Az írek leírtak: vb Magyarország nélkül

Nem mi voltunk az esélyesek, hiszen már a márciusi budapesti odavágón sem bírtunk Írországgal (0–0), amely az előző évi Európa-bajnokság óta a kontinens futballelitjéhez tartozott (elverték mesterük, a játékosként világbajnok Jack Charlton hazáját, Angliát, és kizárólag a későbbi győztes hollandoktól kaptak ki, egyetlen kései találattal). Ráadásul Magyarország éppen egy hatalmas pofonon próbálta túltenni magát – itthon sem bírtunk Máltával (1–1)...

Eközben az írek is lassan melegedtek be: 284 perces szilencium után „találták meg" az első góljukat a csoportban (azt is úgy, hogy Michel lábáról pattant a labda a spanyol kapuba), ám az rögtön két pontot ért, méghozzá a legnagyobb vetélytárs ellen. Egy hónappal később, szintén Dublinban, a Málta elleni 2–0-s győzelmük során is észrevehető volt, hogy a „zöld sziget" csapatának támadójátéka továbbra is esetleges, sokkal inkább épít egy, az „ezredik" beadás után végre lecsorgó labdára, mint a tudatos támadásszövésekre.

Játékosaik ráadásul mintegy hatvan rendkívül nehéz ligamérkőzés után léptek pályára ellenünk, tehát nem csak a magyarokkal, de saját fáradtságukkal is meg kellett küzdeniük. Ezen kívül McCarthynak a térdét műtötték, Stapleton is sérült volt, Whelan pedig, aki sokak szerint Houghton mellett a legfontosabb szerepet töltötte be az íreknél, eltiltás miatt nem játszhatott.

Sőt az is a javunkra szólt, hogy a korábbi nyolc egymás elleni mérkőzésen négy győzelem és négy döntetlen mellett egyetlen vereséget sem kellett elkönyvelnünk. Ugyanakkor az 1966-os aranylabdás Bobby Charlton fivérének alakulata már évek óta együtt dolgozott, és ez a mesterekből álló, de kitűnően összeszokott gárda ekkoriban már a világ bármely csapata ellen eséllyel vette fel a versenyt, különösen otthonában, ahol betonvédelme hosszú ideje mentesítette a góltól Bonner kapuját. Az előző két és fél esztendő több mint húsz válogatott találkozóján pedig mindössze háromszor vesztettek az írek!

Ezzel szemben Magyarország a két kínos döntetlennel két pontot is eltékozolt Málta ellen, és ezeket próbálta most Dublinban visszaszerezni, hogy maradjon még esélye a továbbjutásra. Bár Kardos József nem érkezett meg Görögországból a Kalamariától, Boda Imre (Olympiakosz Vólosz) a hellén bajnokság gólkirályaként, míg Détári Lajos – akit épp ekkor hívtak meg harmadszor is a világválogatottba – az Olympiakosz sztárjaként készült a selejtezőre.

Telt ház, azaz több mint 50 ezer néző előtt az angol és más élvonalbeli bajnokságok légiósaira építő vendéglátók (akik még Whelan távollétében is szinte a „fél” Liverpoolt felvonultatták a kezdőjükben!) Bonner – Hughton, O'Leary, Moran, Staunton – Houghton, Townsend, McGrath (Morris, 79.), Sheedy – Aldridge (Brady, 75.), Cascarino összeállításban, míg a mieink Disztl P. – Bognár Z., Disztl L., Garaba – Kozma, Fitos, Détári, Csehi (Bognár Gy., 66.), Keller – Mészáros (Vincze I., 72.), Boda felállásban léptek pályára.

Ír forgatókönyv szerint alakult az előadás: hatalmas hazai nyomás, szélről a magyar kapu elé ívelgetett beadások, középen földre fejelgetett labdák, s a fezárkozó középpályások nagy lövései. Az első perctől kezdve a tizenhatosára szorították csapatunkat. Előreíveléseikkel a mezőnyből egy fejjel kimagasló Cascarinót keresték, középpályásaink nem tudták tartani a labdát.

Együttesünk szilárdan állta a fergeteges rohamokat, és egy ideig sikerült is elodázni az írek vezető találatát, de félóra elteltével bebizonyosodott, hogy nem lehet kivédekezni egy teljes mérkőzést. Ugyan szinte mindenki futott, küzdött, ütközött, ám szinte senki sem játszott. Détári, a világ egyik legdrágább futballistája ugyanis ezúttal is mélyen tudása alatt produkált. Az ellenfél állandósult fölénye végül is góllá érett, több kihagyott ziccer után McGrath nem hibázott: egy Garaba által röviden kifejelt Staunton-beadást 14 méterről kapásból vágott a hálónkba. 

Szünet után az írek már kevesebb energiát fordítottak a góllövésre, így aztán fokozatosan magukra találtak a mieink. Olykor már a csapatjátékból is adtak némi ízelítőt, ám az ellenfél is érezte, hogy baj lehet, ezért újra előrelendült, és a játékvezető „hozzájárulásával" bebiztosította a győzelmét. (a 80. percben egy előrevágott labdáért Garaba jobb pozícióban volt, ám Houghton ellökte, s miközben a bíró nem fújt, az ír középre adott, majd a Disztl László lábáról felpördülő labdát Cascarino közvetlen közelről fejelte a kapunkba).

„Volt tartása a csapatnak, egy pillanatra sem roppant össze" – találta meg a pozitívumot a 2–0-s vereség után Bicskei Bertalan szövetségi kapitány, míg Bognár György csak annyit mondott: „Győztek a pankrátorok."

