Kisstadion, nagy pofon: Kokót kiütötték!

Kovács István már amatőrként is elismert sportoló volt, aki második nekifutásra, 1996-ban az olimpiai aranyérmet is megszerezte. Miután Atlantát követően profinak állt, a hamburgi Universum Box-Promotionnál következetesen felépített karrierje révén valóságos sporthérosszá nőtte ki magát Magyarországon. Bő négyévnyi veretlenség után jutott el odáig, hogy 2001 januárjában Münchenben az Antonio Chelo Díaz elleni T.K.O.-sikerével végre felülhetett a WBO (Bokszvilágszervezet) trónjára. Jöhetett tehát az első címvédés – a jól bevált szokás szerint egy budapesti gálán!

Kovács 1999 májusában a régi BS-ben a Burkina Fasó-i Nabaloum Dramane ellen a WBC (Bokszvilágtanács) interkontinentális, majd 2000 júniusában az Üllői úton a walesi Steve Robinsonnal szemben az EBU (Európai Bokszunió) trónját szerezte meg, és már ekkortól nemigen lebegett más a szeme előtt, mint valamelyik nagy szervezet – első helyen az akkor még a korszak nagy alakja, Prince Naseem Hamed által uralt WBO – öve. A jemeni származású britet aztán megfosztották a címétől, és a fentebb már említett németországi diadalával a magyar bunyós vette át a helyét. Amelyet az argentinnal szemben kellett megvédenie, 2001júniusában.

„Szenzációs érzés úgy felkészülni a találkozóra, hogy azt érzem: az egész ország mögöttem van. Látom, hallom, tudom, hogy szép lassan mindenki olyan »őrült« állapotba kerül, mint a tavalyi vagy a két évvel ezelőtti csata előtt" – nyilatkozta Kokó a mérkőzés előtt, majd vállalkozott önmaga és ellenfele összehasonlítására is:

„Szerintem lelke mélyén Chacón is felmérte a kettőnk között lévő tudásbeli különbséget, és el kell ismernie, hogy én jobb ökölvívó vagyok. Továbbmegyek: ellenem manapság csak Fortuna istenasszonyban bízhatnak a riválisok. Normál esetben képes vagyok mindenki ellen a győzelemre, boksztudásban, felkészültségben, akaraterőben, motivációban – és megkockáztatom: még ütőerőben is jobb vagyok náluk. Rögtön hozzáteszem: akad azért olyan bokszoló, akinek a felülmúlásához nekem is némi szerencse szükségeltetik, ilyen Barrera, Hamed és Morales. Mások kizárólag abban az esetben múlhatnak felül, ha rossz napot fogok ki."

A magyar klasszis végül kitért a rá váró argentinra és a tétre is: „Chacón élete második nagy lehetőségét már nem szalaszthatja el, máskülönben végleg eltűnhet a színről. Megjegyzem, ez rám is vonatkozik: ha netán vereséget szenvednék, olyan mélyre esnék vissza, ahonnan borzasztó nehéz lenne visszakapaszkodni. Remekül érzem magam a bőrömben, és nagyon bízom benne, hogy ez a meccs végéig kitart. Számomra kötelező feladat a címvédés – sajnos tény: egy mérkőzés elvesztése akár a karrierem végét is jelenthetné..."

Azon a júniusi szombaton sokadszor teltek meg érte a lelátók, sőt a politikai, a kulturális és a sportélet, no meg a média potentátjai is szükségét érezték megjelenni. Meccsének kezdetére színültig megtöltötték a Kisstadiont az érte rajongók, nagyjából tizenkétezer néző. Bár feltehetőleg egyedül is elvitte volna a hátán a gálát, a német bokszklub vezetői gondoskodtak a méltó körítésről: az előmérkőzések során kilenc pár lépett szorítóba, köztük a még csak negyedik profi összecsapását letudó Erdei Zsolt (aki vesztett állásból nyert az ukrán Olekszandr Gerasenko ellen), illetve a WBO könnyűsúlyú címmérkőzésén a tizenötödik világbajnoki ütközetét is (ezúttal egyhangú pontozással) megnyerő örmény Artur Grigorjan, az Universum egyik büszkesége. 

