Mezey Györgyöt nevezték ki kapitánynak

A spanyolországi vb-n – utólag nézve legalábbis – viszonylag sikeresen szerepelt a magyar válogatott, amely csak alig maradt le a 12-es középdöntőbe jutásról. Egy évvel később azonban, sorozatban elvesztett három Európa-bajnoki selejtező után, Mészöly Kálmán lemondott a tisztéről, és a Magyar Labdarúgó-szövetség a korábbi segítőt, a szövetségi edzőként a Mundialt szintén megjáró, majd 1983 elejétől az olimpiai és utánpótlás-válogatottat önállóan irányító Mezey Györgyöt nevezte ki szövetségi kapitánynak.

A szakember ekkor 42 éves volt, és korábban a Keszthelyi Haladásnál, a Bp. Spartacusnál, majd főleg a BVSC-nél edzősködött, míg kitűnnie az MTK-VM-nél sikerült, amellyel mindjárt elsőre, az 1977–78-as szezonban (az előző év középmezőnybeli helyezéséhez képest nagyot előrelépve) bronzérmes lett. 1980 nyarán került az MLSZ-hez, azaz a válogatott mellé.

1983-as kinevezése után először időt kért a tájékozódáshoz, majd – hangoztatva, hogy a részletek feltárása még korai lenne – a Népsport rendelkezésére állt egy mélyebb témákat is boncolgató bemutatkozó interjúra. Az alábbiakban ebből idézünk hosszabban, az évforduló mellett tekintettel arra is, hogy már akkor, éppen egy sikeres periódus előtt is milyen problémák húzódtak a felszín alatt – ráadásul sok közülük még ma is fennáll, holott alapvetően egész más világot élünk azóta. 

NS: – Úgy tudjuk, hosszas töprengés után vállalta el a szövetségi kapitányi tisztet. Félt a feladattól?

MGY: – Azt nem mondanám, bár borzongva gondolok arra: két-három vereség elég lesz ahhoz, hogy szidjon a fél ország. Ezt is elviselem majd, de a megbízatással járó felelősség feltétlenül nyomasztó. Mégis elvállaltam, mert személyem iránt olyan őszinte és egységes bizalom nyilvánult meg, amely eloszlatott bennem minden kételyt. Nem hiszem, hogy hasonló estben más edző másként cselekedett volna. A végső döntésben közrejátszott nagyra becsült kedves barátom, Mészöly Kálmán ösztökélése is, akivel két éven át nagy megértésben dolgoztam együtt, s azt mondhatom, hogy eredményesen is, hiszen elsődleges feladatunkat teljesítettük: a magyar válogatott csoportelsőként ott lehetett a Mundialon.

NS: – Azóta sokat változott a helyzet. Három egymás utáni vereség miatt elvesztettük a reményünket, az Európa-bajnokságra már nem juthatunk ki. Az ifjúsági válogatottunk nem volt ott az Eb döntőjében, és az utánpótláscsapat is kiesett. A bajnokság nagyon mérsékelt színvonalú. Zalka András, az MLSZ elnökhelyettese a napokban azt nyilatkozta: nagyon mélyre süllyedtünk! Egyetért ezzel, s ha igen, mi jelenthet kiutat?

MGY: – Hanyatlásunk valóban jelentős, de a keserűség ellenére azt vallom: megváltozott feltételek között jobb szakmai munkával képesek lehetünk lépést tartani akár Európa legjobbjaival is! Pillanatnyilag rendkívüli gondot okoz az, hogy nemzetközi mércével mérve a mieink edzésmorálja, a gyakorlatanyag végrehajtásának hatékonysága, intenzitása nem felel meg a követelményeknek, s emiatt aztán a játékosok bajnoki mérkőzéseken sem képesek sokra. Sajnos, különböző feltételrendszerek kidolgozásával eddig nem sokat tettünk a változtatás érdekében. El kell érnünk, hogy a játékosok csak egy esetben járhassanak jól: ha magas szintű teljesítményre képesek! Minden eszközzel elő kell segíteni, hogy nagy intenzitású legyen az edzéstevékenységük, bármilyen módszerrel is végzik azt. A jelenlegi helyzeten edzői eréllyel, szigorúsággal, nógatással, hangoskodással csak ideig-óráig lehet segíteni. A megoldás kulcsa szerintem nem az edzők, hanem a vezetők kezében van! Szövetségi és klubszinten egyaránt. Persze szükség van tudatosabb, elmélyültebb, a mai követelményeknek megfelelő tempójú és ritmusú edzésmunkára is! Ilyen vonatkozásban azonban már vannak biztató jelenségek.

