A vörösök éve: a legjobbat is leigázták

Az Ottmar Hitzfeld vezette Bayern München 2001-ben kárpótolta magát a két évvel korábban a Manchester United ellen drámai módon két perc alatt elvesztett BL-döntőért, és a Gaizka Mendieta-féle Valencia felülmúlásával újra felülhetett Európa trónjára. Biztos elhúzódott a megérdemelt ünneplés meg a nyári pihenő, mert az új idény felvezetéseként a sorozatot előtte zsinórban négyszer megnyerő bajorok elbuktak a hazai Ligakupa elődöntőjében a későbbi győztes Herthával szemben, ám azt hevesen cáfolták, hogy ne akarnák ezúttal (is) teljes erőből odatenni magukat.

Érvelésük úgy hangzott: csapatuk már minden létező serleget begyűjtött, kivéve egyet. A kontinentális Szuperkupa ráadásul nemcsak az ő vitrinjükből hiányzott, de minden más német együtteséből is. Volt tehát motiváció, pláne, hogy diadal esetén negyedikként csatlakozhattak volna az Ajax, Barcelona, Juventus trióhoz, amely tagjainak komplett volt már a kollekciója (BEK, KEK, UEFA- és Világkupa, valamint ez).

A müncheniek közül elsősorban talán az elitbe akkoriban berobbanó Owen Hargreaves számára lehetett különleges a monacói mérkőzés, mert ezúttal választott hazája egyik sztárklubja ellen bizonyíthatta a Kanadában nevelkedett angol-walesi fiatalember, hogy méltó a Sven-Göran Eriksson által küldött angol válogatottbeli meghívóra.

Ugyanakkor a középpályáról hiányzott egy igazi karmester, miután az ellentmondásos személyiségű (és megítélésű), de az UEFA-nál az előző kupaidény legjobbjának megválasztott 33 éves Stefan Effenberg, illetve az ő kidőlése esetén a posztjára visszahúzódó Mehmet Scholl is csupán a nézőtéren foglalhatott helyet sérülése miatt.

Liverpooli részről nem is egy, hanem mindjárt két labdarúgó, ráadásul két exbayernes küzdhetett saját honfitársai ellen: Didi Hamann és Markus Babbel. Gérard Houllier alakulata egyébként nem csupán bajnokikkal, hanem európai kupameccsekkel is melegített a hercegségbeli csúcsütközetre, ugyanis a Poolnak BL-selejtezőt kellett vívnia. Igaz, a Haka elleni 5–0-ból és 4–1-ből (Kovács Péter nevéhez fűződött a finnek becsületgólja...) legfeljebb arra lehetett következtetni, hogy a Mersey-parti támadók kiváló formában vannak. És nemcsak Michael Owen, aki a visszavágón már nem is szerepelt, hogy pihent legyen a nagyobbik feladatra.

Tizenötezer helyszíni néző látta a II. Lajos Stadionban, amint a két fél nekifeszült egymásnak. Liverpool: Westerveld – Babbel, Hyypiä, Henchoz, Carragher – Gerrard (Biscan, 66.), Hamann, McAllister, Riise (Murphy, 69.) – Owen (Fowler, 83.), Heskey; Bayern: Kahn – R. Kovac, Thiam, Linke – Sagnol, Hargreaves, Sforza (N. Kovac, 66.), Lizarazu – Salihamidzic (Santa Cruz, 72.), Elber, C. Pizarro (Jancker, 66.).

Az első percekben úgy tűnt, mintha csak egy csapatnak lett volna igazán fontos ez a találkozó. Az angol gárda ugyanis szemmel láthatóan iparkodott, miközben riválisa a jelek szerint a fogadkozás ellenére is amolyan kirándulásként fogta fel a monacói fellépést. A Pool játékosai több fokozattal nagyobb sebességgel futballoztak, és villámgyorsan ráéreztek, hogy az ingatag lábakon álló bajor védelem mellett rengeteg keresnivalójuk lehet. Aztán egy Owen-elfutás és egy estében leadott, fölé szálló Babbel-fejes után a 23. percben már nem volt mese!

