Vidi-diadalmenet, Real-is befejezéssel

1985-ben remek éve volt a magyar labdarúgásnak, olyan, amely hosszabb távra szóló optimizmussal töltötte el a szurkolókat. Egy esztendővel korábban hazánk U18-as válogatottja megnyerte Moszkvában a korosztályos Európa-bajnokságot, majd felnőtt nemzeti csapatunk az ősz és tavasz folyamán csoportelsőként került ki a '86-os mexikói vb-re. Közben a Videoton végigverekedte magát az UEFA-kupa mezőnyén, és az elsőségért minden idők legeredményesebb klubjával mérkőzhetett meg.

Elszoktak már ettől a drukkerek, hiszen míg a hatvanas években még nemegyszer kiharcolták csapataink a finálét a nemzetközi porondon (sőt a Ferencvárosnál 1965-ben nem akadt jobb a VVK-ban), a Fradi elbukott 1975-ös KEK-döntője óta nem jutott ilyen magasra egyetlen együttesünk sem.

A menetelés

A fehérváriak először a cseh(szlovák) Dukla Prahát kapták, és 1–0, 0–0-val bizonyultak jobbnak (a gólt Szabó szerezte). A nagy kiugrást a következő kör jelentette, hiszen a Paris SG esélyesebbnek is számított, de főleg a Vidi magabiztossága volt lenyűgöző: idegenben 4–2 (közben már négy góllal is vezetett!), itthon pedig 2–0-s előny, amikor a 67. percben a köd miatt lehetetlenné vált a folytatás és a játékvezető lefújta a meccset. A mieink harmadszorra, a másnapi ismétléskor sem adták alább: 1–0 ide (ezúttal Májer talált be, míg a francia fővárosban Szabó és Csongrádi is duplázott).

Még talán az eddigi parádét is tovább fokozta, amikor a nyolcaddöntőben a szerb (jugoszláv) Partizant Szabó mesternégyesével (valamint Májer találatával) 5–0-ra legázolta a magyar alakulat, így Belgrádban már a 0–2 is belefért. Jött az új év, és vele Kovács Ferenc tanítványainak káprázatos küzdőszelleme. Az akkor is nagycsapatnak (noha a mainál kevésbé kiemelkedőnek) minősülő Manchester United 1–0-ra győzött az Old Traffordon, de a visszavágón ugyanezt az eredményt Wittman révén a Videoton is kiharcolta. A 11-espárbajt pedig Disztl Péterék bírták jobban idegekkel (a korábban a Rába ETO-t kiejtő MU mentségére szóljon, hogy ekkor még nem Alex Ferguson ült a kispadján...)

A négy között szerencsénk volt a sorsolással, mivel a bosnyák (jugoszláv) Zeljeznicar helyett kaphattuk volna az Intert is, amely a mieink elkerülésével elég rosszul járt: Milánóban szerzett 2–0-s előnyét Madridban 0–3-mal bukta el az elődöntőben. Viszont a szarajevóiak elleni fehérvári siker megérdemelt volt, ha azt nézzük, hogy az ellenfél előzőleg „csupán" bolgár, svájci, román és fehérorosz (szovjet) riválist vert ki. Ugyanakkor a valóság rendkívül nyögvenyelősen alakult: 3–1 idehaza (Burcsa, Disztl L. és főleg Vadász hajrábeli találatával), 1–2 odakint (Csuhay csak a 88. percben rúgta be az életmentő gólt).

Internet és sms ugye még nem volt, ezért szájról szájra terjedt országszerte az a kis mondóka, amellyel nem elbizakodottságunknak akartunk hangot adni, hanem a siker miatt érzett jogos büszkeségnek és a jó kedvünknek:

„Sóstó mellett van egy mocsár, elsüllyedt a Zseljeznicsar. Az eredmény reális, így jár majd a Real is!"

Ám baljós jelek bőven akadtak. Az utolsó három meccsen már csak tartalékosan tudott kiállni a Vidi, és ez várt rá a döntő első felvonásán is. A karmester Csongrádi Ferenc és a csatár Májer Lajos még mindig sérült volt, utóbbi párja, Szabó József pedig sárga lapjai miatt nem volt bevethető. Maradt elöl Novath György, aki ekkoriban kezdte újra érezni a játékot hosszú kihagyását követően, de az ő szerepeltetését centerként nem lehetett ideálisnak nevezni, illetve kényszermegoldásként a középpályáról Palkovics István meg Burcsa Győző ment fel mellé a két szélre (míg az utóbbi helyére a jobbhátvéd Végh Tibor).

