Nagy László ezúttal az irányító szerepében

A nemzetközi tornák szabályos ismétlődése okozza, hogy 2008 hasonló időszakában ugyanúgy világbajnoki selejtezőre készült férfi kézilabda-válogatottunk, mint majd jövő héttől a szlovénok ellen. A tét a 24-es döntőben való részvétel, szokás szerint páratlan év januárjában – legközelebb Svédországban, míg tavaly év elején Horvátországban. Ehhez két évvel ezelőtt búcsúztatnunk kellett a bosnyákokat, amire készülve Skaliczki László akkori szövetségi kapitány edzőtáborozást tartott a keretnek, amely két napon belül kétszer is megmérkőzött a nem kifejezetten nagy játékerőt képviselő litvánokkal.

„Ahogy Tatán felnéztünk a zászlóra, éreztük, mit vesztettünk azzal, hogy elbuktuk az olimpiai szereplést. Azt az élményt, amit négy éve kaptunk a játékoktól, nem lehet visszaadni" – mondta a szakvezető azzal kapcsolatban, hogy – szemben a hölgyekkel, akik Pekingre készültek – nekik csak vb-selejtező jutott. A közönség szeretetét viszont nem veszítette el az együttes, hiszen a húsvétkor megtartott Pannon-kupán is megtöltötték a szurkolók a férfiválogatott kedvéért a kelet-magyarországi csarnokokat. Ezúttal Gyöngyösön a selejtező odavágójának helyszínét, illetve a bosnyákok elleni taktikát akarta tesztelni a gárda, amely szinte a teljes légiós „hadát" felvonultathatta.

„Hosszú és nehéz év után vagyunk, klubszinten már mindenki szabadságra ment, a mi fejünkben viszont az motoszkál, hogy ott legyünk a 2009-es horvátországi vébén. Meg akarjuk mutatni, hol a helyünk a világban." – mondta a beállós Gál Gyula, akire nem is lehetett panasz az első főpróbán: ő volt a mieink legjobbja.

Az ő mesterhármasa adott tartást az elején a csapatnak – a harmadik találata igazi mestermunka volt, hanyattesés közben vágta a labdát a kapuba. Néhány ziccerét kifogta a tévések által Collinának nevezett tar fejű litván Egidijus Petkevicius, kárpótlásként viszont a veszprémi beállós jobbátlövő-pozícióból is bevette a kapuját. Az első félidőben Gál volt a húzóember: egy játékrész alatt hét gólt szerzett, és ezzel a magyarok legeredményesebb játékosa lett, úgy, hogy a második felvonásban már nem is volt pályán.

Amúgy az összecsapás első félidejében nehezen lendültek játékba Nagy Lászlóék, az első tíz percben még felváltva találtak be a felek. Negyedóra elteltével sikerült fordítani, elsősorban a feljavuló védekezésnek köszönhetően (többször előfordult, hogy emberhátrányban sem kaptunk gólt). Puljezevics egyre jobban védett, és így gyors támadásokat tudott indítani. A folytatásban a háromgólos különbség állandósult, majd nőtt is, és a vendégek erejéből csak arra futotta, hogy ne szakadjanak le. A találkozó hajrájára a litvánok elfáradtak, így végül hétgólos győzelmet aratott Magyarország.

A győzelem mellett örömteli lehetett számunkra, hogy bár a fogműtétjéből lábadozó Ilyés Ferenc még nem jutott szóhoz, a korábban kisebb sérüléssel bajlódó Iváncsik Gergő, Puljezevics és Eklemovics Nikola is vállalni tudta a játékot. Utóbbi azonban visszafogottabb volt, s a pályán lévő három balkezes magyar közül Nagy László feladata volt az irányítás, míg Mocsai Tamás és Gulyás Péter a gólokat lőtte.

