A kosárlabda Mozartjának ünnepi koncertje

Az 1990-es világbajnokságon az a három csapat – valamint egy meglepetésgárda – játszhatott az érmekért napra pontosan húsz évvel ezelőtt, amelyet minden józan számítás oda is várt. A végén aztán nem dobáltak ki televíziókat az ablakokon Jugoszlávia-szerte, mint négy esztendővel korábban a spanyolországi vb idején.

A jobb sorsra érdemes készülékek és a külvilág kínos találkozását akkor a madridi elődöntő okozta, melyben a plávik kilencpontos vezetést (alig egy perc volt már csak hátra) szórakoztak el a szovjetek ellen, akik aztán a hosszabbításban egy ponttal győztek, s utóbb ezüstérmesek lettek, míg a kékeknek meg kellett elégedniük a bronzzal.

Argentínában, a Mundobasket '90-en nem történt semmi földrengető. Az a válogatott ékítette végül fel magát arannyal, melynek a nagy torna kezdete előtt tíz megkérdezett hozzáértő közül kilenc és fél amúgy is odaadta volna a legfényesebb érmet (Az a bizonyos „fél" éppen Dusan Ivkovics, a délszláv együttes szakvezetője volt – de erről később...) Menjünk sorjában!

Középdöntő

A középső szakasz utolsó köre után a már addig is a vb legnagyobb felfedezettjének számító Puerto Ricót egyenesen a „mennybe emelte" a sajtó, mivel a csapat – óriási csatában – a karibi szigetet birtokló „anyaországot", az Egyesült Államokat is legyőzte, s ezzel a mezőnyből egyedüliként őrizte a veretlenségét. A második félidőben a jenkik átvették a vezetést, de az utolsó pillanatokban Ortízék bírták jobban az idegek harcát (81–79).

Az amerikaiakat nemcsak a vereség törhette le, hanem az a tény is, hogy a folytatásban – éppen a szigetlakók elleni kudarcuk miatt – a másik csoport győztesével, a jugoszlávokkal voltak kénytelenek megküzdeni. Pedig a jelszó végig az volt: mindenkivel, csak a plávikkal ne! Pontosabban velük is – ám csupán a döntőben...

Elődöntő

Ehelyett már a négy között össze kellett csapniuk, és a várt nagy küzdelem elmaradt: az európai csapat leiskolázta ellenfelét. Bár előzetesen arról szóltak a hírek, hogy a jugók legnagyobb ásza, a „kosárlabda Mozartjaként" emlegetett Drazen Petrovic még mindig nem bevethető a megfázása után, a 198 centis játékmester ott volt és a legszebb napjait idézően kosarazott. Tíz hárompontos kísérletéből például hatszor eredményesnek bizonyult, ráadásul mindig a legjobbkor akadtak be a triplái. Harmincegy pontjával oroszlánrészt vállalt a 99–91-es diadalból, és jelenléte erkölcsi segítséget is adott társainak.

Az amerikaiak (soraikban a gárda legeredményesebb tagjával, Alonzo Mourninggal) mindent kiadtak magukból, de annál tovább nem jutottak, mint hogy kevéssel a szünet után egyszer öt pontra is felzárkóztak. „Csapatom jól teljesített, de a nagyszerű jugoszlávok ellen még ez is kevés volt. Egy svájci óra pontosságával játszanak..." – mondta az ellenfélről Mike Krzyzewski, a tengerentúliak szakvezetője. Toni Kukoc pedig déli szomszédaink részéről máris kilátásba helyezte: „riválisunk képtelen volt átvenni a ritmusunkat, de a döntőben még jobbak leszünk". 

A másik ágon éppen a legrosszabbkor szakadt meg Puerto Rico nagy menetelése, holott addigi produkciója olyannyira meggyőző volt, hogy még a szakemberek többsége is a közép-amerikaiak sikerére tippelt az arc nélkülinek elkönyvelt Szovjetunió ellen. Csakhogy az olimpiai bajnokcsapat tagjai semlegesíteni tudták José „Piculin" Ortízt, a korábban a Utah Jazzt is megjáró 210 centis centert, aki 18 ponton ragadt. A vörös mezesek elsősorban második félidei jobb játékukkal, s főleg a Volkov, Tyihonyenko kettős remeklésével biztosan nyertek (98–82).

Kisdöntő

A Buenos Aires-i záró napon előbb a bronzmérkőzésre került sor, és a két fél cseppet sem keltette motiválatlan, csalódott együttes képét. A „nagy testvér" ellen magukat mindig felszívó spanyolajkú Puerto Ricó-iak ismét megmutatták, hogy nem véletlenül masíroztak be a legjobb négy közé, kiválóan helytálltak, és csak magukat okolhatták, hogy nem lett meg nekik a 3. hely.