Tény, hogy az ír fővárosban már csaknem három éve veretlenek voltak riválisaink, ezért ott veszíteni nem számított szégyennek egyetlen látogató számára sem. Másrész az is kétségtelen, hogy válogatottunk a meccs egyes időszakaiban alárendelt szerepet játszott, vagyis reálisan nem nagyon volt miben reménykedni a folytatást illetően. Nemzeti csapatunk esélye csupán matematikai maradt – és bár az északíreket másodszor is megvertük az ősszel, a spanyolok ellen összesen szerzett egy pont (a lehetséges négyből) a helyünkre tett: harmadik hely a csoportban, a pontszámokat tekintve közelebb az északírekhez, mint az első két helyezetthez.  

1939-ben e napon nagy különbségű győzelmet aratott az NB I-ben mindhárom éremvárományos nagycsapatunk, plusz ráadásként még egy negyedik is. Kezdjük ez utóbbival: az alsóházban szerénykedő Elektromos a nála valamivel rosszabbul álló debreceni Bocskait 7:1-re ütötte ki, és Füzi II egymaga négy gólt vágott. A dobogó harmadik fokán tanyázó Hungária nyert a legkisebb különbséggel az említettek közül, de mivel a megvert Kispest volt a negyedik, ez a siker így is értékesnek tekinthető. A vendég kék-fehérek középfedezete Turay, bal oldali középpályása a későbbi szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv volt, centerben a bohém Cseh szerepelt, míg jobbösszekötőként a korszak kakukktojás jellegű idegenlégiósa, a korábbi osztrák „Csodacsapatban" (Wundermannschaft) is megforduló Wudi Müller. A Hungária a „régi szép napjaira emlékeztetően játszó" Cseh „Matyi" vezérletével remek támadófutballt mutatott be, győzelmének jogosságát id. Puskás Ferenc, az ellenfél edzője is elismerte. Az éllovas Ferencvárost üldöző Újpest 4:0-ra intézte el a Nemzetit, úgy, hogy állítólag nem volt egyoldalú a küzdelem, mert a kiscsapat is sok és veszélyes akciót vezetett. A címvédő liláknál Zsengellér mesterhármast ért el. Az éllovas Fradi pedig 9:1-re gázolta le a Phöbust, pedig az a középmezőnyben foglalt helyet; Sárosi doktor is betalált kétszer, de a meccs hőse a hatgólos(!) Kiszely volt. Az élboly sorrendje már csupán egy helyen változott az idény végéig: az Újpest lehajrázta a zöld-fehéreket.

1969-ben e napon kialakult a férfiaknál a Francia nemzetközi teniszbajnokság elődöntőjének – felettébb nívós – mezőnye: az ausztrál menők, Rod Laver, Tony Roche és a veterán Gulyás Istvánt korábban kiejtő Ken Rosewall mellett a holland Tom Okker került be a legjobb négy közé. A Roland Garrost végül a harmadikként rangsorolt Rosewall felülmúlásával az első helyen kiemelt Laver nyerte meg, aki ezzel a (szám szerint kilencedik) GS-sikerével úton volt pályája második Grand Slamje felé – 1962 után aztán 1969-ben is ő zárt az élen mind a négy kiemelt tornán!

1979-ben e napon egy szemérmesen szűkszavú korabeli „celebhír" is napvilágot látott a Népsportban: a sakkvilágbajnok Anatolij Karpov megnősült. A TASSZ szovjet hírügynökség jelentése szerint a 28 éves versenyző egy 25 esztendős moszkvai lányt, Irinát vette feleségül.

1999-ben e napon Ronaldo, a brazil válogatott és az Inter 22 éves világklasszis csatára hazájában 320 ezer dollárért vásárolt egy tűzpiros Ferrarit, hogy ezzel is enyhítse az őt elhagyó barátnője okozta fájdalmát. A 355-F1 Berlinetta típusú sportautó 295 km/órás végsebességre volt képes, és egyből belopta magát Ronaldo szívébe. „Imádok száguldozni. Olyan finoman fogok ezzel az autóval bánni, ahogyan a labdával szoktam. Van már egy hasonló kocsim Olaszországban is, de azt a hidegebb időjárás és az időhiány miatt nagyon keveset tudtam használni. Rióban kiváló az idő, így kihasználom a lehetőséget, és a tengerparton fogok autókázni" – nyilatkozta az akkoriban még „csak" egyszeres világbajnok és egyszeres aranylabdás támadó (aki három évvel később mindkét címét megduplázta).   

2009-ben e napon a Roland Garros női egyesében a négy között Szvetlana Kuznyecova három szettben legyőzte Samantha Stosurt – azt az ausztrál lányt, aki éppen most, egy évvel később jutott el élete nagy lehetőségéhez, azaz ugyanezen a tornán megvívhat az elsőségért az olasz Francesca Schiavonéval –, így létrejött az orosz házi döntő, mivel a másik ágon a világelső Dinara Szafina a korábban Szávay Ágnest búcsúztató szlovák Dominika Cibulkovát múlta felül. Végül aztán Kuznyecova öt esztendővel a 2004-es US Open-diadala után ismét Grand Slam-versenyt nyert, a másodikat pályája során, miután az előző két fináléjában kikapott a belga Henintől. Szafina ugyanakkor már harmadszor bukott el az utolsó akadályban egy GS-viadalon – azóta pedig még eddig sem jutott el, sőt a világranglistán is leszorult az élről.