Az Oroszlánkirály befogta a Kannibált is

Az 1998-as Giro d'Italia 10. szakasza, a Vasto és Macerata közötti 212 kilométer viszonylag sík terepen zajlott Olaszország adriai partvidékén, délről észak felé haladva, ezért a szökevényeknek vagy a sprintereknek kedvezett. Öten már a 40. kilométer környékén megléptek, és közülük a kitartóbb háromnak a céltól ötven kilométerre még több mint három perc volt az előnye.

Aztán a trióból „monó" lett újabb két bringás lemorzsolódása után, így csak Alessandro Baronti maradt meg mutatóba. A 31 éves kerekes nem véletlenül tekert olyan elszántan: szponzorai beígértek neki egy Mercedes személygépkocsit arra az esetre, ha megnyeri az etapot. A Merci azonban a céltól húsz kilométerre semmivé lett, mert az üldözők hátba vágták az olaszt, majd nemsokára utolérték Gianni Faresint is, aki hosszú hajrával próbált meg egyedül célba érni.

A Super Mario becenévre (is) hallgató Cipollini ezúttal semmit sem bízott a véletlenre, előző napi kudarca után (csak harmadik lett, mert a végén beszorult két vetélytársa közé) most sokkal jobban odafigyelt. A befejező kilométereken a mezőny élére állt a „vörös vonat", azaz a Saeco-Cannondaleo emberei. A csapat csaknem 70 kilométer/órás sebességgel húzta a bolyt, ekkora iramnál pedig senki sem tudott újra meglógni.

Az utolsó kilométeren a megszokott koreográfia szerint Mario Scirea, Gian Matteo Fagnini és Cipollini száguldott elöl, s utóbbi nyomában a többi alakulat gyorslábúi vártak a hajrára. Előbb Scirea állt ki, majd – kétszáz méterre a célvonaltól – Fagnini is, az Oroszlánkirálynak pedig nem maradt más feladata, mint felemelt kézzel átszáguldani a célfotó előtt.

„Csodálatos csapatársaim vannak, az ő segítségükkel szinte gyerekjáték megnyerni egy-egy szakaszt. Hétfőn »megajándékoztam« Glenn Magnussont egy etapsikerrel, ám úgy gondoltam, hogy most ismét én következem. Tudom, hogy utolértem Merckxet, de remélem, hogy ettől még senki sem akar a nagy Eddyhez hasonlítani" – nyilatkozta a győztes, miután a Girón elért első helyek számában befogta a hatvanas-hetvenes évek sztárját, a belga Kannibált, aki 426 (más források szerint 525) diadallal minden idők legeredményesebb profija.

Az összetettben ezen a napon a mezőnybefutó révén nem változott az állás, továbbra is a kétszeres Vuelta-bajnok Alex Zülle feszített rózsaszínű trikóban, mindössze öt másodperccel megelőzve a kétszeres világkupagyőztes Michele Bartolit – akik aztán a végelszámolásnál már nem voltak sehol (bár a svájci még nyert egy harmadik szakaszt is a már meglévő kettő mellé, az olasz pedig szintén örülhetett egyszer néhány nap múlva).

Jöttek ugyanis az igazi hegyek, amelyek szokás szerint teljesen átrendezték a sorrendet: a mai történetünk idején még csak a hatodik helyen tanyázó (és 2004-ben kábítószer-túladagolás miatt tragikusan fiatalon elhunyt) Marco Pantani lett a győztes (amint nemsokára a Touron is), nagy küzdelemben legyűrve a két évvel korábban élen végző orosz Pavel Tonkovot, aki ekkor a negyedik volt, hat másodperccel a Kalóz előtt. A remek munkája miatt fentebb dicsért Saecóból Paolo Savoldelli végzett legelőrébb (a 9. pozícióban, de néhány év múlva kétszer is verhetetlennek bizonyult), míg a Cipót segítő Fagnini, aki a befejező három napból kettőn első lett, a pontversenyben zárt harmadikként.

