Armstrong újra felvette a sárga trikót

A Francia kerékpáros körverseny, a 92. Tour de France tizedik, 192 kilométeres szakasza 2005. július 12-én az eredetileg kijelölt Grenoble helyett kicsit arrébbról, egy Brignoud nevű falucskából indult, mivel a szervezők kénytelenek voltak helyt adni a környékbeli gazdák kérésének: utóbbiak arra akarták felhívni a figyelmet tüntetésükkel, hogy a helyi állatállományt rendre megtizedelik a farkasok, amelyekre vadászati tilalom volt érvényben.

A mezőny tagjai alighanem jobban örültek volna, ha mondjuk a start helyett a célt vitték volna 11.5 kilométerrel előrébb, mert a 22 kilométeres utolsó kaptató második fele kegyetlenül emelkedett. Szerencsére ezt nem vették ki az útvonalból, így nem maradt el egy másik „csúcsragadozó", a hetedik összetett győzelmére aspiráló, ekkor a harmadik helyen álló Lance Armstrong bemutatója.

De ne szaladjunk ennyire előre! Az etap elején két részletben egy héttagú boly szakadt el a többségtől, és a csoport hamarosan tíz és fél perces előnyre tett szert. Mögöttük a Crédit Agricole húzta a karavánt, mert Bodrogi László (aki végül 137. lett bő 38 perces hátránnyal, míg összetettben a 126. pozícióba került a nap végén) csapatának edzői abban bíztak, hogy Moreau át tudja majd venni a sárga trikót a német Voigttól. Amikor aztán jöttek a nagy szintkülönbségek, a francia istálló versenyzői, tisztelet a kivételnek, visszaestek, beleértve a magyar kerekest is.

Az 1967 méter magas első hegytetőn Brochard haladt át leghamarabb, aztán utolérte a hol felbomló, hol ismét egyesülő heteket Jaksche és Pereiro Sio is, de amikor megkezdődött a célig tartó hosszú emelkedő, a kilenctagú boly úgy olvadt szét, mint vaj a napon. A Courchevelbe vezető kaptatóra a Discovery Channel vezette fel a karaván elöl maradt kerekeseit, azaz Armstrong irányította a táncot, bár nem rajta volt a sárga trikó. Az amerikai vonatot előbb az az évi Giro-győztes olasz Savoldelli húzta, utána a portugál Azevedóra került a sor, majd az egyesült államokbeli Hincapie következett. A kék-fehérek úgy mentek felfelé, mint a rakéta, miközben hátul egyre többen lemorzsolódtak az öldöklő iramtól.

A dübörgő expressz beszippantotta a szökevényeket is, aztán 11 kilométerre a befutótól Armstrong utolsó segítője, az ukrán Popovics (aki az első hegy utáni lejtőn nagyot esett, de folytatta, miközben vérző karsérülését a kísérőautóból kezelték...) rántott még egy akkorát az élmezőnyön, hogy amikor ő is félreállt, csapatkapitánya szinte egyedül maradt: Vinokurov, Ullrich, Mayo, Beloki, Leipheimer és a többi klasszis leszakadt. Elöl csupán négyen tartották az élre álló amerikai favorit tempóját: két spanyol, Mancebo és Valverde az Illes Balearsból, a dán Rasmussen a Rabobankból, valamint Basso, a SCS kapitánya.

A céltól nyolc kilométerre az olasz is lelassult (okosan tette, mivel így nem állt fejre, és csak egy percet kapott az elsőktől), miközben Armstrong hol vezetett, hol a többieket próbálta előrezavarni, hol nyújtózkodott, egyszóval úgy játszott a vetélytársakkal, mint macska az egérrel. A hajrát Rasmussen nyitotta meg (aki a hegyek legjobbjának járó pöttyös trikója tiszteletére egész ruházatán „bepöttyösödött"), majd Armstrong robbantott – ám végül nem ő nyert. Összetettben visszavette a vezetést, viszont a szakaszgyőzelem azonos idővel Alejandro Valverde zsákmánya lett.