NS: – Két éven át a válogatott edzője volt. Ezalatt az idő alatt gazdag tapasztalatokra tehetett szert, amelyeket most hasznosíthat. Gondolkodott már azon, hogy a Mészöly-Mezey időszakból mit lehet majd érvényesíteni?

MGY: – Mi akkoriban azt vallottuk, hogy jó bajnokság, klubokra épülés nélkül nem lehet jó a válogatott. Számomra továbbra is csak ez a járható út. A válogatott nem önálló csapat, s hogy ütőképes-e, az sok mindennek a függvénye. Nagyon elmélyült kapcsolatot szeretnék kialakítani az egyesületi edzőkkel, vezetőkkel, s azt akarom, hogy kölcsönösen segítsük egymást. Annyit máris kijelenthetek, hogy edzői ajánlás nélkül senki sem lehet válogatott! Régebbi tapasztalat az is, hogy néhány játékosunk, akiket nagyra tartottunk, a válogatottban nemcsak megtorpant, hanem egyszerűen megfeneklett, azt is mondhatnám: letűnt. Ez több mint csalódás. És azt hiszem, hogy ezek a játékosok a magyar bajnokságban már aligha lesznek képesek a megújulásra, jelenlegi állapotukból talán csak egy külföldi szereplés mozdíthatja ki őket.

NS: – Kikre gondol? Feltehetően Kiss Lászlóra, Törőcsik Andrásra, vagy esetleg Nyilasi Tiborra?

MGY: – Rájuk, pontosabban Nyilasira kevésbé, hiszen végül is ő csapatának, a Ferencvárosnak nagy erőssége volt, és a válogatott mérkőzések többségén is megfelelt a kívánalmaknak. Kiss és Törőcsik viszont az utóbbi időben nem. Nehéz elképzelni, hogy a bajnokság jelenlegi légkörében gyökeres változásra képesek. Akkor pedig mit várhatunk tőlük a válogatottban?!

NS: – Milyen elvek szerint válogat majd? Az őszi mérkőzéseket – az NSZK, Anglia, Dánia és Görögország ellen – próbálkozásnak, kísérletezésnek tekinti-e, vagy inkább mértéktartó változtatásokkal az eredményes szereplést tartja fontosnak?

MGY: – Egy olyan csapatot szeretnék, amely határtalan igyekezetével, küzdőszellemével, egységével, harcosságával és legalább időszakonkénti játékával kiérdemli a közvélemény elismerését, képes egy meghatározott játékformát követni, mégpedig nagyon fegyelmezetten. Azok lesznek válogatottak, akik megfelelnek az elvárásoknak! A formákat természetesen figyelembe veszem, de ez nem jelenthet állandó változtatásokat, hiszen ez lehetetlenné tenné a különböző játékelemek és -helyzetek begyakorlás utáni alkalmazását. A magam módján persze mindent elkövetek majd, hogy a játékosok jó formában legyenek, a jelöltekkel rendszeres lesz a kapcsolatom, figyelemmel kísérem az edzésmunkájukat, véleményt cserélek az edzőjükkel. A kérdés második felére pedig egyértelműen azt válaszolom, hogy minden mérkőzésen győzelemre törünk majd. Én olyan alkatú és idegrendszerű ember vagyok, aki a vereséget rendkívül nehezen viseli el!

