Ősöreg apóka volt Mark Webber elődje

Az előző ez évi futamon Silverstone-ban Mark Webber viharos hétvégét élt át. A Red Bull versenyzője magabiztosan nyerte meg a nagydíjat, és erről a (lélektani) magaslatról azon melegében eleresztett a csapatának egy gunyoros beszólást: „Nem rossz egy második számú pilótától, ugye?" Történt ugyanis, hogy a Brit GP-re a csapat két darab új fejlesztésű első légterelőt vitt magával, melyek közül a Sebastian Vettel autóján lévő a szombat délelőtti edzésen használhatatlanná vált. Az istálló vezetősége azonban meglepő módon a németnek adta a rendelkezésre álló másik példányt is, mondván, Vettel jobban áll a bajnokságban.

Webber igencsak berágott az események minden érintettjére, megbántott nyilatkozatai is napvilágot láttak, de azért közben a valós feladatára is (kiválóan) koncentrálni tudott: rögtön az elején lerajtolta Vettelt, ellentmondást nem tűrően verte vissza annak támadását, és a csapattárs a pályát is kénytelen volt elhagyni, hogy elkerülje az ütközést – pechjére pedig még defektet is kapott, így a mezőny végéről kezdhette meg a felzárkózást (egészen a hetedik helyig). Eközben a másik Red Bull simán hazaért az élen, és ezzel „utasát" a szezon első triplázójává tette (valamint a pontrangsor harmadik helyére emelte, éppen Vettel elé).

Akár az immár a vb-cím egyik erős favoritjának számító Webberről is eszünkbe juthatott volna, ám az évfordulója is kínálja a következő sztorit, melynek főhőse a Formula–1 első (egyben legnagyobb) ausztrál ásza, a háromszoros világbajnok Jack Brabham (a legidősebb élő vb-győztes!). Őt 1959-ben és 1960-ban is az F1 uralkodójává koronázták, mivel Cooper-Climaxával – egy évet „késve" – be tudta tölteni egy időre a Juan Manuel Fangio visszavonulásával keletkező űrt: sikeresen megküzdött a valaha volt legnagyobb vb-diadal nélküli pilótával, Stirling Mosszal, illetve a többi riválissal.

1961-ben új szabályok léptek életbe, kisebb motorokkal, így Brabham és „monstruma" visszaestek, majd az ambiciózus versenyző a következő évben létrehozta a saját neve alatt futó márkát és azt előállító autógyártó üzemét. Néhány évnyi „erőgyűjtés" és tapasztalatszerzés után pedig eljött az 1966-os évad, amely előtt megint változtak az előírások: az addig használt adat megduplázásával bevezették a háromliteres motorokat (vagy másfél litereseket kompresszorral). Az előző esztendei két legfőbb élcsapat, a Lotus és a BRM volt a legsikertelenebb az intenzív téli fejlesztésekkel, az átállással, ezért e két istálló kétliteres erőforrásokkal vette fel a küzdelmet a Brabham, a Ferrari és a Cooper nagyobb, erősebb gépeivel.

A vb ötödik állomása volt a zandvoorti futam, amelyre az ausztrál éllovasként érkezett, azzal a tervvel, hogy zsinórban harmadszor is nyerjen az évadban. Sikerei ellenére az újságok az idő tájt arról cikkeztek, hogy negyvenévesen már túl öreg az autóversenyzéshez, és nem biztos, hogy képes lesz újra világbajnok lenni.

A leendő Sir Jack erre fogta magát meg egy botot, álszakállt húzott, és a nézők általános elképedésére ebben az öregemberes szerelésben totyorászva állított oda a rajtrácsra, hogy pole pozíciós autójával nekivágjon a viadalnak. Persze még a start előtt eldobta a maskarát és leleplezte a mókát, de hál'Istennek (az oldalunkon látható) fénykép is készült az F1-es körökben nagy derültséget keltő különös esetről, amellyel a sztárpilóta a korabeli sajtónak üzent.

A futamon aztán Brabham Brabhamjét a valóban sokkal fiatalabb vb-címvédő, Jim Clark üldözte legelszántabban, és a 21. körben utolérte vetélytársát, sőt hat körrel később meg is előzte. Ezután majdnem ötven körön át, olykor öt másodperce előnnyel száguldott kétliteres Lotus-Climaxával, megpróbálva a szinte lehetetlent, azaz végig maga mögött tartani a háromliteres Brabham-Repcót. A 70. körben kezdett füstölni a motorja, és hat körrel később vissza is kellett adnia a vezető pozíciót – végül harmadik lett.

