Romário 41 évesen ezredessé lépett elő

Brazília sosem szűkölködött pengés támadókban, és a világ 1988-ban is megismerkedett közülük eggyel: a szöuli olimpián ezüstérmes selecao első számú sztárja a hét találattal gólkirályi címet szerző Romário volt. A Vasco da Gama 22 és fél éves csatárának a remek teljesítmény ígéretes európai szerződést hozott: a BEK friss címvédője, a PSV csapott le a kis termetű tehetségre.

A „Kicsi" – merthogy egyik beceneve a „magasságára" utaló Baixinho – valósággal lubickolt a holland élvonalban, ahol öt nekifutásból háromszor bajnok lett az eindhoveniekkel. Közben persze termelte a gólokat: négy idényben is legalább 19 találatig jutott. Nem csoda, hogy felfigyelt rá a Barcelona, amely egy esztendővel a Sampdoria ellen megnyert BEK-győzelme után, 1993-ban elvitte magához Romáriót, aki a negyedik muskétás lett a már korábban is a katalánoknál szereplő szuper légióstrió (Sztoicskov, M. Laudrup, R. Koeman) mellett.

A kissé köpcös dél-amerikai mindjárt az első idényében 30-szor volt eredményes, és zsinórban elnyert négy holland gólkirályi címéhez (1989–92) egyből hozzátette a spanyol bajnokság mesterlövészeinek koronáját is. A Barca legendás mestere, Johan Cruyff a „büntetőterület géniuszának" nevezte, míg két másik szaktekintély „hihetetlen befejező csatárnak" (Maradona mondta, aki állítása szerint a saját személyes álomcsapatába is beválogatná), illetve a „tizenhatoson belüli játék művészének, minden idők egyik legjobbjának" (az aranylabdás kortárs, Roberto Baggio véleménye ez). Michael Laudrup pedig azt értékelte benne, hogy senki más nem tudta úgy értékesíteni az átadásait, mint a brazil.

Természetesen a Primera Divisón aranyérmét is besöpörték a gránátvörös-kékek, a Milan ellen csúnyán (0–4-re) elbukott BL-finálé azonban üröm volt az örömben. Ám Romário – jó néhány spanyol (pontosabban katalán és baszk) csapattársával szemben – gyorsan megvigasztalódott, amikor az egyesült államokbeli világbajnokságon öt góllal döntő érdemei voltak a Carlos Albero Parreira vezette Brazília első helyében!

A torna legjobb játékosának megválasztott futballista mindhárom csoportmeccsen rúgott egy-egy gólt (sorrendben Oroszországnak, Kamerunnak és Svédországnak), a nyolcaddöntőben az amerikaiakat „megkímélte", a nyolc között a hollandok viszont kaptak egyet tőle, amiként az elődöntőben a svédek is újfent. Az olaszok elleni fináléban csak a tizenegyesrúgások során rezdültek meg a hálók, és a 3–2-re megnyert szétlövésből Baixinho is kivette a részét egy sikeres kísérlettel. Ragyogó csatárduót alkotott a vb-n Bebetóval, és holtversenyben a góllövőlista második helyén végzett.

A következő szezon minden tekintetben gyengébben sikerült – se bajnoki cím, se gólkirályság, se egyebek –, de 1994-re ez nem vethetett árnyékot, így a tömzsi támadó méltán söpörte be a FIFA az évre szóló elismerését (Aranylabdát csak azért nem kaphatott, mert abban az esztendőben utoljára ezt még kizárólag európai labdarúgóknak tartották fenn; ebből a szempontból a libériai George Weah-nak már szerencséje volt 1995-ben).

Romário érdemi topkarrierje tulajdonképpen ekkor ért véget, hiszen a továbbiakban főleg a hazájában szerepelt, ami mégsem az a szint, mint egy spanyol bajnokság, amikor pedig két részletben a Valencia játékosa volt – az 1996–97-es és az 1997–98-as idényben –, már csak néhány mérkőzésen rúgott labdába (valamint az ellenfelek kapujába). Otthon viszont körbejárta a szülővárosát, és a négy legnagyobb riói klub közül háromban meghatározó ember volt, még veteránként is (egyedül a Botafogót kerülte el messziről).

A Flamengóban, a Vascóban és a Fluminensében szinte számolatlanul lőtte a gólokat – így kerülhetett egyáltalán szóba az ezres álomhatár. Hatékonysága mellett nem lehetett szó nélkül elmenni, ezért az 1998-as vb után (amikor izomsérüléséből nem gyógyult fel időben és kellőképpen, legalábbis Mário Zagallo szövetségi kapitány szerint, pedig egy esztendővel korábban másodszor is Copa América-győztes lett, míg Ronaldóval párban mindketten tripláztak a Konföderációs Kupán az ausztrálok 6–0-s kiütése során...) a 2002-es seregszemle előtt is felvetődött a neve. Ám hiába a nép hangja, ezúttal Luiz Felipe Scolari elképzeléseibe nem fért bele az ekkor már 36 éves zseni. Múltkor egy ezüst-, ekkor már egy aranyéremről maradt le emiatt.