Idáig a szemelvény a korabeli írásból, innentől beszéljenek a tények, számok. Az új kapitány rögtön az első (barátságos) meccsén döntetlent ért el a Népstadionban a vb-ezüstérmes NSZK-val, majd a három maradék Eb-selejtezőn egy-egy győzelmet, ikszet és vereséget könyvelhetett el, csupa rangos riválissal szemben. Az 1984-es esztendő januári nyitánya pedig – felkészülési jelleggel ugyan, de mégiscsak 1–0 idegenben Spanyolország ellen – mintegy már jelezte, milyen remek két és fél év előtt állt nemzeti együttesünk.

Persze az első időszak a csapatkeresés jegyében (is) telt. Ezt jól illusztrálja, hogy az említett Törőcsiknek öt, a Salvador ellen '82-ben páratlant alakító Kiss Lacinak pedig egyetlenegy fellépés jutott már csak a válogatottban, és Nyilasi is csupán további két és negyed évig volt még az együttes (szóhoz is jutó) tagja, holott az Austria Wienben kiváló idényeket produkált akkoriban.

A nagy változásokat jelezte az is, hogy Mészöly Kálmán utolsó alakulatából (a cseréket is beleértve) mindössze hárman (Kardos József, Garaba Imre, Nyilasi) maradtak meg Mezey debütálására. Az építkezés, a keresgélés azonban haladt tovább, ezért az utóbbi gárda is alaposan megváltozott a következő néhány évben: csak öten (Kardos, Garaba, Róth Antal, Nagy Antal, Dajka László) voltak ott belőle a végzetes irapuatói „mészárláson" is 1986-ban.

Szép lassan tehát összeállt egy saját karakteres stílusában játszó ütőképes gárda, amely magabiztosan vette a mexikói vb selejtezőit (hibátlan mérleggel állt ki a számára már tét nélküli találkozóra Hollandia ellen, s egyedül akkor kapott ki a kvalifikáció során), aminek köszönhetően 1985-ben a nem hivatalos ranglistán Európa legjobb válogatottja volt.

Szakvezetőjét itthon az év szövetségi kapitányának választották, míg a kontinensen a legjobb edző lett! Nem véletlen: az Aranycsapat félelmetesen acélos szereplése és az ötvenes évek után már csak Illovszky Rudolfnak (1966–67) sikerült jobb statisztikát összehoznia (85 százalék), mint Mezey Györgynek 1983 és 1986 között (68.33 százalék)! Sem előtte senkinek majdnem húsz éven át, sem azóta bárkinek – ez együtt már 43 esztendőt tesz ki!

Tény, hogy a szovjetek elleni 0–6 talán soha be nem gyógyuló fájó pont, de azért azon a tornán is nyertünk egy mérkőzést, s ott voltunk a 24-es mezőnyben... És bár a szerző sokszor hangoztatott véleménye az, hogy a több mint kétszáz ország által telített (s a régi korokhoz képest egyre kiegyenlítettebb) globális futballversengésben a kis országok számára már soha sem teremhet annyi babér, mint a hőskorban, azért a három és fél milliós, nem túl jómódú Uruguay aktuális diadalmenete (vagy akár a szlovákok 16 közé kerülése) mégiscsak felcsillant némi reményt.

Mármint arra, hogy legalább jussunk ki végre ismét egyszer egy nagy világversenyre – ez olyan megszokott dolog valószínűleg már sohasem lesz, mint 1978 és a „Mezey-féle" 1986 között sorozatban, de már a részvételnek is nagyon tudnánk örülni negyedszázadnyi ínség után...       

1943-ban e napon Lakat Károly, a későbbi legendás edző a Ferencváros játékosa lett. A győri születésű futballista átigazolásáról a Szeged AK intézője a következőket nyilatkozta: „A fiú életkörülményei olyanok, hogy nem maradhat tovább Szegeden, így aztán nem gördítünk akadályt a távozása elé. Jobb helyre, mint a Ferencváros, nem is kerülhetett volna. Remélem, a zöld-fehéreknél is folytatni fogja azt a sikersorozatot, amelyet az idény folyamán nálunk megkezdett." Lakat Károly a Fradi színeiben bajnok (1949) és kupagyőztes (1944) is lett, míg edzőként a Fradival kétszer bajnok (1967, 1968), 1968-ban VVK-döntős, míg a Tatabányával kupa- (1972), majd kétszer KK-győztes (1973, 1974). Volt szövetségi kapitány is (1979–80-ban hat találkozón) – játékosként több mint kétszer annyi alkalommal hallgathatta a nagycsapattal a Himnuszt (1945–50 között 13-szor) –, de legnagyobb sikereit az olimpiai gárda élén érte el: aranyérem 1964-ben és 1968-ban.