„Erőn felül teljesítettünk eddig – mondta Kovács mester a párharc előtt. – Most négyen hiányoznak, és kérdés, a csatárnak előrerukkoló embereink mire képesek. Nem lesz könnyű, többször is láttuk a Realt játszani, de hírüket egy korábbi generációnak köszönhetik."

A madridiak egyébként nem a ma jellemzőhöz mérhető felhajtással érkeztek. A Vasas-pályán megtartott edzésüket bárki megtekinthette, sőt a végén, amikor a támadóik kint maradtak 18 méterről állított labdából kapura lődözni, a szurkolók a tizenhatosról bámészkodhattak... Az autogramgyűjtésnek sem volt sok akadálya.

Az odavágó

Aztán eljött a mérkőzés napja. A Sóstói Stadionban a jégesővel induló délelőtti zápor alaposan felpuhította a talajt, de estére összegyűlt a telt házat és pályacsúcsot jelentő mintegy 40 ezer néző – még a világítóberendezés állványain is fürtökben lógtak az emberek! Nem csoda: körülbelül 80-90 ezer jegyigénylő volt, a többség tehát be se sem juthatott. Ők csatlakozhattak a tévénézők tömegeihez, hiszen húsz ország 23 állomása közvetítette a találkozót, amelyre a felvezető műsor fénypontjaként helikopterből kiugró ejtőernyősök hozták a kezdőkörbe a meccslabdát.

A két csapat a következőképp állt fel: Disztl P. – Borsányi, Disztl L., Csuhay, Horváth – Végh, Wittman, Vadász – Palkovics, Novath, Burcsa, illetve Miguel Angel – San José, Sanchís, Stielike, Camacho – Chendo, Gallego, Míchel – Butragueno, Santillana, Valdano.

Az elején inkább a Videoton birtokolta a labdát, ám szórványos próbálkozásait könnyedén hatástalanították. Az ismerkedő szakasz után a Real lett valamivel kezdeményezőbb, és a 32. percben az első valamirevaló támadását góllal fejezte be. Míchel olyan megoldást választott, amilyenhez a magyar védők és kapusok nem voltak hozzászokva: a balösszekötő helyén érkezve a hozzá ívelt labdát 12 méterről ballal kapásból óriási erővel a kapu bal oldalába bombázta. Ez a közönséglecsendesítően fájó, de parádés gól volt a fordulópont.

A Videotonnak egyre hevesebben kellett támadásokba fognia, a spanyolok pedig innentől kivárhatták a visszavágásra legmegfelelőbb pillanatokat. A második félidő elején és a hajrában felcsillant a mienk annyiszor megcsodált küzdőszelleme, maradék erejüket összeszedve újra és újra rohamoztak az eleredő esőben, volt is nem egy lehetőségük a szépítésre, ám igazi csatárok híján akadozott a támadójáték.

A fellazult védelem pedig megbosszulta magát, a 77. percben végleg eldőlt a mérkőzés sorsa: Míchel a Butraguenótól visszakapott labdával betört a résbe, könnyedén az ötös sarkáig húzott, miközben magára vont mindenkit a kapu elől, és lágyan olyan labdát ívelt a másik oldalon érkező s kiváló ütemben felugró Santillana kobakjára, amelyet a „fejeskirálynak" 5 méterről már csak a hálóba kellett bólintania. És még hátravolt a ráadás: a 90. percben Míchel remekül kényszerítőzött a veterán Juanitóval, majd laposan keresztbepasszolt a középen érkező Valdanónak, aki 9 méterről egyből félmagasan a kapu bal oldalába helyezett.

A 0–3 nem sok jót ígért a visszavágóra, de a Videotonnak nem kellett szégyenkeznie a jogos vereség után, és a drukkerekkel is megmaradt az összhang: a játékosok a lefújást követően odamentek a lelkes fehérvári B-közép elé, és megköszönték szurkolóiknak a biztatást. Utóbbiak pedig viszonozták a tapsot – hálájuk jeléül az egész idényért.