Éjszaka volt már, amikor elkezdődött a fő attrakció. A szokásos látványos show-elemek után, az első felvonásban épp csak belekóstolt egymásba a két bunyós, ám azonnal tetten érhető volt, hogy Kokó „nagyon ki lett élesítve", nagyon figyelt, borzasztóan koncentrált – azaz messze nem azt nyújtotta, mint a Díaz elleni „verekedés" során Münchenben.

Amikor az argentin hatodik balhorga zúgott el valahová a Dózsa György út irányába, már igencsak lehetett reménykedni, ráadásul ezt a fegyverét hosszú időre talonba is tette a kihívó. Kokó a második és harmadik menetben állandó offenzívában tartotta Chacónt, akinek szinte nem is volt értékelhető találata. Hármakat, sőt négyeket ütött a magyar, jórészt pontosan – szája szegletében pedig megjelent a jól ismert, enyhén szólva is ellenfelet idegesítő vigyor, többször kivillant a zöld fogvédő.

Az iram nem, a pontosság csökkent a negyedik felvonásban. Kokó bátran ott maradt egy-egy kombináció végén, és közelről is kordában tartotta az argentint, de a meccs végkimenetele szempontjából nem történtek sorsfordító események. Bezzeg az ötödikben...

Eleinte semmi sem utalt arra, hogy baj lehet, de Kovács nem volt eléggé kemény és határozott, mígnem egy irtózatosan erős jobbegyenestől a szorítókötélnek esett. Azonnal számolt a bíró, s azonnal folytatta a támadást Chacón. És azonnal ismét a padlóra küldte a verhetetlennek hitt magyart. Kokót a gongszó mentette meg. A sarokba tántorgó Kovács István nyilvánvalóan már ekkor elvesztette a mérkőzést. A folytatásban ugyanis csupán 16 másodpercig tartotta magát – technikai kiütés a hatodik menetben...

Az elemzők számára rejtély volt, hogy a védekezésben mindig, minden fórumon a legnagyobbak között vagy előtt említett magyar bunyós miként hagyhatta ennyire tisztán a fejét egy hátsó kezes ütés előtt, hiszen ez az a találat, amelyre elvben a legtöbb idő van felkészülni. Innentől kezdve már minden puszta elmélet volt: azaz hogy mi lett volna, ha hagyja a bírót rendesen rászámolni, mi van, ha lefogja az argentint és úgy húzza ki a hátralévő másodperceket, és főleg ha Fritz Sdunek mester nem küldi vissza a mészárszékre, hanem feladja az akkor már nyilvánvalóan kilátástalan küzdelmet.

A meccs ugyanis az ötödik menetben, amikor a még nem véglegesen, de már megfogott magyart eltalálta Chacón irtózatos balhorga (a józan, maximálisan koncentráló Kovács ugyanilyen ütés elől vagy tizenötször húzta ki a fejét a mérkőzés addig eltelt részében, pályafutása során pedig már vagy milliószor) – véget ért.

Szomorú és döbbenetes volt látni, amint a máskor pimasz, sokak szerint túlságosan is pimasz arccal a ringsarokba sétáló Kovács István alig találja meg az edzőjét, és még inkább elképesztő volt a sosem tapasztalt riadalom, amely egyfelől az első sorokban ülő családtagok, a menedzser és az istálló főnökeinek arcán, no meg a szorítósarokban, másrészt a lelátón kitört. Hihetetlen látvány volt: meglett, nagydarab férfiemberek sírtak, mint egy kisgyerek, és amúgy is hitetlenkedő, már-már ijedt arccal sétálgatott és értetlenkedett a nép a Kisstadionban. Kokóban azért megvolt a lelkierő, hogy a körülményekhez képest összeszedett mondatokban elnézést kérjen a nézőktől és megköszönje a buzdítást.