1963-ban e napon a svédországi Helsingborgban megrendezett kötöttfogású birkózó-világbajnokságon a légsúlyú Varga János arany-, a pehelysúlyú Polyák Imre ezüst-, a középsúlyú Gurics György bronzérmet nyert. Előbbi kettő később (1968-ban, illetve 1964-ben) olimpiai bajnok lett, akárcsak az ezúttal az ötödik helyen záró nehézsúlyú Kozma István (aki mindkét ötkarikás seregszemléről első helyezettként jöhetett majd haza). Az utóbbi címvédőként indult, és bár nem kapott ki, helyezése csalódást okozott – sokba került neki, hogy az NSZK-beli Dietrich és a szovjet Roscsin ellen is csupán döntetlenre végzett.

1973-ban e napon a göteborgi vívó-világbajnokságon férfi tőr egyéniben Kamuti Jenő bronzérmet szerzett. A magyar sportoló a 12 között igen nehéz csoportba került, de hihetetlen küzdeni akarásával végül holtverseny után bejutott a hatos döntőbe. Ott rögtön az elején felülmúlta másik finalistánkat, az újonc (és végül hatodikként záró) Kovács Istvánt, ám aztán elfáradt, és sorozatban három vereséget szenvedett. Harmadik helyét annak köszönhette, hogy utolsó asszójára összekapta magát, és legyőzte az olasz Carlo Montanót (aki nem azonos a másnap kardban vb-aranyat nyerő Aldo Montanóval). Kamuti három másik riválisával együtt két sikert és három kudarcot számlált, de jobb találatarányának köszönhetően ő állhatott fel a dobogó alsó fokára.

1993-ban e napon szétváltak az öttusa és a biatlon útjai. A közös szövetség londoni kongresszusán a szervezet UIPMB-ből UIPM/UB-vé alakult át, azaz a nyári és a téli sportág „házassága" immár formálissá vált, amit a névváltozás is kifejezett. Ezután mindkét (rész)szövetség saját önálló alapszabálya szerint működött, a sílövők később IBU néven, amely 1998-tól végleg elszakadt az UIPM-től. A Nemzetközi Öttusaszövetség elnöke a német Klaus Schormann lett, míg most először bekerült egy magyar is a végrehajtó bizottságba, mégpedig a versenyzőként és szövetségi kapitányként is többszörös olimpiai bajnok Török Ferenc, aki az általános alelnöki tisztséget is megkapta. További remek sportdiplomáciai hír volt, hogy a szintén nagyszerű öttusázómúlttal büszkélkedő Császári Attila a technikai bizottság tagja lett.

2003-ban e napon hosszas tárgyalások után megegyezett egymással az MTK és Torghelle Sándor, aki az élvonalból kieső kispestiektől a bajnok kék-fehérekhez igazolt, és a következő idényben 22 meccsen kilenc gólt szorgoskodott össze Egervári Sándor együttesében. Remek szereplése révén 2004-ben Lothar Matthäusnál bemutatkozhatott a válogatottban is, majd sikerei következtében (például gólt lőtt a braziloknak, illetve az ő két találatával verte meg Magyarország idegenben a vb-ezüstérmes németeket) nem töltötte ki a Hungária körútiakkal kötött hároméves megállapodását, és egy szezon után az angol élvonalbeli Crystal Palace-hoz szerződött. Azóta megjárta a görög Panathinaikoszt és PAOK-ot, majd a német CZ Jenát és az Augsburgot is, jelenleg pedig a szintén Bundesliga 2-es Fortuna Düsseldorf profija. A válogatottban napjainkig 42 fellépésen 11 gólig jutott.