Fél perccel a vége előtt ugyanis még négy ponttal vezettek, amikor kétszer is elvesztették-eladták a labdát. A kötélidegzetű Kenny Anderson egy másodperccel a vége előtt egyenlített azzal, hogy mindkét büntetőjét értékesítette. A hosszabbításban már az ilyenkor megszokott koreográfia szerint zajlottak az események: a drámai egyenlítéstől feldobódó amerikaiak végül 107–105-re visszavágtak a korábbi fiaskóért, és legalább a dobogóról nem csúsztak le vb-címvédőként.

Nagydöntő

A fináléban aztán pillanatok alatt kiderült, hogy a két alakulat ezúttal sincs egy súlycsoportban (a torna egy korábbi szakaszában ugyanis 100–77-re már felülkerekedtek az Ivkovics-tanítványok). Petrovicék az első tíz perc végére 16 pontra növelték az előnyüket, sőt az első húsz perc hajrájában már 41–20-ra is vezettek. Zsarko Paszpalj szinte teljesen kikapcsolta Valerij Tyihonyenkót, aki egyetlen pontot sem szerzett a pihenőig, de a szbornaja másik csillaga, Alekszandr Volkov is csupán a 11. percben talált be először a gyűrűbe.

A második játékrészben sem változott sok minden, a szovjetek mindössze egyszer tudtak hét pontra felzárkózni, utána viszont már gond nélkül 92–75-re győzött a jobbik: Jugoszlávia abszolút megérdemelten szerzett világbajnoki elsőséget 1970 (Ljubljana, azaz hazai pálya) és 1978 (Manila) után harmadszor.

Nem véletlenül mondta a meccs után a szovjet válogatott korábbi sikeredzője (akiből a szöuli aranyérem után a sportági szövetség elnöke lett otthon), hogy „a jugoszláv együttes két fejjel kimagaslott a mezőnyből". Márpedig Alekszandr Gomelszkijről tudni kell, hogy nagyon ritkán dicsért...

Összeállva

Három évvel korábban, az olaszországi Bormióban kezdődött az a munka, amely Argentínában hozta meg a legszebb gyümölcsét. Az egyszerűen csak Kukoc és kompániája néven emlegetett délszláv juniorválogatott az észak-olasz városban korosztályos vb-címig jutott. Kézenfekvő volt, hogy a szintén 1987-ben „uralomra kerülő" Ivkovics e szupertehetséges gárdára alapozta a jövő jugó nagyválogatottját. Nem is tévedett: a társaság előbb universiadét nyert, egy évvel rá Szöulban ötkarikás ezüstöt, majd 1989-ben már magától értetődő természetességgel Európa-bajnokságot.

A kiváló anyaggal dolgozó felkészült mester a sikeréhes tehetségeket tehát szisztematikus munkával a csúcsra vezette – de akkor miért volt szerinte túlzott előzőleg a többi szakértő egyöntetű voksa az övéire? Óvatosságát (azt a bizonyos fél százalékot) egyrészt az indokolta, hogy soha még nem volt példa olyanra, hogy a gárda az aktuális nagy torna előtt mindössze egy héttel gyűljön össze gyakorolni. Márpedig ezúttal az NBA-ben profiskodó Petrovic és Vlade Divac csak az utolsó pillanatban csatlakozott az otthoniakhoz, Paszpalj pedig sérülten érkezett.

A másik problémát meg az okozta, hogy a 210 centis center, Dino Radja előbb meg sem jelent a hívó szóra, majd amikor igen (az elődöntőre), gipszcsizma volt a lábán... A Messaggero Roma klasszisának ugyanis megrepedt a jobb sarokcsontja.

Mások gondja

Gondjuk persze a szovjeteknek is volt, méghozzá jelentősebb. Vladas Garastas kapitányt a politikai változások rövidítették meg: neveltjei, Valdemaras Chomicius, Rimas Kurtinaitis, a már akkor is NBA-s Sarunas Marciulionis, valamint legfőképpen Arvydas Sabonis közölték, hogy a jövőben csakis hazájuk, Litvánia színeiben hajlandóak pályára lépni (a peresztrojka nevű szovjet reformkorszakot kihasználva elsőként az ötven évvel korábban bekebelezett, már eleve nagy kosárhagyományokkal büszkélkedő balti kisállamok kezdtek kiválni a birodalomból, és közülük is leginkább a legkevésbé eloroszosított litvánok mozgolódtak).

Az ugyancsak litván tréner még áldhatta is a szerencséjét, hogy az ukrán Volkov, az észt Tiit Sokk és a lett Gundars Vetra végül vállalta a szereplést. Előbbi kettőn kívül még két 1988-as olimpia bajnoka maradt: Tyihonyenko és Alekszandr Bjelosztyennij. Ők azonban nem voltak ahhoz elegen (elegek...), hogy kiemeljék a szürkeségből a szbornaját – pláne, hogy már Gomelszkij sem állt ott mellettük.