Hamann felfedezte, hogy Owen különösebb felügyelet nélkül nyomul előre a jobb oldalon, és mértani pontossággal elé tálalt. A labda címzettje az ímmel-ámmal szerelni igyekvő Thomas Linke mellett középre passzolt, ahol érkezett – a kezdőbe az utolsó pillanatban Nick Barmby helyére bekerülő – John Arne Riise, aki a hálóba helyezett. Érdemes megjegyezni, hogy a bayernesek közül a találat pillanatában Hargreaves volt a legközelebb a gólvonalhoz – a védők közben valahol a vakvilágban bolyongtak...

A hibákból elvileg illene tanulni, ám ez elmaradt, mert a 32. percben Owen óriási ziccerből lőhetett a kimozduló Oliver Kahnba (akit mellesleg az előző UEFA-idény legjobb kapusának ítéltek a szakértők). A félidő legvégén aztán Hamann csípett el egy rossz átadást, azonnal Emile Heskeyhez továbbított, aki gyorsvonatként hagyta maga mögött a lassított felvételként megforduló Linke, Robert Kovac kettőst, majd Ollit becsapva elegánsan a hálóba helyezett.

A fordulás után egy hosszú előreívelésnél Pablo Thiam (aki – ezen a mérkőzésen – egyáltalán nem találta a helyét a védelem tengelyében, képtelen volt pótolni a Barcelonához távozó Patrik Anderssont) alaposan elszámolta magát, a labda Owen elé hullott, az ő lábáról pedig a Bayern kapujának bal alsó sarkába vándorolt.

Ez a gól azonban az előző kettővel ellentétben nem sokként, hanem ébresztőként hatott a Hitzfeld-társulatra. Az addig is elfogadhatóan teljesítő Hargreaves labdáit egyre többször tudták megjátszani a társak, Sander Westerveldnek pedig mostantól már vissza kellett utasítania a munkanélküli segélyt. A holland kapus csaknem egy órán át unatkozott, majd hirtelen kénytelen volt maga mögé nyúlni. Az 57. percben egy szöglet után az elalvó szigetországi bekkek gyűrűjéből Hasan Salihamidzic emelkedett ki, és a léc alá bólintott.

A hajrában ugyan még egyszer megvillant az összességében visszafogott produkciót nyújtó bajor legénység – Roque Santa Cruz, Giovane Elber kombináció után a csereként beállt Carsten Jancker a jobb alsóba fejelt –, ám ez kevés volt az üdvösséghez. A 3–2-es angol siker pedig azt jelentette, hogy a müncheniek harmadik nekifutásra sem tudták elhódítani az európai Szuperkupát, a Liverpool viszont 1977 után másodszor is, teljesen megérdemelten!

A futballvilág közben újra Owen lábai előtt hevert. A „vörösök" ekkor már majdnem 22 éves tinizsenije 70 percen keresztül csodálatosan játszott, s egy góljával, egy asszisztjával, valamint a német védelem állandó rettegésben tartásával méltán érdemelte ki a mezőny legjobbjának járó díjat.

„Hihetetlen, hogy ebben az évben már öt kupát megnyertünk, olyan, mintha álmodnék – fogalmazott az ünnepelt. – Azt feltétlenül el kell mondanom, hogy Kahn nagyszerű kapus, és borzasztó nehéz túljárni az eszén. Az első félidőben emeléssel próbálkoztam, de a labda elakadt benne, és be kellett látnom, hogy csak lapos lövéssel lehet őt legyőzni. Jövő héten, a Németország elleni vébéselejtezőn újra találkozunk, és szerintem ismét megvívjuk a magunk kis párharcát."

„Azzal elégedett vagyok, hogy csapatom nulla három után remekül reagált a helyzetre, és ha van egy kis szerencsénk, akár az egyenlítést is kiharcolhattuk volna. Erre már lehet építeni. Elismerem, hogy Scholl és Effenberg kiesését nem sikerült megfelelően kompenzálnunk, de arra jó volt ez az összecsapás, hogy szembesüljünk a hiányosságainkkal. Owen pedig külön klasszist képvisel, a Nationalelf védőinek nem ártana megnézni a mérkőzésről készült videofelvételt, hátha ők majd jobban meg tudják fogni, mint a mieink" – jelentette ki Hitzfeld, utalva szintén a 9. kvalifikációs csoport első helyéről döntő szeptember elsejei német–angol vb-selejtezőre.

És hogy mi történt ezek után Münchenben? A házigazdák egy győzelemmel már bebiztosították volna a csoportelsőségüket, erre a „háromoroszlánosok" 5–1-gyel átrobogtak rajtuk (jócskán visszavágva a régi Wembley búcsúmeccsén elszenvedett 0–1-ért), ami végül pótselejtezőre utalta Németországot (igaz, azt aztán sikerrel abszolválta Ukrajna ellen, majd a Távol-Keleten vb-ezüstéremig jutott).