Ami Cipollinit illeti, neki már nem jutott több siker az 1998-as Olasz körversenyen, pályáját azonban annál inkább érdemes felidézni. Elsősorban sprinteri képességei – generációjában ő volt a legnagyobb, de talán összességében is –, az elitben eltöltött idejének rendkívüli hossza (első profi győzelmét 1989-ben aratta, az utolsót pedig 2005-ben – összesen 191-szer nyert), valamint színes egyénisége teszik méltóvá a megemlékezésre.  

Előbb az eredményiről. 2002-ben egyéni legjobbjaként hat etapon utasított maga mögé mindenkit a Girón, majd 2003-ban nyerte ott meg az utolsó szakaszát, mégpedig a 42.-et, amivel megdöntötte Alfredo Binda 1933-ból származó vonatkozó rekordját. Ezen kívül háromszor lett a pontverseny győztese. A Tour de France-on is övé lett 12 etap (hat napon át pedig viselhette a híres sárga trikót), valamint három a Vuelta a Espanán. Az 1999-es Touron két csúcsot is megjavított: ő vezette a mezőnyt a körverseny történetének leggyorsabb napján, amikor több mint 50 km/órás átlagsebességgel tette meg a boly a 194.5 km-es távot, illetve zsinórban négy szakaszon is diadalmaskodni tudott, ami a II. világháború után senki másnak nem sikerült előtte.

Ez utóbbi esztendőben már 32 éves volt, de karrierje csúcsán járt: ekkoriban a sebességével nem vetekedhettek a riválisok, és hozzá szokás kötni az – ő alá rendelt – első „sprintervonatokat" is. A vörös mezes saecósokat  a kilencvenes évek vége felé gyakran lehetett látni a nagy háromhetes viadalok mezőnyének élén, amint a befejező kilométereken – éppen mint a korábban taglalt maceratai finisnél – olyan magasan tartották az iramot, hogy a vetélytársaknak esélyük se legyen támadni, majd az utolsó 2-300 méteren már csak Cipollininek maradt ereje még tovább növelni a tempót. Ennek hatására formálták aztán át a tömegbefutókhoz kapcsolódó stratégiájukat az ellenfelek, és ez nevelte ki a sprinterek új generációját, mint például a nagy utódot, Alessandro Petacchit.

Az Oroszlánkirály (Il Re Leone; The Lion King) 2002 elején, már az Acqua-Sapone csapat színeiben győzött a híres Milánó–San Remo versenyen, majd másik nagy egynapos sikereként a Gent-–Wevelgem viadalon is (Belgiumban már 1992-ben és 1993-ban sem lehetett felülmúlni!). Azonban volt némi nézeteltérése a Tour szervezőivel, ezért bejelentette a visszavonulását. Az olasz országúti kerékpáros-válogatott kapitánya, Franco Ballerini győzte meg, hogy gondolja meg magát, és köré szervezte a vb-n induló itáliai csapatot.

Az eredmény: Zolderben Super Mario diadalmaskodott a mezőnyversenyben s érdemelte ki az ezért járó szivárvány trikót! És még volt egy nagy dobása: a következő évben Binda csúcsát szemelte ki a Girón, de majdnem keresztülhúzta a számításait a Fassa Bortolóban tekerő Petacchi. Több meghiúsult kísérlet után végül sikerült a rekord, ám a következő szakaszt követően már vissza kellett lépnie sérülései miatt, melyeket a nedves-csúszós talajon bukva szenvedett el a hajrában.

Viselkedése sok esetben váltott ki heves vitákat. Egyrészt sosem csinált titkot abból, hogy utál hegyet mászni, de míg hazája nagy eseményét nemegyszer végigszenvedte a kínlódós részeivel együtt is, a másik két nagy háromhetes erőpróbán meg sem próbálta ugyanezt. Bár ez megszokott lépés volt a sprinterek között, hogy erejüket megőrizzék az évad hátralevő feladataira, Cipolliniről többször készültek fotók tengerparti sütkérezés közben, mialatt társai még javában izzadtak az aktuális hegymenettől – ez nem mindenkinek a szemében növelte a népszerűségét.