A válogatottól egy Gutemala elleni ünnepélyes találkozó keretében búcsúzott el 2005-ben – jellemző, hogy még egy ilyen szimbolikus alkalmat sem hagyott ki a gólszerzésre, így végül 70/55-ös adat áll a neve mellett –, míg a klubkarrierje igen színesen alakult a végén. Gyakorlatilag körbehaknizta a világot, és egyedül Afrikában nem fordult meg (Európában még fénykorában volt dolga). Ázsiában villámlátogatást tett (3 meccs az el-Szaddban a 2002–03-as szezon során), és míg a katari beugrásra elsősorban a könnyű pénzkereset csábította, az amerikai másodosztálynak megfelelő USL-ben 2006-ban már a gólrekord is szempont volt: a Miami FC-ben Romário minden kiírást összevetve 29 fellépésén 22-szer talált be. Ezután pedig Ausztrália, az Adelaide United következett négy (csalódást keltő) összecsapás erejéig.

Közben időről időre visszatért Rióba, és azon belül is a végső nagy dobáshoz első profi együttesébe, a Vascóba, amellyel 2000 és 2001 után még 2005-ben, majdnem 40 évesen is brazil országos gólkirályi címet tudott nyerni! Ebben a gárdában volt legtöbbször eredményes, oda fűződik a teljes 1002-es szám majdnem egyharmada, 326 találat, és ott lépte át a bűvös küszöböt is.

2007. május 20-án megünnepeltük pályafutása ezredik gólját – amelyet a Vasco da Gama–Sport Recife carioca (Rio állam pontvadászata) bajnokin szerzett tizenegyesből a második félidő harmadik percében –, ám istenigazából senki sem tudja, hányat rúgott. Tudniillik Romário beleszámítja a végösszegbe a serdülő- és ifikorában, az Olaria és a Vasco fiataljai között elért találatokat, illetve a barátságos és gálameccseken szerzett gólokat is. A Placar, a patinás brazil sportmagazin azt is kiderítette, hogy – legalábbis saját számítása szerint – olyan mérkőzéseket is figyelembe vett, amelyeknek 0–0 lett a végeredménye...

A 999. mindenesetre már jó régen megvolt, március 25-én érte el, de azóta sehogyan sem tudta elérni a Pelé óta mágikusnak tartott határt. Aztán a Sao Januario Stadionban – azaz hazai pályán – végre megszületett a „Gol Mil", és tizenhat percre nemcsak a mérkőzés szakadt meg, hanem az élet is megállt Brazíliában. A Vasco a 48. percben jutott büntetőhöz, és természetesen Romário futott neki a mészpontra letett labdának. Magrao, a Sport kapusa eldőlt, mint egy liszteszsák, a deresedő hajú center pedig a sarokba gurította a labdát. Dupla öröm: a meccset 3–1-re az ő csapata nyerte meg.

Érdekes egyébként, hogy a Vasco da Gama annak idején, 1969-ben Pelé ezredik góljának is „részese" volt, csak éppen szenvedő félként: a Santos győzött, a riói alakulat pedig kikapott... És ha már a legendás „Fekete Gyöngyszem" szóba került: máig őt szokás a vonatkozó rangsor élére tenni 1284 találatával, majd két „hőskorszakbeli" csatár, a honfitárs Arthur Friedenreich és az osztrák Franz „Bimbo" Binder után jön Romário. (Ugyanakkor más számítások szerint ha tényleg minden gólt figyelembe vennénk, edző- és barátságos meccseket is, akkor Gerd Müller 1461-nél állt volna le, és Puskás Ferenc is bőven túllépte az ezres küszöböt.)

A „Kicsi" 2007 vége felé edzője is lett a Vascónak, amelyben még mindig játszott, majd egy „kisebb" doppingügye és különböző klubon belüli konfliktusok (elsősorban az elnökkel, Eurico Mirandával) nyomán 2008 elején előbbi minőségében lemondott, utóbbit pedig befejezettnek nyilvánította. És ezen most már az sem változtatott érdemben, hogy 2009 novemberében apja kívánságára egy meccs erejéig beszállt az América FC-be, amelyet győzelemhez, és ezáltal a carioca bajnokság másodosztályának megnyeréséhez segített. Mielőtt valaki újrakezdené a számolást: a kapuba ekkor már nem talált be...