A Nemzeti Sport másnap így értékelt: „Karmester és irányító nélkül minden csapat árnyéka önmagának, mert a begyakorolt játékával meg sem próbálkozhat, hanem rögtönzésekre kényszerül. Luis Molowny, a madridiak szakvezetője pedig a helyzetet felmérve azonnal elhatározta, hogy saját pályáján le fogja rohanni a magyar csapatot, és szokásától eltérően ezúttal nem két ékkel támadnak, hanem hárommal. Az az igazság, a Real túl erős csapat ahhoz, hogy pusztán lelkesedéssel, küzdeni tudással meg lehetett volna lepni. De lesz még egy mérkőzés – Madridban lehet szépíteni!"

Sokan azt is pedzegették, hogy talán jobb lett volna a biztonságra menni és beállni védekezni, amire Vadász Imre a maga részéről így reagált: „Hogy nézett volna ki, ha a Sóstói Stadionban bekkelünk? Ezt kellett tenni, amit próbáltunk; csak a befejezések nem voltak igazából csatárszerűek."

A visszavágó

Fel sem vetődött tehát senkiben, hogy eleve fel kellett volna adni a döntőt, csak azért, mert fényévekre van egymástól a két klub hagyománya és háttere. És mint az imént olvashattuk, az is természetes volt akkoriban, hogy ha nem ment itthon, akkor a Bernabéuban kell megkísérelni a visszavágást – ha más nem, a tisztes búcsú kedvéért!

Molowny azonban óvatos ember volt, és még ennél is tovább ment két héttel később: „A Videotont valamennyi ellenfele lebecsülte a kupában, mégis itt van. Még a rutinos manchesteriek is túlságosan korán kezdtek ünnepelni: hagyták kiénekelni a sajtot a szájukból. Én nem akarok látni se hollót, se rókát, se sajtot. A kupa kell!" Amikor az utolsó pillanatokban megtudta, hogy gyanújával ellentétben Kovács Ferenc a visszatérő Szabó mellett mégis beveti másik két ászát, a sérüléséből éppen hogy felgyógyult (?) Májert és Csongrádit is – vagyis újra összeállt a Videoton alapcsapata –, gyorsan újra átszervezte együttesét, őrzőket állítva a legveszélyesebb magyarokra.

Vele szöges ellentétben a madridiak zöme érthetően biztos volt a diadalban, és a klubelnök – minden tisztelete dacára – nem titkolta: már előkészítették a házi múzeumban a helyet az UEFA-kupának. Amelyet nagyon vártak, mivel a „királyi gárda" egy híján húsz éve már, hogy nem nyert előtte nagy európai trófeát; háromszor játszhatott ezalatt döntőt, ám 1971-ben (KEK) a Chelsea, 1981-ben (BEK) a Liverpool, míg 1983-ban (újra KEK) az Alex Ferguson vezette Aberdeen tréfálta meg a végső siker kapujában.

A telt ház előtt megvívott visszavágó Disztl Péter emlékezetes fellépése volt. Sorozatos védéseit a 9. percben koronázta meg, amikor a kapura törő Butragueno (Végh általi) lerántásáért teljes joggal büntetőt rúghatott a házigazda, és Valdano lövését nagyszerű vetődéssel tolta szögletre! Később látványos, változatos küzdelem folyt, aztán az első félidő vége felé a Real beszorította a Vidit. Szünet után ismét kiegyenlítettebbé vált a játék, immár a mieink is egyre többet kezdeményeztek.

A háromgólos előny tudatában a madridiak könnyedsége időnként megcsillantott valamit a régi idők focijának szépségéből is, és ehhez a mieink remek partnernek bizonyultak: nem kapkodtak, ügyesen hozták ki a labdát, s ha tehették, szellemes ellentámadásokat vezettek.

Esett egy-egy lesgól, majd a 86. percben Májer kicsit lejjebb kapcsolta a spanyolok örömét: Wittman beadása Sanchísról elé pattant, ő egyből lőtt, a labda pedig bombaként vágódott a bal felső sarokba! A Videoton tehát elérte a célját: szép győzelemmel búcsúzott, és elmondhatta magáról, hogy legalább egyszer az összes ellenfelét megverte a sorozatban, valamint a világ egyik legjobb együttesének oroszlánbarlangjában szakította meg a Real nemzetközi porondon 12 éve őrzött veretlenségét!

