A litván óriást már nagyon várta a világ

A piciny balti országokban élő embertípus magassága antropológiai okokból valamivel nagyobb a kontinentális átlagnál – talán ezért is alakult úgy, hogy arrafelé hamarabb rákaptak a tengerentúlról érkező új csapatjáték, a kosárlabda ízére. A harmincas évek második felében három Európa-bajnokságot rendeztek, és ezek közül egyet a lettek, majd kettőt a szomszédos litvánok nyertek meg.

Miután a sztálini Szovjetunió a második világháború mellékszálaként bekebelezte az addig független három államot, válogatottjaik megszűntek, játékosaik azonban nem tűntek el teljesen a szemünk elől, csupán vörös mezbe öltöztek, és új honfitársaikkal vállvetve küzdöttek tovább a nemzetközi erőpróbákon.

Az olimpiákon azonban csak ritkán érhettek fel a csúcsra, mert az 1936-os kezdetek óta ez a sportág amolyan hitbizománya az amerikaiaknak. Mindössze háromszor nem ők kapták az aranyérmet: 1972-ben, amikor a máig vitatott eredményű meccsen a drámai befejező másodpercekben alulmaradtak a Bjelov-féle szovjetekkel szemben, 1988-ban, illetve hat éve Athénban, amikor a Dream Team sokadik változatát az elődöntően megleckéztették az argentinok, akik utóbb az olaszokkal is elbántak a fináléban.

A müncheni győztesek között is akadt egy litván (Modestas Paulauskas), de az előbb nem részletezett szöuli játékokon, huszonkét éve kimondottan rájuk épült a szbornaja, amely a Drazen Petrovic-féle, még egységes jugoszláv együttest, illetve a többek között Danny Manninget, David Robinsont, Mitch Richmondot és Dan Majerlét felsorakoztató Egyesült Államokat is megelőzte.

A siker fő letéteményese a mások mellett Volkovval, Tyihonyenkóval, az észt Sokk-kal és a lett Miglinieksszel kiegészített litván „kemény mag" volt, amelyet a „toronydaru" Arvydas Sabonison kívül Rimas Kurtinaitis, Sarunas Marciulionis és Valdemaras Chomicius alkotott.

A kis Litvánia kosárlabdájának hátországát mindennél jobban jellemzi, hogy azóta öt olimpiát rendeztek, és a zöldek mind az ötször bekerültek az elődöntőbe! Az első három alkalommal bronzérmet nyertek (a barcelonai gárdában még mind a négy „muskétás"szerepelt, míg Chomiciust leszámítva a másik három Atlantában is), majd kétszer negyedikek lettek. Eközben a vb-ken nem igazán jött ki nekik a lépés, de az Európa-bajnokságokon mindhárom fajta medáliából begyűjtöttek egyet – a legfényesebbet már egy újabb korosztály, 2003-ban (a következő, 2011-es Eb-nek pedig ők lesznek a házigazdái).

Visszatérve Sabonisra, a nagy generáció legkiemelkedőbb alakjára: csak 13 évesen kezdett kosarazni, de adottságait ismerve nem csoda, hogy már két esztendővel később szovjet juniorválogatott volt. Tizenhét éves korában, 1981-ben mutatkozott be a felnőttmezőnyben, mégpedig szülővárosa neves csapatában, a Zalgiris Kaunasban. Zsinórban háromszor nyerték meg az országos bajnokságot, míg 1986-ban egészen az Euroliga döntőjéig jutottak!

Sabonis a szöuli ötkarikás játékok előtt egy idényre Moszkvába igazolt, aztán visszament Litvániába, de ennél fontosabb fejlemény volt, hogy tehetségét (no meg 221 centijét...) látva 1985-ben (a 77. helyen) draftolta őt az Atlanta Hawks. Csakhogy akkor még nem töltötte be a 21. életévét, ezért kiválasztását érvénytelenítették. A következő tavasszal súlyos Achilles-ín-sérülést szenvedett, a Portland Trail Blazers mégis értelmét látta a 24. helyen lefoglalni a játékjogát az 1986-os NBA-draft első körében.

A szovjet hatóságok „természetesen" nem engedték el őt Amerikába játszani, másrészt a kinti rehabilitációját jóváhagyták, sőt a litván center edzhetett is a Csendes-óceán-parti klub profijaival. Közben Dél-Koreában győzelemre vezette csapatát az amerikaiak ellen, majd a döntőben a jugók sem állták a szbornaja útját, amint erről fentebb már szóltunk. És ezután érkeztünk el mai évfordulónkhoz.

