Kéziseink a legjobb négy között a világon

Az 1986-os vb-ezüstérmet, férfi kézilabda-válogatottunk valaha volt legjobb eredményét követően egyenletesen esett vissza a csapat szereplése: az 1988-as olimpián negyedik, a '90-es vb-n hatodik, a barcelonai játékokon pedig már csak hetedik lett (akárcsak két esztendővel később az Eb-n). Az 1993-as (11. hely) és az 1995-ös (17.) világbajnokságon aztán az első tíz közül is kicsúsztunk, és az 1996-os kontinenstorna (kisebb mezőnyben elért) 10. pozíciója sem lógott ki a romló tendenciájú sorból.

Ezért volt váratlan a magyar együttes kiugró teljesítménye a Japánban rendezett 1997-es vb-n, az első globális csúcsviadalon, amelynek Európán kívüli ország adott otthont. Az első körben Marokkó ellen már a 25. percben öt gól volt a különbség, ám aztán hullámzott az állás, és többször is felzárkóztak ránk a papírforma szerint esélytelenebb arabok (bár ezzel a megállapítással vigyázni kellett, mivel a megelőző alkalommal éppen egy másik észak-afrikai együttes, Tunézia „küldött haza" minket).

Végül 25–19 lett ide, amire a tízszer betaláló Éles József azt mondta: „Tudjuk, hogy legközelebb ennél többet kell nyújtani, de most örüljünk, mert ha rossz játékkal is, de megnyertük az első meccsünket". Vass Sándor szövetségi kapitány kevésbé volt megértő: „Másfél hónap munkáját egy óra alatt majdnem tönkretettük!"

A második fordulóban a kubaiak már keményebb diónak ígérkeztek, mivel két évvel korábban a legjobb tizenhat közé jutottak Izlandon, és csak azért nem még tovább, mert a nyolcaddöntőben a svájciak ellen későn kezdtek hajrázni: 16–9-es hátrányból a végén egy gólra kapaszkodtak fel. Legnagyobb ászuk a balátlövő Reinaldo (nekünk 9-szer talált be) és a később spanyollá lett beállós, Rolando Urios Fonseca (4) volt, aki az oroszok ellen hét(!) gólig jutott.

Ez a bizonyos Reinaldo amúgy nem más, mint a későbbi sokszoros magyar válogatott Pérez Carlos, aki az egész szigetországi kerettel együtt az év őszén felsőbb kezdeményezésre hazánkba érkezett játszani és fejlődni, majd néhányadmagával itt is ragadt...

Nem kezdtünk valami jól, a karibiak 4–3-ra vezettek, miután a mieink eladták a labdákat, Éles pedig hetest hibázott. Perger Zsolt parádés védései révén aztán 11–7-re elhúztunk, ám a második félidő elején egyfajta rémlátomás gyanánt nyolc percen keresztül gólképtelen volt az együttes. Kiegyenlített az ellenfél, és az előző vb legjobb kapusának, (a tragikusan fiatalon elhunyt) Hernández Vladimirnak később is alig lehetett betalálni. Az utolsó öt perc 19–19-ről indult, majd 22–20-nál időntúli kubai büntetőből alakult ki a végeredmény: 22–21 a javunkra. „Magunknak tettük nehézzé a meccset, képtelenek a játékosok túltenni magukat az esélyesség terhén" – vélekedett Vass, aki senkit sem volt hajlandó kiemelni csapatunkból.

No, az olimpiai bajnok horvátok ellen efféle nyomás nem nehezedett a társaságra, ettől a naptól eleve rettentően tartottak. A kimenetel miatt azonban feltétlenül méltónak bizonyultak rá, hogy név szerint megemlékezzünk az összeállításunkról: Szathmári – Pásztor 4, Mezei 2, Csoknyai 2, Kis Á., Rosta M. 1, Kertész 1, cserék: Bergendi 4, Sótonyi 1, Gulyás 3, Éles 5 (Pergeren kívül ezúttal Bendó, Zsigmond, Tyetyák és Zubjuk sem jutott szóhoz).

A 22. percben sikerült 6–5-ös előnybe kerülni, ám néhány emberhátrány miatt hamarosan 6–9-re módosult az állás. A szünetbeli kétgólos differencia után a második félidőben a magyarok már fegyelmezettebben kézilabdáztak, mint az elsőben tették, Szathmári János továbbra is szenzációsan védett, míg a támadásokra becserélt Éles, Sótonyi László, Gulyás István és Bergendi Zoltán kevesebbet hibázott az első játékrészbelinél. A 45. percben ennek révén újra itt volt az (egygólos) előny.