Mindenesetre veszített – a világbajnoki övet, a WBO pehelysúlyú trónját bizonyosan. A „bálvány" ledőlt, a Kokó köré felépített nem kevés mítosz – az intelligens bunyós, a ragyogó közéleti személyiség és a verhetetlen bajnok – közül az utóbbi a múlté lett. Na de hogyan kommentálták, miként viszonyultak ehhez a különböző érintettek?

„Tudtam, hogy kiütöm Kovácsot, alaposan kiismertem őt. Emlékeztem rá az atlantai olimpiáról, felvételről láttam a profi karrierje során megvívott összecsapásait, s ezek alapján egyértelmű volt számomra: kettőnk közül én vagyok a jobb – fejtegette Chacón. – Én mindig az ötödik-hatodik menetben szoktam beleerősíteni, a legtöbb meccsemet ilyenkor nyerem meg. Elárulom, már az ötödik szakasz elején éreztem, hogy K.O. lesz a vége. Igaz, nem is volt más választásom, hiszen tisztában voltam vele, hogy ha Budapesten akarom legyőzni Kovácsot, akkor a pontozókban nem reménykedhetek, az egyetlen esélyem, hogy kiüssem őt. És hogy mit üzenek neki? Azt, hogy ne adja fel, küzdjön tovább becsülettel!"

Az argentin újságok sem bántak kesztyűs kézzel a vesztessel. Az Olé című sportnapilap „Chacón leverte a bajnokot" címmel jelent meg; szerintük a „hős" a korábban szárnyaló, aztán mélyre süllyedő argentin profi boksz újraéledésének szimbóluma lett. A második leütés olyan erejű volt, hogy a tudósító szerint a hatodik menetre már nem lett volna szabad Kovácsot visszaengedni. A szakíró úgy látta, hogy Chacón megérdemelten nyert – jó szokásához híven kiütéssel, miután türelem, bátorság, minőség, intelligencia és sztárhoz méltó magatartás jellemezte ezen az estén. (A német sajtóból is érdemes idézni két zaftosabb megfogalmazást: az Express anyaga „Chacón leverte a mosolyt Kokó arcáról" címmel jelent meg, míg a Berliner Zeitung szerint „Kovács ugyan az elején uralta a mérkőzést, de később könnyelműsködött, és ez megbosszulta magát".)

A trónfosztott bajnok is önkritikusan beszélt a június 16-i gálán átéltekről, majd egyfajta összegzést is adott: „Azért kaptam ki, mert ilyen a boksz: gyakorlatilag bárkit bármikor kiüthetnek, elég egy rossz mozdulat, figyelmetlenség, és kész, jön a K.O. Tökéletes volt a felkészülés, még tökéletesebb a hozzáállásom, minden adva volt az újabb győzelmemhez, mégsem sikerült, és ennek így kellett lennie. Ettől függetlenül rendkívül büszke vagyok, hogy itthon négyszer bokszolhattam hatalmas, telt házas meccsen, és mindig éreztem a nézők csodálatát. A vereség után, az elmúlt két napban is olyan élmények értek, a szeretetnek annyi fajta megnyilvánulásával találkoztam, hogy ezzel már az életem végéig elleszek."

Valószínűleg így is van, hiszen a kisstadionbeli este mindkét résztvevőjének már csupán két említésre méltó mérkőzés jutott a 2002-es nagy fordulatig. Míg Chacónnál ez két címvédést jelentett (megtoldva két felhozó meccsel), mielőtt a következő évben elvesztette az övét (később volt még két vesztes csatája Nagy „Csonttörő" János ellen is, de ez már egy másik történet), addig a szponzorok és szurkolók támogatását jórészt megőrző Kokó összesen kétszer lépett még ringbe, majd visszavonult, miután újabb komoly címmérkőzést már nem hoztak össze neki.

Azóta a szorítók világában – csak éppen más minőségben – és a civil életben is szorgosan építette a karrierjét, ugyanolyan sokoldalú módon, ahogy egykor a kötelek között tette.