A spanyol kerekes – akit gyerekkorában El Imbatidónak, azaz verhetetlennek becéztek, mert 9 és 11 éves kora között az összes versenyén az élen zárt – már a hatodik 2005-es etapsikerét aratta, vagyis tulajdonképpen megszolgálta a fizetését (2 millió eurót egy esztendőre), amellyel ő volt akkor a legjobban kereső spanyol bringás. Ami az e szakaszt még sárga trikóban letudó Voigtot illeti, a német több mint fél órás hátránnyal a 107. helyen ért célba, míg összetettben a dán Rasmussen zárkózott fel az amerikai mögé – egyedül a Rabobank kerekese volt egy percen belül, a riválisok már mind többet kaptak a listavezetőtől, a harmadik Basso például 2:40 percet...

A látottak alapján nehéz volt arra gondolni, hogy Armstrongtól bárki is elviheti pályafutása végső győzelmet, hiszen elképesztő magabiztossággal hagyott ott minden kanyarban egyet-egyet a vetélytársai közül, ráadásul ezúttal a csapata is tökéletes hadigépezetként működött. „Szerettem volna megnyerni a szakaszt, de ennél fontosabb volt visszaszerezni a sárga trikót, hiszen végül is ez a célom. A két spanyol és Rasmussen előtt le a kalappal, nagyszerűen versenyeztek. A Tournak azonban még nincs vége, Bassótól Vinokurovig bezárólag sokan veszélyeztethetik az elsőségemet, úgyhogy továbbra is maximális erőbedobással kell küzdenem" – fogalmazott a célban az amerikai.

Nos, a 10. szakasz után már nem adta át másnak a vezető helyet, és végül egyedül Basso tudott hat percen belül maradni hozzá képest. Ezzel sorozatban hetedszer diadalmaskodott a Tour de France-on, még inkább srófolva egyet nehezen behozhatónak tűnő rekordján. És tudta, mikor érdemes leállni: a viadal lezárulta után bejelentette a visszavonulását.

2005 után mások léptek a súlyos doppingvádakkal is illetett csúcstartó örökébe (persze ki nem keveredik gyanúba a profi kerékpársportban...): nem az utódjának jósolt Basso, aki azóta nem indul(hatot)t a francia körversenyen (viszont nyert két Girót), hanem három spanyol, összesen négy győzelemmel (Pereiro Sio, Sastre, Contador kétszer). Küzdelmükbe Lance Armstrong is beleszólhatott volna, hiszen két esztendeje nem bírt magával, és közölte, hogy visszatér, ám tavaly „csak" harmadik lett, idén pedig éppen tegnap, az első nehezebb szakaszon derült ki, hogy már nem megy neki úgy a hegymászás, mint a 1999 és 2005 közötti dicső években.

1955-ben e napon utazott tovább Moszkvából (Stockholmba) az AC Milan futballcsapata, amely abban a hidegháborús korban meglehetősen szokatlan látogatást tett a Szovjetunióban. Az olaszok bizonyosan sok élménnyel gazdagodtak, ám nem annyira a pályán, mert búcsúfellépésükön 3:0-ra kikaptak a Parsin triplájával felülkerekedő helyi Szpartaktól (amely a szezon végén majd ezüstérmes lett hazájában). Az orosz labdarúgás már ekkor is erős volt, de a nemzetközi színtéren még nem nagyon mutatta meg magát, így sikerei meglepőbbnek hathattak, mint manapság. Pláne, hogy a Serie A friss bajnokaként érkező lombard gárdában olyan sztárok szerepeltek abban az idényben, mint a híres svéd Gre-No-Li trióból Nordahl és Liedholm (Green már nem), az egy évvel azelőtt érkező uruguayi Schiaffino, illetve két ismerős nevű itáliai: Lorenzo Buffon kapus és a fiatal Cesare Maldini – Guttmann Béla edző irányítása mellett (arról viszont nincs információnk, hogy közülük kik fordultak meg a vasfüggöny mögötti keleti blokk fővárosában is).