Extravagáns ruháiról is híres volt, különösen a sportviseletei vonatkozásában: a legnagyobb visszhangot az izomemberes, a zebrás és a tigrises mintázatúra alakított testhezálló szerelései keltették, de megesett (az 1999-es Touron), hogy a pályán kívül saecós társaival ókori rómaiaknak öltöztek be. Ezzel kívánták megünnepelni Julius Caesar születésnapját, egyúttal Cipo sorozatban negyedik szakaszsikerét. Mindez persze nemigen tetszett a szigorú nemzetközi szövetségnek, amely az izomemberes szerkóért 100 millió lírára büntette – később egy jótékonyági akción ennek tízszerese folyt be a speciális mezért...

Egyesek szerint mind e mögött hátsó szándék húzódott meg: Lance Armstrong egyik életrajzírója azt állította Cipolliniről (aki amúgy termete és lobogó „sörénye" révén tett szert az Oroszlánkirály becenévre), hogy a különc akciók leginkább a riválisok megzavarására (az olasz sprintert övező állandó médiafelhajtás által), illetve demoralizálásra szolgáltak – vagyis hogy azt lássák rajta és higgyék róla, bármennyit bulizott is az éjszaka, másnap reggel ugyanúgy megveri őket...

Noha 2008-ban a Rock Racing csapat színeiben néhány kaliforniai etap erejéig újra versenyzett (mielőtt az alakulaton belüli viták miatt végleg felhagyott a profi kerékpározással), az igazi „buli" 2005-ben ért véget számára, amikor a Giro rajtja előtt bejelentette a visszavonulását. Búcsúelőadásaként a verseny prológján fluoreszkáló dresszben ült nyeregbe, és a mezén ott szerepelt felsorolva mind a 42 szakaszgyőzelme.

Ugyanakkor azért ne úgy „köszönjünk el" a sprinterkirálytól, hogy mekkora egy öntelt alak: ha a sportról volt szó, nem szállt el teljesen magától. Amikor például megjavította Binda csúcsát, szerényen azt jegyezte meg: már attól is boldog lehetne, ha a nagy elődnek csak a cipőjét pucolhatná... 

1938-ban e napon érdekes interjú jelent meg az NS-ben a francia futballválogatott szövetségi kapitányával, Gaston Barreau-val, aki Milánóból, az olasz–belga felkészülési mérkőzésről (6:1) érkezett vissza hazájába, miután megtekintette csapata leendő első vb-ellenfelét, Belgiumot. A szakember, bár szerinte a kiütött vendégek nem mutattak meg mindent tudásukból, teljesen le volt nyűgözve az olaszok játékától – hiába, akkoriban még tévé és videó híján ritkának számított a személyes élmény, így annál sokkolóbb lehetett a szembesülés a valósággal... –, akiket ő egyértelműen a közelgő világbajnokság legnagyobb favoritjainak tartott, és úgy vélte: gyakorlatilag csak a szerencse segíthetne saját alakulatán, ha a belgák remélt kiverése után majd összefut a squadra azzurrával. Egyúttal nagyon irigyelte magyar kollégáját, hogy helyette Dietz Károly számíthat balszélsőként Kohut Vilmosra, aki akkor már hosszú évek óta az ő szeme előtt, Franciaországban profiskodott. Kérdésre válaszolva konkrétabb jóslásokba is bocsátkozott, és végül is eltalálta a hazájában rendezett torna végső sorrendjét, hiszen a szerinte legyőzhetetlen olaszok mögött el tudta képzelni ezüstérmesként Magyarországot. A mieinknek szerinte Holland-Indiával nem lehet gondjuk (nem is volt: 6:0 ide), és a svájci–német párharc továbbjutóját is jó eséllyel megverhetik, habár „a svájciakkal sosem tudni, hányadán áll az ember", míg a németek sokat erősödtek az Anschluss révén „bekebelezett" osztrák sztárokkal – még úgy is, hogy a kétféle stílust nem könnyű összhangba hozni. (Végül a svájciakkal kellett megvívnunk, és 2:0-s felülmúlásuk után a svédek 5:1-es legázolásával jutott el csapatunk az olaszok elleni vesztes döntőig.)