Az utolsó öt perc az előző két mérkőzésen már megszokott izgalmakat hozta, de 21–20-at követően előbb Pásztor István, majd néhány másodperccel a vége előtt Gulyás volt eredményes – hatalmas izgalmak közepette született meg az újabb, ez esetben világraszóló siker (23–20), amelyet elsősorban kapusa vezérletével és hajrábeli remeklésével harcolt ki a korábban tapasztalt hibáitól sajnos továbbra sem szabaduló magyar együttes.

Hogy helyére tegyük ezt a győzelmet, említsük meg két neves szakemberünk mérkőzés utáni észrevételét is. Kővári Árpád, aki a vb-selejtezőkön még az együttest vezette, kiemelte: nem az atlantai összeállításukban szerepeltek ellenünk a horvátok, akik nélkülözték rutinos átlövőiket is. Mocsai Lajos, a '86-os gárda kapitánya pedig a hozzá eljutó információk alapján elárulta azt a kulisszatitkot, hogy a vb-re bizonytalan körülmények között, tervszerűtlenül készültek délszláv riválisaink, akiknél szervezetlenség volt a szövetségben, illetve hatalmi harc a keretben. Mindez egyszerre soknak bizonyult nekik, hiába vonultatták fel például Losertet, Smajlagicot, Perkovacot, Cavart, Goluzát, Kljajicot, Jovicot, Mikulicot vagy Matosevicet is.

Nem leértékelni kívántuk az iménti kiegészítésekkel a magyar győzelmet, de részben magyarázza, miért kaptunk ki ez után két nappal 24–19-re az Európa-bajnok (egyben leendő vb-első) oroszoktól. A Kína elleni 39–19 nem lepett meg senkit, és mivel a horvátok megverése révén a második helyen végeztünk a csoportban, kedvező sorsolást kaptunk a nyolcaddöntőben. Éltünk is vele, és egyetlen találattal (20–19) leküzdöttek a cseheket, miközben a részben miattunk nehéz ágra kerülő délnyugati szomszédaink belefutottak egy hatgólos zakóba a végül szintén gyorsan búcsúzó spanyolok ellen... A negyeddöntőben újabb hősies magyar fegyvertény: 26–25 Izlanddal szemben, és így tizenegy év után ismét a legjobb négy között a csapat!

A továbbiakban már inkább csak a jelenlét ténye szerzett örömöt a mieinknek, mert az elődöntőben az ötkarikás (és majd világbajnoki) ezüstérmes svédek 31–19-re átgázoltak rajtunk, és a dobogó sem lett meg. Pedig közel volt: a vb-címvédő franciák ellen az 52. percben eggyel vezettünk, majd 27–27-nél Éles a gallok kapusába lőtt egy hetest (ő amúgy 59 találattal második lett a góllövőlistán, majdnem megismételve 1993-as bravúrját, amikor holtversenyben az élen végzett). 28–27 lett oda, pedig a torna előtt egy felkészülési meccsen még felülmúltuk őket.

Két vereség a végén, de mégis milyen jó erre visszatekinteni ahhoz képest, ami két évvel később Egyiptomban történt: a nyolc közé jutásért éppen Franciaországgal csaptunk össze, és egygólos hátránynál lehoztuk a kapust. Sótonyi másodpercekkel a vége előtt ki is használta a létszámfölényt, ám még maradt idő a középkezdésre – nekünk viszont nem, hogy visszavigyük Szathmárit a háló elé. Golic meg fogta magát, és a félpályáról bevágta a labdát az üres kapunkba...

Ismét kívül rekedtünk tehát a tízen (11. pozíció), és bár bejött közben egy Eb-6. hely (1998), azóta az Európa-bajnokságokon mintha átok ülne rajtunk (pont mint a futballban: ott is mindig a kontinensviadalok selejtezőin megy gyengébben...): kétszer ki sem jutottunk, azóta pedig egy 8. hely volt a legjobb magyar szereplés. Még szerencse, hogy a következő négy vb-ből azon a hármon, amelyre kvalifikáltuk magunkat, kétszer is bekerültünk az első hatba, a 2004-es athéni játékokon meg az elődöntőbe. Inkább ez utóbbi eredményeknek várjuk a folytatását! 