Nem járt sokkal jobban az ausztrál veterán márkatársa, az új-zélandi Denny Hulme sem, aki sokáig a második helyen autózott, ám gyújtásgondok miatt ki kellett állnia a verseny feléhez közeledve. Így a végén Brabham (1959, 1960 és majd 1966 vb-elsője) mögött Graham Hill (BRM; 1962, 1968), Jim Clark (Lotus-Climax; 1963, 1965) és Jackie Stewart (BRM; 1969, 1971, 1973) végzett – előbbi egy, a másik kettő dupla körhátránnyal –, azaz ekkor fordult elő először és eddig utoljára a sportág történetében, hogy valamely nagydíj első négy helyét csupa (korábbi vagy leendő) többszörös világbajnok foglalja el! Hát még ha hozzátesszük, hogy a kiesettek között Hulme-on (1967) kívül John Surtees (1964), illetve Jochen Rindt (1970) is ott volt a mezőnyben...

Végigtekintve hatvanévnyi F1-es eredménysoron kiderül, hogy máskor legfeljebb a dobogót bérelték ki a két vagy még több vb-címmel büszkélkedő pilóták, mert amikor ez megesett, mögöttük a negyedik helyezett már sosem volt „méltó" hozzájuk (leszámítva az apókás zandvoorti GP-t). E triplázások nagy időszaka amúgy 1984 és 1993 között volt, nem véletlenül. Abban a felejthetetlen évtizedben jegyezhettük fel a legnagyobb sztársűrűséget Nelson Piquet, Alain Prost és Ayrton Senna részvételével, akiknek vonatkozó rekordhalmozását  csakis az mérsékelte, hogy a negyedik muskétásnak, Nigel Mansellnek sosem jött össze több egy vb-trófeánál.

Így a másik három csillag 1984-ben és 1985-ben hol Niki Laudával, hol nélküle állt össze címhalmozó dobogós trióként, 1987–88 folyamán újabb négy alkalommal mindig egymással, 1991-ben egy ízben úgyszintén, majd 1993-ban Barcelonában az ifjú Michael Schumacher pezsgőzhetett a Prost, Senna duóval.Aztán a német mellől hosszú időre elfogytak a nagy bajnokok...

Schumi uralkodásának végétől azonban újra felpezsdült, változatosabb lett a vetélkedés a száguldó cirkuszban, és ha mondjuk Jenson Button idén ismételni tud, a 2004-es Német Nagydíj (a német és a brit mögött Fernando Alonso zárt) is csatlakozhat a listánkhoz. Meg persze néhány év múlva más versenyek is, attól függően, hogy a maiak közül ki jut még el egynél több világbajnoki diadalig.

Az 1966-os „nagy négyes befutó" azonban egy ideig még valószínűleg egyedülálló marad. Talán azzal lehet egy ilyen ritkaságra rálicitálni, ha egy-egy viadalon az első öt helyezett mindegyike volt (előtte vagy utána) világbajnok, legalább egyszer. Ilyenre négyszer akadt példa: 1985-ben Spában és 1986-ban Montrealban Keke Rosberg csatlakozott a fentebb említett legendás kvartetthez, míg a cikkünk fő témáját jelentő Holland GP-t közvetlenül megelőző és követő Brit, illetve Német Nagydíjra is érvényes volt a feltétel (az előbbin ráadásul az első öt mögött hatodikként nem kisebb név, mint az istállóalapító Bruce McLaren ért célba...). 

Akárhogy is nézzük, az 1966-os esztendő fejedelmi volt. Az év végi összesítés is ezt tükrözte: az egyetlen versenyző (Brabham) mögött, aki saját gyártású autóval lett pilótaként a sportág legjobbja, másik hat világbajnok sorakozott, úgymint Surtees, Rindt, Hulme, G. Hill, Clark és Stewart. Bár manapság is vannak remek utódaik és nagyszerű versenyek, a hőskor változatosságát, kiszámíthatatlanságát, rengeteg előzését, továbbá a spontaneitást és lazább légkört (lásd a bácsikás tréfát) – más szóval a Formula–1 romantikáját – már nem lehet visszahozni, legfeljebb olykor felidézni.

Szimbolikus értékű, hogy éppen 1966-ban készült James Garner főszereplésével az Yves Montand-t, Eva Marie Saint-t, Antonio Sabatót, Tosiro Mifunét és Adolfo Celit (no meg számos igazi F1-es menőt) is felvonultató, John Frankenheimer által rendezett és Maurice Jarre zenéjével aláfestett, Grand Prix című hollywoodi film is, amelynek számos jelenetét a Belga GP-n rögzítették egy külön e célból a mezőnybe eresztett versenygép segítségével (a volánnál pedig naná, hogy szintén világbajnok pilóta – Phil Hill, 1961 – ült...). Ez a mozi az effektekért és hangokért, valamint a vágásért Oscar-díjat kapott Amerikában, és a maga korában lélegzetelállítónak számító jeleneteiért az autósport-rajongók kultuszfilmjévé vált annak idején (eme alkotás „akcióiból" is mutatunk egy rövid ízelítőt.)