1968-ban e napon a rendkívül népes és erős mezőnyű padovai verseny kimenetele mintha előre jelezte volna, hogy hamarosan megszakad kardozóink olimpiai sikersorozata. A hat évtized óta a magyarok „hitbizományának" tekintett fegyvernemben ezen a viadalon egyetlen indulónk, Kovács Attila jutott be a hatos döntőbe (hetedszer vett részt az eseményen, és minden alkalommal képes volt kvalifikálni magát a fináléba), de az ottani körmérkőzés során mindössze egy asszót nyert meg, és így ötödik lett. A többiek a vigaszágra kerültek, ahol a tokiói ötkarikás bajnok Pézsa Tibor „lélektelenül vívott" az olasz Berti ellen, így kiesett. Bakonyit Kovács Tamás ejtette ki, ám őt pedig a döntő küszöbén az olasz Maffei, akit aztán a hat között a másik Kovács egyedüliként tudott felülmúlni. Meszénát a majdani mexikóvárosi ötkarikás bajnok lengyel Pawlikowski állította meg a finálé kapujában. A végső sorrend: 1. Nazlimov (szovjet, München ezüst-, Montreal bronzérmese), 2. Rakita (szovjet, 1968 olimpiai másodikja), 3. Montano (olasz), 4. Maffei, 5. Kovács A., 6. Pawlikowski, 7. Kovács T.

1978-ban e napon két magyar érem is született a teke-világbajnokságon, amiről annak idején még rendre kiemelt helyen számolt be a honi sajtó, lévén a sportág magyar „sikerágazat". A luzerni vb-n a férfiaknál Csányi Béla az első száz gurítás után még szűken meg is előzte Jozef Tismanarut, ám végül jócskán lemaradt a román versenyzőtől, és annak is örülnie kellett, hogy a második helyét nem vesztette el. Ez mindenesetre már a második dobogós helyezése volt, hiszen néhány nappal korábban a magyar csapat is ezüstérmes lett (Csányi, Makkai, Mészáros, Tornyosi, Nagy, Sütő összeállításban) – szintén a románok mögött. A záró napra azonban maradt egy remek végszó is: Kristyán Zsuzsa harmincfás előnnyel megelőzte a román Andrescut, és ezzel megvédte címét!

1988-ban e napon a nyugatnémet rendőrség levelet küldött az angol Labdarúgó-szövetségnek (FA), amelyben figyelmeztette a szigetországi illetékeseket: a várhatóan tízezer angol szurkolót különleges elbánásban" részesíti az NSZK-ban sorra kerülő júniusi Európa-bajnokságon, ha a vendégdrukkerek ittas állapotban próbálnak bejutni a stadionokba; ha olyan trikót viselnek, amelyet nem sokkal korában ezerszámra dobtak piacra „Németország angol megszállása 1988" felirattal; vagy ha fegyvereket, illetve rendbontásra alkalmas egyéb eszközöket találnak náluk a belépés előtt

2008-ban e napon a német bajnokság hivatalos oldala, a bundesliga.de megjelentette az élvonal 2007–08-as idényének álomcsapatát, amelybe az olvasók szavazati alapján a Karlsruhéban szereplő magyar válogatott játékos, a következő szezonra Dortmundba szerződő Hajnal Tamás is bekerült a legjobb középpályások közé – olyan klasszisok mellett, mint a francia Ribéry, a brazil Diego vagy a holland Van der Vaart! Az álomtizenegy: Adler (Leverkusen) – Demichelis (argentin, Bayern), Mertesacker (Bremen), M. Friedrich (Leverkusen), Bordon (brazil, Schalke) – Ribéry (francia, Bayern), Diego (brazil, Bremen), Van der Vaart (holland, Hamburg), Hajnal (magyar, Karlsruhe) – Toni (olasz, Bayern), Gomez (Stuttgart).