1947-ben e napon változatos külföldi hírcsokor jelent meg a Népsportban a hétvégi nemzetközi labdarúgó-eredményekről. Megtudhattuk, hogy a brit futball már ekkor is messze járt régi verhetetlenségétől: Skócia „vegyes" csapata a brüsszeli Heysel-stadionban 2:1-re kikapott a házigazda Belgiumtól (noha a játék képének a tudósítás szerint a döntetlen jobban megfelelt volna), míg Anglia Svájcban szenvedett 1:0-s vereséget. Ez utóbbi meccset 35 ezren látták Zürichben, és még a legendás Stanley Rous – aki akkor az angol szövetség főtitkára volt – is elismerte: „A jobbik csapat nyert. A svájciak gyorsaságuknak, leleményességüknek s jobb fortélyuknak köszönhetik a győzelmet". Pedig a vendégeknél nem akárkik szerepeltek: a középpályán bizonyos Billy Wright, míg a jobbszélen a későbbi első aranylabdás, Stanley Matthews játszott (akit ugyanúgy Sir-ként ismerünk ma már, mint az 1961–74-ig FIFA-elnök Roust). Látni tehát, hogy a háromoroszlánosok „bajszát" a kontinensen már ekkor alaposan megtépkedték, és csak a Wembley állt ellent a rohamoknak – egészen addig, amíg hat évvel ezután arra nem járt az Aranycsapat. És a végére egy kis színes a török élvonalból, mégpedig a korabeli közlési mód szerint: Fener Bagcse–Demispor 1:1, Galata Serail–Gencsler 0:0. Az élen a harmadik hagyományos nagyágyú, a Besiktas állt – amelyet már akkor is így írtunk...

1967-ben e napon eldőlt, hogy a párizsi Davis-kupa-mérkőzésen a magyar teniszcsapat vereséget szenved Franciaországtól. A nyitányon mindkét egyest elveszítették a mieink, akik pedig egy évvel korábban (igaz, Budapesten) hajszálnyira voltak a nagyon magasan jegyzett angolok megverésétől: ezúttal Gulyás István Francois Jauffret-től négy, míg Szikszay András Pierre Darmontól három játszmában kapott ki (mindkét ellenfél megfordult egyszer a Roland Garroson a legjobb négy között, sőt Jauffret a döntőben is – ez utóbbit persze Gulyásról ugyancsak el lehetett mondani). E napon a párosok léptek pályára, és sikerével a Beust, Contet duó (három szettben) tett róla, hogy a záró napi két egyesnek már ne legyen tétje.

1977-ben e napon az ötcsapatos kolozsvári vízilabdatornán két mérkőzést is játszottak a mienk, akik kisebb meglepetésre délelőtt nem tudták felülmúlni Romániát (6–6). Az olimpiai bajnok – de a montreali csapathoz képest részben átalakult – magyar válogatott az első negyed után még 3–1-re vezetett, végül azonban nagyon meg kellett küzdenie az ellenféllel – és a bírókkal is, akik két és félszer annyi kiállítást ítéltek a házigazdák javára. Góljainkat Faragó (3), Kenéz, Wolf és Horkai szerezte. Délután a görögök ellen gólkülönbséget kellett volna javítani (akkor még nem volt a hellén póló a néhány évtizeddel későbbi szintjén), de sok hiba csúszott együttesünk játékába, ezért „csupán" 12–6 lett ide (Faragó 6, Csapó 3, Kenéz, Horkai és Wolf 1-1 találatával). A tornaelsőséget végül úgy sikerült elhódítani, hogy az addig hibátlan Jugoszláviát 7–4-re, majd a záró napon Bulgáriát 9–3-ra vertük meg.

1987-ben e napon a Sir Stanley Rous-kupáért nagy érdeklődéssel kísért barátságos mérkőzést rendeztek a Wembleyben: Anglia a legerősebb összeállításában fogadta Brazíliát, amely inkább kísérleti jellegű kerettel érkezett. Az előző évi vb-n a negyeddöntőbeli kiesés miatt mindkét csapat nagyot csalódott: az angolokat Maradona és „Isten keze" ejtette ki, míg a selecaót a Platini-féle Európa-bajnok franciák, tizenegyesekkel. Ezúttal a házigazdák (Shilton – Pearce, Butcher, Adams, Stevens – Robson, Reid, Waddle – Barnes, Lineker, Beardsley) erőfutballjukkal fizikai értelemben „elnyomták" az ütközéseknél rendre alulmaradó dél-amerikaiakat, de a szélsőjáték és a beívelések erőltetésével sem tudták őket térdre kényszeríteni. A 35. percben Lineker – aki nemcsak németekről szóló bölcsességeket tudott mondani, hanem remek befejező csatár is volt – előrevetődve oda fejelt, ahová csak akart, de mire a háromoroszlánosok rendesen megünnepelhették volna a vezető találatukat, a másik térfélen egy kipattanó labdát Mirandinha, a Palmeiras 26 éves támadója az angol hálóba lőtt: 1–1. A vendégek összeállításából amúgy két, csereként beállított leendő világbajnok nevét érdemes megemlíteni: Dunga és Raí. 

1997-ben e napon elhagyhatta a kórházat Niki Lauda, az egykori háromszoros Formula–1-es világbajnok, akin az előző hónapban sikeres vesebeültetést hajtottak végre. Az osztrák expilóta egyből beszélt is a Ferrari vezetőivel, s elmondta, jó erőben van és vállalni tudja korábbi feladatait. Lauda 1985-ben hagyta abba a versenyzést, és saját repülőtársaságának irányítása mellett tanácsadóként segítette az olasz csapatot, melynek színeiben a hetvenes évek közepén a legnagyobb sikereit aratta. Az F1-es legenda kezelőorvosa úgy nyilatkozott, hogy veseelégtelensége nem az 1976-os nürburgringi futamon elszenvedett szörnyű balesete (amikor megégett a kocsijában) következménye volt.