok Rátvay Katalin volt, aki később Európa-válogatottságig (1972) és Eb-4. helyig (1974) jutott.

1977-ben e napon közölte lapunk a Nemzetközi Sportújságíró-szövetség (AIPS) olaszországi kongresszusán 1976 legjobb sportolóinak megszavazottak névsorát. A férfiaknál Alberto Juantorena (kubai középtávfutó, 2 montreali olimpiai arany) nyert Lasse Virén (finn hosszútávfutó, 2) és John Naber (amerikai hátúszó, 2 egyéni + 2 váltó) előtt, a nőknél pedig Nadia Comaneci (román tornász, 3), megelőzve Kornelia Endert (NDK-beli pillangó- és gyorsúszó, 3 + 1) és Irena Szewinskát (lengyel gátfutó, 1). A csapatok között a Panenka-féle Európa-bajnok csehszlovák labdarúgó-válogatott diadalmaskodott itt is, míg mögötte az ötkarikás győztes lengyel röplabda-, illetve amerikai férfi kosárlabda-válogatottat díjazták.

1987-ben e napon a moszkvai tornász Európa-bajnokság szerenkénti döntői során nyolcvanas évekbeli klasszisunk, Guczoghy György talajon bronzérmet szerzett – ugyanúgy a négy szeren (valamint természetesen összetettben) is diadalmaskodó szovjet Valerij Ljukin mögött, mint másnap majd nyújtón. Még nagyobb eredmény, hogy a verseny első számában, egyéni összetettben is harmadik tudott lenni a magyar sportoló, amivel megismételte 1983-as várnai teljesítményét!

1997-ben e napon Ruud Gullit úgy döntött, hogy mégsem tér vissza a holland válogatottba. Pedig az egykori Európa-bajnok sztárjátékost maga a példaképe, Nelson Mandela csábította, hogy az elnöki beiktatásának ötödik évfordulójára rendezett Dél-Afrika–Hollandia válogatott találkozón húzza fel ismét az oranje mezét. Gullit, aki ekkor a Chelsea menedzsereként dolgozott, végül elutazott ugyan Johannesburgba, de nem másította meg korábbi döntését – noha nem kevesen vélték, hogy ha van ember, akinek nem tud nemet mondani, az éppen Mandela, akinek 1987-ben az Aranylabdáját is dedikálta...  Amúgy a narancsmezesek meglehetősen foghíjas kerettel mentek el a mérkőzésre, mivel az ajaxos játékosok klubjuk túrája miatt nem értek rá, Dennis Bergkampot pedig közismert repülésfóbiája tartotta távol. Más kérdés, hogy Hollandia így is nyert 2–0-ra – míg egy év múlva a franciaországi vb-n elődöntőbe jutott.