Az amerikaiak pedig hiába számítottak a leggyorsabbnak és legruganyosabbnak – egyúttal a legtapasztalatlanabbak is voltak... Mert hiába nyilvánította a nemzetközi szövetség (FIBA) nyíltnak a Mundobasket '90-t, az NBA-menőket (mármint az egyesült államokbelieket) ez ekkor még nem hatotta meg.

Dream Team-gála

A nagy hármas vetésforgóját (vagyis hogy az utóbbi három vb-n mindig ugyanaz a trió osztozott az érmeken, csak éppen mindig más sorrendben) az tudta majd megakasztani, hogy a világ legeslegjobbjai az 1992-es olimpiára meglágyultak, és Dream Team néven fantasztikus produkcióval kedveskedtek a világ sportszerető közvéleményének.

Ha csak Charles Barkley, Clyde Drexler, Karl Malone, John Stockton, Scottie Pipen, Patrick Ewing, David Robinson, Chris Mullin „ereszkedett volna le" az amatőrök és félprofik közé, már attól elaléltak volna a kosárrajongók, de egy nehezen felülmúlható trió is ott pattogtatott mellettük: a kissé már megfáradt „Nagy Fehér Sas", azaz Larry Bird Bostonból, a HIV-fertőzöttségével egy ideje együtt élő Earvin „Magic" Johnson Los Angelesből, valamint a legfőbb ász, a minden értelemben csúcsokat döntögető Michael „Air" Jordan Chicagóból.

Aki az útjukba került, mind jól elverték, és hazavitték az aranyat. S ha máskor is a legerősebbek szerepeltek volna Dream Team (vagy egyszerűen csak az Egyesült Államok) fedőneve alatt, akkor mindig már előre ki lehetett volna hirdetni a végeredményt. (Ma már azért szerencsére kiegyenlítettebbek az erőviszonyok, és a tengerentúliakat NBA-sztárjaikkal együtt is el-elkapják olykor a vetélytársak.)

Szétoszolva

Az új korszakot viszont az is jelentette, hogy az olimpiai dobogóra olyan frissen önállósult országok léphettek még, mint Horvátország, illetve a kisdöntőben a Független Államok Közösségén (vagyis a maradék Szovjetunión) nemes bosszút álló Litvánia. Az utóbbi sikerének alapjairól már szóltunk, így befejezésül az Argentínában megkoronázott délszláv „csodacsapat" sorsára térünk ki.

Az ekkor még egységes országban egy újabb aranygeneráció nőtt fel, amelynek ugyanolyan diadalokat jósoltak, mint amilyeneket egykor a Cosic, Kicsanovics, Dalipagics-féle vonulat elért. Ez az új gárda ezúttal még azt a luxust is megengedhette magának, hogy a csoportjában kikapjon Puerto Ricótól és emiatt a nehezebb ágra kerüljön. E ballépés azonban felrázólag hatott rá, és onnantól már nem lehetett megállítani.

A történelem azonban utóbb feldarabolta a társaságot. Petrovic, Kukoc, Radja, Velimir Perasovic és Arijan Komazec horvát, Paszpalj és Vlade Divac szerb, Jure Zdovc szlovén színekben folytatta a '90-es alakulatból, hogy csak a legismertebbeket említsük. 

Az sosem derülhetett ki, hogy ők együtt mire mentek volna a Dream Team ellen, de e remek kosarasaok többsége legalább még jó darabig folytathatta... Közülük a legnagyszerűbb, akinek tudásához tán még Sabonisét sem lehetett mérni, egy esztendővel az ötkarikás játékok után autóbalesetben életét vesztette. Az utánozhatatlan Drazen Petrovicnak mindössze 28 és fél év adatott.

1930-ban e napon megerősített rendőri jelenlét ellenére is botrányos jelenetek között folyt le Lipcsében a Közép-Németország–Csehszlovákia válogatott mérkőzés. A találkozót a német Birlem vezette, aki feltűnően kedvezett – a vendégeknek! A mintegy 10 ezer fős közönség ezért hamarosan nagy tüntetésbe kezdett, rendbontás is kitört a lelátókon, így menet közben meg kellett erősíteni a karhatalmat. A meccset végül a Sparta Praha (néhány más játékossal megerősített) csapata nyerte meg 2:0-ra Csehszlovákia néven, de a bíró egyik félnek sem adta meg egy-egy gólját.