A hangulatot egyébként végig alaposan feldobták a Gyöngyösi Kézilabda-szurkolói Klub tagjai, akik egyenpólóba öltözve egy egész szektort megtöltöttek, és egy rockfesztiválra elegendő dobbal a nyakukban szívet melengető odaadással buzdították a csapatot. A lefújás után pedig hatalmas gyerekhad várt a mieink aláírására – valóságos szurkolói ankétot tartottak legjobbjaink.

Másnap – a továbbra is tomboló kánikula közepette – Tiszaújvárosba buszozott a társaság, ahol másodjára már sokkal nehezebben sikerült legyűrni a roppant lelkesen kézilabdázó, ­és nyilván az első meccsből is tanuló – baltiakat. Nagy Laci ismét az irányítással foglalkozott, a góllövés ezúttal elsősorban Gulyás Péterre (9) maradt (Gál most megrekedt kettőnél). Majd a keret visszament Gyöngyösre, hogy hamarosan összecsapjon Boszniával. Azt a meccset 27–25-re nyertük meg, így igen forró visszavágóra lehetett számítani Szarajevóban.

Így is történt. A lelátókon 7000 helyi fanatikus teremtett hihetetlen hangulatot, már csak azért is, mert kedvenceik még sohasem jutottak ki nagy tornára. Bátran kezdtek a mieink, elhúztak 3–0-ra, majd a 7. percben, 5–2-nél meg kellett állítani a játékot, mert a bírói ítéletekkel egyet nem értő nézők különféle tárgyakat dobáltak a pályára. Fokozatosan hízott a magyar előny (12. perc: 11–5), annak ellenére, hogy a vendéglátó sok hétméterest dobhatott.

A hazaiak a kezdeti sokkból lassan magukhoz tértek, gyorsabbak lettek a támadásaik, és megkezdték a felzárkózást. Sorozatban háromszor betaláltak, ám Gál kiélezett helyzetben meglőtte a szokásos pimasz gólját – a háta mögött dobta el a labdát ziccerben –, aztán időt kértek a megtorpanó bosnyákok. Hiába, mert minden addiginál nagyobb lett a különbség.

A szünet után felváltva estek a találatok, és ez a magyarok malmára hajtotta a vizet. Puljezevics változatlanul szenzációsan védett, ám egyre több százszázalékos helyzet maradt ki. A keménység mindkét oldalon megmaradt. Nagy László külön őrzőt kapott, így másoknak kellett felvállalniuk a lövéseket. Csakhogy amikor nem sikerült igazán közel férkőzniük, kezdték elveszíteni türelmüket a bosnyákok. Megint repültek a palackok, öngyújtók, esernyők (!) a pályára, így a játék hosszú percekig állt.

A svéd ellenőr, Björn Ericsson utasítására a Skaliczki együttese a 49. percben bevonult az öltözőbe. Eklemovics vádli-, Gál pedig szemsérülést szenvedett az incidens alkalmával, így a vendégek nem kívánták folytatni a játékot. Az ellenőr végül meggyőzte a magyarokat, hogy legyen folytatás, ám amikor ezt be akarta jelenti, megdobták, így lefújta az összecsapást. Mivel egyértelműen a hazai nézők cselekedete miatt szakadt félbe a meccs, nem lehetett kérdés, hogy a mieink jutottak tovább, pláne, hogy még vezettek is. Végül a pillanatnyi állás lett a találkozó hivatalos eredménye: 27–24 ide, azaz kettős győzelemmel jutottunk ki a vb-re.

Tavaly januárban aztán sok örömben lehetett része a honi kézilabda-szurkolóknak. Eszéki csoportunkban a három könnyebb feladatoz kipipáltuk (kettőt kiütéssel, míg Románia ellen három góllal), Szlovákiát azonban nem sikerült legyűrni: 24–24 – pedig a félidőben még hattal vezettünk. A záró körben a későbbi aranyérmes franciáktól 27–22-re kikapott a csapat (amely így a harmadik helyen jutott tovább, mivel északi szomszédaink mindössze több lőtt góljukkal fordították a maguk javára a fennálló holtversenyt!), és pontosan ugyanilyen eredménnyel bukott el a zágrábi középdöntő első fordulójában is a házigazda horvátokkal – vagyis a másik leendő döntőssel – szemben.