1989. június 3-án érkezett a hír, amely szerint a világklasszis kosaras a Valladolidhoz szerződik. A megállapodást hosszas tárgyalások után dolgozták ki a Spanyolországban túrázó szovjet válogatott útját követően, és nem sokkal később hivatalosan is aláírták – állítólag egymillió dollár feletti összegért. (A kontraktust nem érintette a Blazers draftja, hiszen az csak a tengerentúli profi ligára jelentett kizárólagos jogot.)

Nem tudni, a klasszikus piacgazdasági viszonyokat még legfeljebb csak hírből ismerő pártállami sportvezetők miért pont a jelentéktelen Valladoliddal egyeztek meg, de tény, hogy ottani három szezonja alatt nem sok minden történt Sabonisszal. 1992-ben viszont feljebb lépett egy szinttel, és a Real Madridhoz igazolt. A „királyiaknál" is három idényt töltött, és ebben a periódusban többször is az élvonal legértékesebb játékosának ítélték, kétszer bajnok lett, 1995-ben pedig az Euroliga-elsőséget is elhódította a csapattal. A litvánt ekkor választották negyedszer is a földrész legjobbjává.

Mindezek után a játékos végre aláírt a Portlandhez. Sikeresnek bizonyult a bemutatkozása: beszavazták az évad újonccsapatába, és őt választották a második legjobb NBA-debütánsnak. Később, az 1997–98-as kiírásban érte el kinti karriercsúcsát, amikor 16.0 pontot, 10.0 lepattanót és 3.0 asszisztot átlagolt. Blazerses időszakában igazi közönségkedvenccé vált, és még kétszer (összesen tehát hat ízben) találták őt Európa legnagyszerűbb kosarasának – 1999-es címe tizenöt évvel követte az elsőt!

A kérdés mindazonáltal végig ott lebegett körülötte: vajon mire vitte volna a csúcsligában, ha a legjobb éveiben kerül ki oda, és nem harminc fölött, amikorra számos aranyérme mellett már túl volt egy sor sérülésen is...

Hét NBA-szezon után és 2005-ös visszavonulása előtt Sabonis még lehúzott két idényt nevelőegyletében, a Zalgirisnél is. Az egyik Euroliga-idényben bejuttatta együttesét a legjobb 16 közé, az alapszakaszban és a rájátszásban is ő érdemelte ki az MVP-titulust. Jó ajánlólevél lehetett ez – ha egyáltalán szüksége volt még ilyesmire... –, hogy nemsokára megválasszák a klub elnökévé is a közben sikeres üzletemberré váló legendát.

1959-ben e napon Avery Brundage NOB-elnök erőteljes szavakkal megfogalmazott válaszában utasította vissza a nyugati országokból érkező bírálatokat, amelyek azért érték a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot, mert nem sokkal korábban a kongresszusán törölte tagjai sorából a tajvani ötkarikás szervezet addig használatos Kínai Nemzeti Olimpiai Bizottság név alatt futó tagságát (az amerikai külügyminisztérium például a „csangkajsekista Kínával szembeni hátrányos politikai megkülönböztetést" kifogásolta). Az amúgy szintén amerikai sportvezető a következőket nyilatkozta: „a NOB csak sportszervezeteket ismer el, nem pedig kormányokat, és nem hajlandó letérni alapvető politikájáról. A müncheni döntés meghozatalában senki sem gyakorolt ránk nyomást, az intézkedést egyhangúlag fogadtuk el, és ennek a logikus döntésnek nem volt semmilyen politikai jellege". Az említett 1959-es határozat reagálás volt arra az áldatlan állapotra, amely a Kínai NK 1949-es létrejötte óta alakult ki: a párhuzamosan létező két rendszer kölcsönösen nem tudott mit kezdeni a másik olimpiai jelenlétével, de legalábbis a nevével – ezért a „valódi" Kína (KNK) 1952-től egészen 1980-ig részt sem vett az ötkarikás játékokon (1958-ban lépett ki a NOB-ból és más sportszervezetekből), míg a tajvaniaknak több lépcsőben tudomásul kellett venniük, hogy nem használhatják többé a Kínai Köztársaság nevet (és az ország régi jelképeit), mert igazából nem képviselték már a szárazföldi, „tényleges" Kínát – amely a nemzetközi vérkeringésbe való bekapcsolódása után napjainkra már az első számú sporthatalommá vált –, csupán Tajvan szigetét.  