1965-ben e napon a Népsport tudósítója – valamint a legendás Kovács Pál, a magyar szövetség elnöke, csapatunk küldöttségvezetője – szerint példátlanul részrehajló bíráskodás fosztotta meg attól a magyar kardválogatottat, hogy az olaszok elleni elődöntőből a fináléba juthasson a párizsi világbajnokságon. A francia zsűri az első négy csörte mindegyikében a mieink (Pézsa Tibor, Horváth Zoltán, Meszéna Miklós és Bakonyi Péter) ellen ítélt 4:4-nél, így összesítésben 4:0-ra elhúzott az ellenfél, holott akár fordított is lehetett volna az eredmény (például egyik versenyzőnk feltartott kézzel jelezte, hogy igazítanivalót talált a szerelésén, a zsűrielnök azonban ezt nem vette figyelembe, az olasz vívó pedig a leeresztett karú magyart megvágva szerzett érvényesnek minősített találatot). Mivel 9:5-re veszítő csapatunk tiltakozása után sem cserélték le a francia döntnököket, a magyar válogatott visszalépett a (franciák elleni) bronzmérkőzéstől, mondván, semmi biztosíték arra, hogy a továbbiakban javuljon a bírók munkája (pláne a házigazdák ellen...). Az aranyérmet a Szovjetunió szerezte meg.

1975-ben e napon kezdődött meg Budapesten az Olimpiai Csarnokban a vívó-világbajnokság. A nyitányon a férfi és a női tőrözők egyéni küzdelmeire került sor, de érmeket még csak az előbbieknél osztottak. Egy magyar, Somodi Lajos került be a hatos döntőbe, amelyben a körmérkőzés végén a hatodik lett. A győzelmet a francia Christian Noel szerezte meg, míg a 2–5. helyen két honfitársa, illetve ugyancsak két szovjet versenyző végzett.

1985-ben e napon a 87. országos úszóbajnokságon két hazai csúcs is született: női 50 méter mellen (amely nem volt olimpiai szám) Nagy Katalin (34.83 mp) saját, egy évvel korábbi idejét javította meg 21 századdal, míg a férfi 4x200-as gyorsváltók között a Bp. Honvéd állított fel új egyesületi rekordot (7:47.45 p), Kalaus Valter, Koczka Lajos, Szabó József, Szilágyi Zoltán összetételben. Nem ért el új csúcsot, de biztosan nyert 200 méter háton az ifjú Darnyi Tamás, aki a következő nyolc évben aztán a vegyes úszás verhetetlen egyeduralkodója lett („királyságát" nem sokkal az ob után, a szófiai Eb-ről hazahozott két arannyal kezdte meg).

1995-ben e napon a nizzai GP-versenyen az algériai Nuredin Morszeli megdöntötte az 1500 méteres síkfutás világcsúcsát. Az ekkor már kétszeres (később pedig háromszoros) világbajnok atléta 3:27.37 percre javította saját, három évvel korábban, Rietiben elért rekordját (3:28.86). A nevéhez fűződött ekkor az 1 mérföld (1993 óta), a 3000 méter (1994-től) és a 2000 méter (kilenc nappal korábbról) valaha volt legjobb ideje is. A 25 éves sportoló nagy eredménye amúgy „családi vállalkozásban" született, mivel a „nyúl" szerepét öccse, Ali vállalta magára, legalábbis amíg bírta, azaz 600 méterig. „Nagyon elégedett vagyok a rekorddal, de az igazi célom 3:26 alatt futni a távot. Akár most is sikerülhetett volna, ha valaki velem tart az utolsó körben" – nyilatkozta Morszeli, akinek ez a vágya nem teljesült később sem, viszont Atlantában olimpiai bajnok lett kedvenc 1500 méterén.