Ezután viszont olyasmi történt, amihez nemigen lehetünk hozzászokva: két erős gárdát, Svédországot (31–30) és Dél-Koreát (28–27) is úgy vertünk meg egy góllal, hogy hátrányból kellett talpra állni, mivel az előbbi kettő, az utóbbi három találattal vezetett még a szünetben. A bravúros hajrákkal ismét megszerezte az együttes a harmadik helyet a hatos csoportban, így az összesített 5. pozícióért mérkőzhetett az akkor még címvédő németekkel. Ezt a csatát viszonylag egyértelműen, három góllal elvesztettük, de a 6. hely is (Portugáliával, 2003) megosztva a legjobb szereplésünk az 1997-es kumamotói elődöntőbe jutás óta.

Mindehhez Fazekas Nándor a kapusok között harmadmagával elért második legjobb védési hatékonysággal (41 százalék) járult hozzá, Nagy László pedig 41 góllal – mint a magyar válogatott legeredményesebb tagja (összesítésben 23. lett a ranglistán). Eközben a Barcelona átlövőjével választott hazájaként hírbe hozott Spanyolország csak a 13. lett, azaz hét hellyel hátrébb végzett a mieinknél...

Nagy a mai napon épp a BL elődöntőjére, a Csehovszkije Medvegyi elleni fellépésre készül a katalánokkal, és Mocsai Lajos szakmai igazgató a négyes finálé utánra vár tőle végleges választ a folytatást illetően. A hosszú hónapok óta húzódó ügy kimenetelét kíváncsian várjuk.

1948-ban e napon először versenyzett Budapesten a legendás csehszlovák hosszútávfutó, Emil Zátopek, aki ekkor még nem volt olimpiai bajnok, később viszont négy ötkarikás aranyérmet is szerzett (ebből egyet a folyó esztendőben), és már 62 éve ilyenkor is megelőzte a híre. A Vasas viadalán 10 000 méteren indult, és új országos csúcsot (30:28.4 p) elérve mintegy száz méterrel, húsz másodperccel verte meg a másodiként célba érő Szilágyi Jenőt. A tudósítás nem mulasztott el kitérni legendásan különös, lokomotívhoz hasonló stílusára: „csúnyán, erőből futott, aránylag merev felsőtesttel, nagyon rossz karmunkával, de igen egyenletes iramban", a végén pedig már „vállát, nyakát is rángatta".

1968-ban e napon az Újpesti Dózsa nagy küzdelemben 1:0-ra legyűrte a jugoszláv bajnokság éllovasát, a Crvena zvezdát a Közép-európa-kupa (KK) elődöntőjének odavágóján. A Megyeri úton 18 ezer embere előtt lejátszott meccsen az öt alapemberüket (például az ördöngös szélsőt, Dragan Dzsajicsot!) is nélkülöző belgrádiak elsősorban a biztonságra törekedtek, és védelmüket bizony a lilák nemigen tudták feltörni. Aztán a második félidőben, amikor Bene és Fazekas helyet cserélt a csatársorban, már veszélyesebbé vált az Újpest, amely végül az utóbbinak a 64. percben lőtt góljával szerzett szűk előnyt a jugoszláviai második felvonásra. Egyébként nemcsak a Dózsa támadói között voltak félelmetes tudású játékosok (a már említetteken kívül Göröcs, Dunai II és Zámbó is!), hanem a Cz-nél úgyszintén, ahol többek közt a fiatal Jovan Acsimovics szerepelt. A visszavágón aztán beigazolódtak a magyar félelmek: a Zvezda 4–1-re diadalmaskodott (majd a Spartak Trnava elverésével a kupát is elhódította).