Teljesítményét a helyiek is elismerték az összességében amúgy megérdemelt diadaluk után: a szépen megtervezett ünneplés, a „fehér fieszta" közepette 90 ezer néző dörgő tapssal jutalmazott – egy magyar csapatot!

1955-ben e napon a magyar futballválogatott Oslóban lépett pályára, és kísérleti összeállításban, tele fiatalokkal 5:0-ra legyőzte Norvégiát. A mieink góljait Palotás (2), Kocsis, Puskás és Tichy szerezte, míg a középső kettőn kívül a klasszikus Aranycsapatból még Lantos kapott szerepet. Hogy már akkor is mekkora múlt volt Öcsi bácsi mögött (majdnem tíz év nemzeti mezben!), kiválóan mutatja a róla szóló értékelés megfogalmazása a Népsportban: „nagy akarással játszott, sokat mozgott, rengeteg labdát adott társainak; a harmadik gól előtti előretörés és lövés a régi Puskást juttatta eszünkbe". Mindez csupán bemelegítés volt az igazi erőpróba előtt, hiszen három nappal később a vb-ezüstérmet Magyarországtól 1958-ban majd „megöröklő" Svédország ellen játszottunk idegenben, és nagyszerű teljesítménnyel 7:3-as győzelmet aratott válogatottunk!

1965-ben e napon Németországban a Werder Bremen 3:0-ra megverte otthon a Borussia Dortmundot, és ezzel két pontra növelte az előnyét a 2. helyen haladó Kölnnel szemben, amely nem bírt a Nürnberggel (0:0). Így a brémaiak egy körrel a vége előtt már majdnem biztosan bajnoknak tekinthették magukat, mivel a gólarányuk sokkal jobb volt a „kecskésekénél". A tabella 3. pozíciójába pedig felkapaszkodott a Hamburgot kiütő München – de nem a Bayern, amely a Bundesliga legkorábbi éveiben még „sehol" sem volt, hanem az 1860.

1975-ben e napon hosszú betegeskedés után 87 éves korában elhunyt Avery Brundage, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság korábbi amerikai elnöke, akivel szívroham végzett Garmisch-Partenkirchenben. Az 1912-es stockholmi játékokon öttusában ért el helyezést, de hazájában főleg atlétaként aratott sikereket. 1936-ban lett tagja a NOB-nak, majd 1952-ben az elnöke, hogy aztán kerek két évtizeden át vezesse a szervezetet. Ez idő alatt a sport – az élet más területeihez hasonlóan – dinamikusan fejlődött, megnövekedett szerepét világszerte egyre többen ismerték fel, és ezzel a NOB is igyekezett lépést tartani az olimpiai mozgalom előmozdítása révén. Brundage sokat tett az ötkarikás eszme védelmében, a békés vetélkedés szellemének elterjesztésében, ami részben feledteti, hogy néhány vonatkozásban (mint például az amatőrkérdés) erősen konzervatív felfogása nehezítette az eredményes működést.

1995-ben e napon Kína megfosztotta trónjától a svéd férfi asztalitenisz-válogatottat, amely az előző három vb-n diadalmaskodott. A tiencsini világbajnokság fináléjában a „pingpongkirály" Jan-Ove Waldner hiába nyerte meg mindkét egyesét, Persson és Karlsson nem tudott meccset fogni, így a házigazdák kiegyensúlyozottsága döntött: Ma Ven-ko, Vang Tao és Ting Szung (akit csapattársaival ellentétben a sorsolás megóvott J.O.-tól) egyaránt nyert egy-egy mérkőzést. Kína tizedszer ért fel (azaz vissza) a csúcsra.

2005-ben e napon Kimi Räikkönen fölényes győzelmet aratott az F1-es Spanyol Nagydíjon. A McLaren-Mercedes pilótája már San Marinóban is villámgyors volt, de akkor még technikai hiba hátráltatta. Barcelonában viszont nem, ezért a pole pozícióból indulva kényelmesen nyert Fernando Alonso előtt, aki Renault-jával addig egyeduralkodó volt az idényben. A harmadik Jarno Trulli lett Toyotájával (mögötte csapattársa, Ralf Schumi végzett), míg a címvédő világbajnok Michael Schumacher ezúttal is sebesen száguldott, ám Ferrarijának sorozatos defektjei miatt fel kellett adnia a versenyt.