1960-ban e napon játszotta le ötödik, utolsó mérkőzését a magyar férfi kosárlabda-válogatott a római olimpia 16 csapatos bolognai selejtezőtornáján. Előtte négy győzelmet aratott az együttes, amely rögtön Jugoszlávia felülmúlásával kezdett (ne feledjük, akkoriban még a mieink is sportági nagyhatalomnak számítottak, öt évvel korábban például Eb-t nyertek), majd Ausztria és Nagy-Britannia következett. Ezután jött a középdöntő, amelyben a másik ágról érkezők közül először Izrael került Gremingerék útjába, végül Lengyelország. Az utóbbi ellenfél végig vezetett, de csak 62:60-ra nyert, ami azt jelentette, hogy a csoport élén az egymást körbeverő három együttes között a kosárarány döntött, és annak alapján Magyarország, illetve Jugoszlávia jutott tovább, míg a lengyeleknek ki-ki meccset kellett vívniuk a még ötkarikás részvételt jelentő 5. helyért (sikerrel jártak). Magán az olimpián aztán legjobbjaink hiába verték meg Japánt, utána kikaptak a későbbi elődöntős házigazdától, Olaszországtól, illetve a leendő aranyérmestől, az Egyesült Államoktól is, ezért csak az alsó ágon folytathatták – azt viszont megnyerték, azaz 9. helyezettként jöhettek haza.    

1970-ben e napon felkészülési mérkőzést játszott a román UTA Araddal a magyar válogatott keret, amelyből ezúttal hiányoztak az MNK-döntőre készülő újpestiek. A Népstadionban rendezett találkozón a vendégeknél két olyan futballista is pályára lépett, aki néhány héttel korábban még a mexikói vb-n szerepelt, és sokáig bizony meg is nehezítették a mieink dolgát. A szünetben beálló Karsaival azonban feljavult a mieink játéka, akik a 62. és a 88. perc között három gólt is rúgtak (Kozma, aztán Kocsis büntetőből, illetve maga Karsai). Az aradiaktól Borovschit a 78. percben ki kellett állítani, mert tíz percen belül kétszer is szándékosan belerúgott Sárközibe... 

1980-ban e napon jelent meg a Népsportban a nyugatnémet Kicker sportmagazinnak az a listája, amely az előző, 1979–1980-as Bundesliga-idény legjobb labdarúgójára leadott szavazatokat összegezte. A sportújságírók szerint magasan a Bayern München csatára, Karl-Heinz Rummenigge végzett az élen (343 vokssal) – és kapta meg az újság „aranylabdáját" –, óriási fölénnyel megelőzve klubtársát, az 1974-es világbajnok Paul Breitnert (81), illetve a Duisburg védőjét, Bernard Dietzet (44). A további sorrend: 4. Hrubesch (Hamburg, 33), 5. Briegel (Kaiserslautern, 29), 6. Keegan (angol, Hamburg, 21), 7. H. Schumacher (Köln, 13), 8. Schuster (Köln, 12), 9. K-H. Förster (VfB Stuttgart, 8), 10. K. Allofs (Düsseldorf) és Kaltz (Hamburg) 7-7. Kalle Rummeniggét már a nyári olaszországi Eb után is a torna legjobbjának választották, most megkapta a szaklap elismerését, az év végén pedig majd az „igazi" Aranylabda, a France Football díja is az övé lett (aztán 1981-ben még egyszer).

2000-ben e napon szerepelt először bajnokin a Sporting Braga színeiben az észak-portugál kiscsapat új magyar szerzeménye, Fehér Miklós, aki rögtön az idény első fordulójában győztes gólt rúgott a 70. percben a vendég Guimaraes hálójába. A sors szomorú játéka, hogy ezt a meccset a csapat egy héttel korábban autóbalesetben elhunyt játékosa, Pedro Lavoura emléke előtt tisztelegve rendezték meg – közismert, hogy a magyar légiós, ha nem is közúti szerencsétlenségben, de ugyancsak nagyon fiatalon halt meg három és fél évvel később. Most azonban még egy remek szezonja volt, hiszen a két esztendővel azelőtt az országba érkező győri csatárnak ebben az együttesben sikerült az áttörés: előtte a Portóban csak keveset játszott, ezért a második évadja második felére kölcsönadták. Előbb a Salgueirosban tűnt ki (14 találkozón 5 gól), majd 2000–2001-ben az említett Bragában (26/14), amely részben az ő remeklése révén lépett előre a tavaszi kilencedik.helyről a roppant előkelő negyedikre ennek a bajnokságának a végén. A 21 éves támadó ennek köszönhette, hogy további egyesztendőnyi, a Porto B-ben eltöltött „parkolópálya" után a nagy rivális Benficához igazolhatott majd, ahol kiteljesedett a karrierje a 2004. január 25-én szívrendellenesség miatt (mérkőzés közben, éppen a Guimaraes ellen...) bekövetkező tragikus haláláig. A 25-szörös válogatott futballista a lisszaboni sztárcsapatban két idény alatt 29 ligameccsen 7 gólt szerzett.