1947-ben e napon rájárt a rúd nagycsapatainkra azon a két mérkőzésen, amelyet ekkor rendeztek a labdarúgó NB I-ben. A tabellát fölényesen vezető Újpest 2:1-re kikapott Csepelen, ahol 6000 néző látta az összecsapást. A vendégeknél nem játszott a sérült Zsengellér, Szusza viszont (szépítés jelleggel) betalált, bár a játékvezető eredetileg nem akarta megadni a gólt. A labda ugyanis a váratlan lapos bomba után a háló alatt csúszott ki a játéktérről, és a bíró ezt nem látta. Az újpesti játékosok reklamálására aztán megkérdezte a partjelzőjét, aki jobb belátásra bírta... A győztes Csepel persze nem számított kiscsapatnak – nem úgy, mint a Pereces. A kiesőjelölt falusi együttes, amelynek települését csak három évvel később csatolták hivatalosan Miskolchoz, a Ferencvárost fogadta, és hatalmas küzdelemben, lelkesedésével 0:0-ra kihúzta a mérkőzést (ez az FTC azonban még nem az Aranycsapat későbbi fradista gyökerű játékosaival állt fel, hanem például Lakattal, a későbbi doktorral a középpályán, illetve a veterán Sárosi doktorral centerben).

1967-ben e napon a minszki kötöttfogású birkózó Európa-bajnokságon három magyar versenyző is aranyérmet szerzett: Légsúlyban Varga János, nehézsúlyban Kozma István, míg félnehézsúlyban Kiss Ferenc bizonyult a legjobbnak (előbbi kettő egy év múlva a mexikóvárosi olimpián is bajnok lett). Varga NDK-beli, Kiss pedig szovjet riválisát verte meg pontozással az elsőségért, míg a „Picinek" ellenállni próbáló Smakov nem húzta ki a mérkőzésidő végéig, mert zárt birkózás miatt leléptették. Magyarország végzett az élen az éremrangsorban, míg a nemzetek pontversenyében második lett a házigazda és egyeduralkodó Szovjetunió mögött.

1977-ben e napon két fontos trófea sorsa is eldőlt Nyugat-Európa futballpályáin. A Bundesliga záró fordulójában az éllovas – és abban az idényben BEK-finalista – Borussia Mönchengladbach 2–2-t ért el a müncheni Olimpiai Stadionban az előző évekbeli legnagyobb riválisa, a Bayern ellen, és ezzel megőrzött egy pontot az előnyéből a Ruhr-vidéki derbin a Dortmundot 4–2-re felülmúló Schalke előtt. A Gladbach ezzel zsinórban harmadszor kaparintotta meg a salátástálat (összesítésben pedig ötödször – míg azóta egyszer sem). Közben a Wembleyben az angol FA-kupa-döntőre került sor, amelyen 100 ezer néző előtt a Manchester United Pearson és Greenhoff góljával 2–1-re felülmúlta a korszak legerősebb európai csapatát, a Case révén betaláló Liverpoolt – amelynek így nem jött össze a triplázás, „csak" a bajnoki cím, illetve a BEK-diadal esélye. És az utóbbi valóban meg is lett, hiszen négy nappal később a Pool Rómában 3–1-re megverte a Mönchengladbachot!

1987-ben e napon a moszkvai tornász Európa-bajnokságon női egyéni összetettben egy fiatal, alig 16 esztendős (de annyinak sem kinéző) román tehetség, Daniela Silivas letaszította a trónról a nála jóval tapasztaltabb – noha még csak 19 esztendős – szovjet Jelena Susunovát, akit honfitársa, Prjahina is megelőzött. Silivas utóbb három szeren is legyőzhetetlennek bizonyult – csakúgy, mint egy évvel később a szöuli olimpián, ahol mind a hat számban dobogós lett, köztük három aranyéremmel. (Susunova a '88-as játékokon a csapatbeli és az egyéni összetett aranyával, valamint két másik éremmel vigasztalódhatott.) A mienk közül Storczer Beáta szerepelt a legjobban, 14. lett, míg Csisztu Zsuzsa leesett a gerendáról, és e hiba miatt csak a 20. pozícióban zárta a viadalt.

2007-ben e napon lebukott a 2003–04 folyamán épült sanghaji Formula–1-es pálya igazgatója, Jü Cse-fej, aki egy 40 millió dolláros korrupciós botrányba keveredett. A vádak szerint a helyi kormányzattól származó összegek egy részét magáncélokra fordította – konkrétan ebből vett magának házat. Ezen kívül vesztegetési pénzeket is elfogadott, és végül a vizsgálatok nyomán szeptemberben rúgták ki, két másik vezetővel együtt.