1978-ban e napon a Népsport 12 oldalas, a korabeli sajtóviszonyokhoz képest igen színvonalas beharangozó összeállítást jelentetett meg a néhány nappal később kezdődő argentínai futball-világbajnokság alkalmából. A fokozott érdeklődés érthető: 12 év után újra részese volt a vb-nek a magyar válogatott! A Mundial-számban helyet kapott a lap tudósítójának a torna sajtófőnökével készített exkluzív interjúja is, amelyből sok érdekesség derült ki. A dél-amerikai országban előzőleg tudták, hogy nincsenek meg a rendezéshez szükséges létesítményeik és egyéb technikai feltételeik, de a pályázat beadásakor úgy vélték: ha elkötelezik magukat, akkor kénytelenek – és képesek – lesznek megfelelni a várakozásoknak és előteremteni mindent. Főleg telekommunikációs téren volt nagy az ugrás – így például a FIFA előírása miatt vezették csak be a színes televízióadást... –, és mindezzel kb. „ötven évet léptek előre". A másik, hogy náluk ekkor épp a helyi (hűvös, csapadékos) tél kezdődött, amit nem tartottak szerencsés megoldásnak, de válogatottjuk – ismervén a várható időjárási körülményeket – már három és fél éve speciálisan a nehéz talajon való csúszkálásra készült. Végül pedig a tapasztalt újságíró úgy látta, hogy mintegy fél évszázada nem volt olyan erős argentin együttes, mint a Menotti-féle 1978-as, miközben az európai favoritok formaingadozását szerinte a hosszú ideig tartó, nagy igénybevételt jelentő bajnokságok okozták. Pedro Valdesnek alapjában igaza lett: hazája nemzeti csapata végül megszerezte fennállása első vb-aranyát, pedig ekkor nem is segítették olyan klasszisok, mint majd 1986-ban Maradona...

1988-ban e napon Szegeden befejeződött a Hungaropan-kupa elnevezésű nemzetközi kajak-kenu-verseny, amely a mezőny alapján egy mai világkupával is felért volna. A viadal elképesztő NDK-s fölényt hozott: bár indultak a mi legjobbjaink is, köztük számos leendő ötkarikás bajnokkal, a keletnémetek 10-et vihettek haza a 12 (egytől egyig olimpiai műsoron lévő) szám 13 aranyérméből (egy helyütt holtverseny volt). A kenu ketteseknél mindkét távon szovjet siker született, míg a másik kivételként Ábrahám Attila győzött K–1 500 méteren – Andreas Stählével megosztva. A többiek – beleértve a Szöulban hamarosan csúcsra érő Gyulay Zsoltot, Csipes Ferencet, Hódosi Sándort, valamint a barcelonai és atlantai bajnok Kőbán Ritát (aki nem bírt a későbbi kajakkirálynővel, Birgit Fischer-Schmidttel), illetve a 2000-ben olimpiai aranyat szerző Pulai Imrét – mind be kellett érjék egyéb érmekkel és helyezésekkel.

1998-ban e napon újabb eget rengető szenzáció történt a Francia nemzetközi teniszbajnokságon férfi egyesben. Miután az első fordulóban Andre Agassit búcsúztatta, a második körben is képes volt egy hatalmas fegyvertényre a sajtóban szupertininek nevezett Marat Szafin: ezúttal a címvédő brazil Gustavo Kuertent intézte el, öt szettben. A langaléta, de még csak 18 esztendős orosz (valójában tatár nemzetiségű) versenyző csupán a második profi szezonját taposta, és nemhogy tornagyőzelme nem volt korábbról, de nem is indult addig Grand Slam-viadalon... A következő körben a cseh Daniel Vácek sem tudta megállítani, majd a 16 között a kétszeres GS-finalista (1993, 1997) francia Cédric Pioline tette ki neki a stoptáblát. Az azóta már visszavonult Szafin két és fél évvel később már a világranglista első helyén találta magát (mellesleg ezt később húga, Dinara is elmondhatta magáról!), míg pályája során összesen négy Grand Slam-versenyen játszhatott döntőt, és kettőt meg is nyert.