1969-ben e napon jelent meg a hír az angol labdarúgó-válogatott mexikói vendégszerepléséről. A világbajnok együttes 105 ezer néző előtt kezdte meg túráját a következő évi vb rendező országában, és kiegyensúlyozott küzdelem után 0:0-ra végzett a házigazdák ellen. Sir Alf Ramsey szövetségi kapitány ekképpen értékelt, illetve vonta le a legfontosabb tanulságot: „a szokatlan magasság és a huszonöt fokos meleg meglátszott a csapat játékán. Az máris biztos, hogy a vébé előtt nem lesz elég tizenöt nappal korábban Mexikóba érkezni, mivel legalább egy hónap kell az átálláshoz." A vb-n aztán a mexikóiak és az angolok is két győzelemmel a második helyen végeztek csoportjukban, majd egyaránt a negyeddöntőben estek ki.

1979-ben e napon a Bundesliga utolsó előtti fordulójában az éllovas Hamburg bebiztosította a bajnoki címét azzal, hogy az Otto Rehhagel edzette kiesőjelölt Bielefeld ellen kivédekezte az első tíz perc rohamait, majd sikerrel őrizte az egy pontot (0–0). Az együttes pillére Kargus kapus, a Memering, Magath középpályás duó, és elöl a „fejeskirály" Hrubesch volt, de még náluk is inkább két légiós: a védelemben a jugoszláv (horvát) Buljan, míg a támadósorban a hamarosan kétszeres aranylabdássá váló angol Keegan. A főleg fiatalokra épülő Stuttgart közben hiába verte meg 2–1-re a Kölnt, Hansi Müllerék már nem foghatták be a HSV-t. Az alsóházban pedig annak örült a patinás Schalke, hogy a Duisburg 2–1-es felülmúlása révén szinte bizonyosan megmenekült a kínos búcsútól – amely így a csupán átszállójegyet váltó három újoncot (Bielefeld, Nürnberg, Darmstadt) érte. Két korabeli villámhír napjaink nagyjairól: a magyar bajnokságot sorozatban nyerő Debrecen éppen ekkor jutott fel az NB I-be, míg a manapság milliomos és sikeres Chelsea sereghajtóként esett ki az angol élvonalból...

1999-ben e napon az UEFA nagy nehezen beleegyezett az Írország–Jugoszlávia Eb-selejtező elhalasztásába, mivel a vendéglátó állam vezetése továbbra is bojkottal fenyegetőzött. Az ír kormány figyelmeztette az európai szövetséget, hogy „a szigetországban élő emberek ellenérzése fokozatosan nő a találkozó miatt, és senki sem várhatja el a válogatottól, hogy pályára lépjen »a koszovói civilek ellen irányuló megdöbbentő és visszataszító jugoszláv katonai akciók« árnyékában". Ezért nem is adtak beutazási vízumot a látogatók futballistáinak, így az UEFA-nak nem maradt más választása, mint tudomásul venni a kialakult helyzetet. Csak később döntöttek arról, hogy a meccset szeptember elején pótolják – az írek ugyan 2–1-re győztek akkor Dublinban, ám végül egy ponttal lemaradtak a csoportelső jugók mögött, majd a pótselejtezőn elbuktak az idegenben szerzett góllal továbbjutó törökökkel szemben.

2009-ben e napon a sorozatban harmadik bajnok címét szerző Manchester United rekordösszegű mezszponzori szerződést jelentett be az amerikai Aonnal. A „vörös ördögök" a futballtörténet legjövedelmezőbb hasonló jellegű üzletét kötötték meg a chicagói székhelyű pénzügyi óriással, miután az előző támogató, a gazdasági válságtól jelentősen sújtott AIG már januárban közölte, hogy nem kívánja meghosszabbítani a 2010 májusában lejáró, 14 millió fontot érő megállapodást. Hónapokon át tartó keresgélés és tárgyalások után lett befutó az Aon, amely négy évre egyezett meg az MU-val, amely 80 millió fonttal gazdagodik az idén júniustól hatályba lépő kontraktus értelmében.