1946-ban e napon a világviszonylatban is kimagasló mértékű hiperinfláció a következő kis közleményt vonta maga után az egy héttel korábban még 300 ezer adópengőbe kerülő Népsport címoldalán: „A nyomdai szorzószámot 3 200 000 AP-ről 34 000 000 (!!!) adópengőre emelték! Ennek alapján lapunk árát 7-8 millióra kellett volna felemelnünk, ilyen árat azonban – sajnos – olvasóink ma megfizetni nem tudnának, ezért ráfizetést kellett vállalnunk, amikor 3 milliós árat állapítottunk meg. Attól félünk, hogy a héten ez még nem az utolsó emelés." Így is lett: a hét utolsó napján már 10 millióba került a lap. A legviccesebb, hogy mindig az ár alatt szerepelt az előfizetés díja is: 1 hónapra (ekkor) 150 millió adópengő... Kérdés: ilyen infláció mellett vajon megérte a kiadónak előre beszedni olyan összeget, amely talán már másnap nem ért semmit?? (Még ha láthatóan ráhagyással számoltak is.) Az egész kálváriának a forint bevezetése vetett véget augusztus elsején.

1976-ban e napon nagy magyar siker előszele érződött a margitszigeti teniszstadionban: a Davis-kupa zónaelődöntőjében Magyarország 2:1-es vezetésre tett szert az előző évi DK-finalista Csehszlovákia ellen (amely '75-ben csak a svédekkel vívott végső erőpróbán bukott el)! A vendégek arra gondoltak – részben az előző évben, ugyanebben a fázisban ellenünk aratott 4:1-es prágai sikerükből kiindulva is –, hogy Taróczy Balázs egyedül kevés lesz a felülmúlásukhoz. Csak azzal nem számoltak, hogy a nyitó napi 1:1 után (éljátékosunk simán elintézte az ő legjobbjukat, a háromszoros Grand Slam-győztes Jan Kodest) Taróczy – Szőke Péter oldalán – a páros meccset is behúzza majd. Márpedig hatalmas csatában ezt tette a hazai duó: 6:3, 6:4, 2:6, 3:6, 6:4-re megverte a Kodes, Hrebec kettőst! Az utolsó napon pedig Taróczy hozta a papírformát, és miután elintézte Jirí Hrebecet is, az sem számított, hogy a befejező egyes utolsó, ötödik szettjére a romló időjárás miatt már nem került sor – 3:1 Magyarország javára, s ezzel férfi teniszezőink nem sokkal a fedett pályás Európa-kupa megnyerése után újabb kiugró diadalt arattak csapatban! 

1986-ban e napon hozta nyilvánosságra az Európai Asztalitenisz-szövetség (ETTU) a kontinentális ranglistáját, amelyen a nőknél Bátorfi Csilla állt az élen (a szovjet Fljura Bulatova és az erdélyi származású, NSZK-színekben versenyző Nemes Olga előtt) – miközben épp az ifjúsági és serdülő Eb-n szerepelt Belgiumban! Az ekkor már felnőttként is kétszeres Európa-bajnok Bátorfi aztán ezúttal sem hozott szégyent a nevére (és hazánkra), mert egyesben és párosban is diadalmaskodott, sőt vegyes párosban is bronzéremig jutott, azaz termékenyen hozzájárult, hogy a korosztályos torna nagy magyar sikerrel záruljon: 5 arany* és 5 bronzérmünkkel élen végeztünk a nemzetek pontversenyében.

1996-ban e napon megszületett az elvi megállapodás, hogy a Barcelonától a Manchester Unitedhez igazol a holland, de Katalóniában nevelkedő Jordi Cruyff. A legendás Johan fia nem csinált sok érdemlegeset a nem sokkal korábban záruló Európa-bajnokságon, de a papa beajánlotta az MU-hoz. Alex Ferguson, az akkoriban már újra nagy korszakukat élő „vörös ördögök" skót mestere nem titkolta, hogy bár remek futballistának tartja Jordit, nem kifejezetten saját ötlete volt a klubváltás – viszont ha nem túl drága, szívesen látja csapatában. Így is történt, mivel Bobby Robson könnyű szívvel elengedte az ifjút a Barcától, majd másnap meg is egyeztek az érdekelt felek az (1.4 millió fontos) üzletről. Jordi aztán a manchesteriekkel bajnoki címet, világkupát és két Charity Shieldet (angol szuperkupát) nyert, később pedig része volt a baszk Alavés legendás UEFA-kupa-döntőjének (4–5 a Liverpool ellen).

2006-ban e napon hivatalosan is megpályázta az Európai Labdarúgó-szövetség elnöki posztját az egykori háromszoros aranylabdás francia futballista, Michel Platini. Az 51 éves sportdiplomata ekkor a végrehajtó bizottság tagjaként tevékenykedett az UEFA-ban, melynek immár 16 éve az időközben 76 esztendős Lennart Johansson volt az első embere. A svédnek csak 2007-ben járt le a mandátuma, de jelezte, hogy ismét jelölteti magát. Platini másik ellenlábasának a német Franz Beckenbauer ígérkezett a januári düsseldorfi tisztújító kongresszuson, ám a „Császárral" végül nem kellett megmérkőznie, míg Johanssont 27:23-as szavazataránnyal múlta felül.