1941-ben e napon kiderült a bolgár szövetség táviratából, hogy mégsem kerülhetett sor egy héttel később a bolgár–magyar válogatott labdarúgó-mérkőzésre, amelynek időpontjában így helyette az NB I záró fordulóját rendezték meg. A két nemzeti csapat meccsének lekötése körül már korábban felvetődtek problémák, miután a bolgár partner nem válaszolt az MLSZ írásbeli feltételeire. Ezért a magyar fél sürgető táviratot küldött, és abban hétfő déli határidőt szabott a döntésre – erre érkezett meg az elutasító válasz, amely azonban új időpontról való egyeztetést kezdeményezett. Végül két esztendővel később, Szófiában sikerült pótolni az elmaradt barátságos találkozót, amelyet – Zsengellér mesternégyesével! – a mieink nyertek meg 4:2-re.

1961-ben e napon számolt be arról a Népsport, hogy nem sokkal korábban érdekes levél érkezett Honoluluból Körmöczy Zsuzsának, klasszis teniszezőnknek. Neale Fraser, a kiváló ausztrál férfiversenyző foglalta benne össze röviden a hazája játékosai által alkalmazott edzésmódszereket. A Roland Garros 1958-as magyar bajnoknője maga kérte még a tavasz elején az előző évi wimbledoni győztest (aki 1959-ben és 1960-ban az amerikai nemzetközi bajnokságon is diadalmaskodott), hogy tájékoztassa őt felkészüléséről. A távoli kontinens kollegiális szellemű sportolója pedig eleget tett a kérésnek, és részletes beszámolót küldött, amelynek fordításából lapunk is szemezgetett.

1971-ben e napon az MLSZ elnöksége határozatot hozott a megüresedett szövetségi kapitányi poszt betöltéséről: úgy foglalt állást, hogy a továbbiakban a tisztséget ismét főfoglalkozású szakvezetővel kívánja betölteni, és a távozó Hoffer József utódjául Illovszky Rudolfot nevezte ki, aki előtte a Pierikosz mestere volt, de az 1966-os vb után egy évig már ült nemzeti csapatunk kispadján is, majd ismét korábbi sikereinek helyszínén, a Vasas élén dolgozott a „görög kiruccanásáig". A szakember első feladata most az volt, hogy a brazilok elleni júliusi meccsre felkészítse a magyar válogatottat (a selecao keretét is éppen ekkor hozták nyilvánosságra, és zömmel a mexikói vb-t megnyerő hősök kerültek be Mário Zagallo névsorába). A riói mérkőzés végül a számunkra sikeresnek mondható 0–0-val zárult bő egy hónappal később.  

1981-ben e napon kiderült, hogy a wimbledoni bajnokság szervezői Taróczy Balázst egyesben az előkelő 15. helyen emelték ki. A lista első négy neve nem akárkikből állt: Björn Borg, John McEnroe, Jimmy Connors, Ivan Lendl (utóbbi kivételével mind el is jutottak az elődöntőig, a fináléban pedig McEnroe felülmúlta a Connors-verő Borgot). Párosban még inkább a menők közé tartozott a magyar versenyző, ami nem véletlen, hiszen nem sokkal korábban a svájci Heinz Günthardt oldalán megnyerte a Roland Garrost! Londonban ötödikként rangsorolták őket három ausztrál és egy ausztrál duó mögött – ez volt hazánk teniszsportjának első wimbledoni kiemelése! Végül egyéniben a 32, míg párosban a 16 között esett ki Taróczy, aki majd 1985-ban koronázta meg pályafutását és a nem hivatalos füves pályás világbajnokságon is diadalmaskodni tudott helvét társával!

1991-ben e napon a Budapest Sportcsarnokban született meg az első magyar női egyéni párbajtőr-világbajnoki cím: Horváth Mariann nyerte el, miután az elődöntőben a végül bronzérmes Várkonyi Marinát múlta felül hatalmas küzdelemben, majd a fináléban a német Eva-Marie Ittnert, ugyancsak három csörtében. Szőcs Zsuzsa 11. lett, Szalay Gyöngyi 67., míg a már ekkor vb-résztvevő – és aztán majd 2008-ban, azaz 17 évvel(!) később egyéni Európa-bajnokságot nyerő – Hormay Adrienn a 65.