Mind az öt vendéggólt liverpooli játékos szerezte, és Steven Gerrard meg Heskey mellett Michael Owen egymaga háromszor mattolta Kahnt. Nem véletlenül kapta meg abban az évben az Aranylabdát...     

1931-ben e napon fényes magyar úszósiker született a párizsi Európa-bajnokságon. A klasszikus távon, 100 méter gyorson Bárány István (59.8) nyert, megelőzve a nála egyébként jobban rajtoló Székely Andrást (1:00.8). A többi rivális messze lemaradva következett, a bronzérmes csehszlovák Pavel Steiner például több mint két másodperccel később ért célba, mint a mi második helyezettünk... Pedig a magyarok melegebb vízhez voltak szokva, ezért panaszkodtak is a hidegre, hogy fáztak és lemerevedtek az izmaik. A szervezők meg nem voltak felkészülve a kettős diadalunkra, ezért a „főpózna" melletti másik zászlótartó rúd üresen maradt, és jobb híján csak a tövébe helyezett, sebtiben előkotort kisméretű piros-fehér-zöld lobogó jelezte, hogy melyik ország sajátította ki a dobogó két magasabbik fokát...

1961-ben e napon a Bp. Honvéd Olaszországban túrázó csapata Reggio Emiliában 1:1-es döntetlent játszott a Reggianával. A hihetetlenül rossz talajú, göröngyös pályán a magyar csapat a szünet után fölénybe került, de az első félidőben kialakult eredményen már nem tudott változtatni (góllövők: Correnti, illetve Komora). A kispestiek útjuk során az első mérkőzést a nagy Milan ellen vívták, és csak a 88. percben kapott találat miatt maradtak alul 3:2-re. A helyi sajtópáholyban az a vélemény alakult ki a látottak alapján, hogy „még nem a régi a Honvéd, de nagyon jól küzdenek a gyerekek". Ne felejtsük, hat-hét évvel ez előtt Bozsikék még a világ legjobb csapatát alkották! Ebből a későbbi alakulatból azonban rajta kívül a belső támadótrió másik két tagja, Komora és a center Tichy neve csenghet még ismerősen, miközben a lombardokat olyan nevek fémjeleztek, mint Rivera, Altafini, Greaves vagy az idősebbik Maldini. Más kérdés, hogy Cesare mindkét magyar gólban benne volt. Egyszer őt előzte meg Balogh és talált a hálóba, Bozsik bombája pedig az ő fejéről vágódott a saját kapujába.

1971-ben e napon lehetett olvasni a sportlapban arról, hogy a Dél-afrikai Köztársaság Olimpiai Bizottságának történetében először három színes bőrű sportvezetőt is beválasztottak a tagok közé. A szervezet ezzel a lépéssel nyilván a NOB-nál igyekezett jó pontokat szerezni. Csak az a kérdés – tette fel az újság –, hogy mit változtat mindez az ország (sport)életében továbbra is érvényesülő faji megkülönböztetésen? A válasz: lényegében semmit, és az ötkarikás játékokon 1964-től nemkívánatos vendégnek minősülő, hivatalosan 1970-ben kizárt Dél-Afrikának egészen a fajüldöző rendszer 1991-es felszámolásáig várnia kellett a nemzetközi közösségbe való visszafogadásra.

1981-ben e napon lejátszotta második mérkőzését is a magyar női kosárlabda-válogatott az erős mezőnyű prágai nemzetközi tornán, és a világ legjobbjától, az olimpiai, valamint „örökös" Európa-bajnok szovjetektől elszenvedett vereség után ezúttal Csehszlovákiától kapott ki, 102–97-re. Persze nem kellett ezért nagyon magyarázkodni, hiszen a közelgő Eb bronzérmese, egyben e viadal házigazdája ellen veszített a csapat, ráadásul csak szűken. Igaz, a moszkvai játékokon elődöntős bolgárok záró napi felülmúlása már csupán ahhoz volt elég, hogy a harmadik helyen végezzen az együttes, ami kicsit halványabb teljesítmény volt a Szovjetunió nem sokkal korábbi bravúros budapesti elveréséhez és a konstancai remek tornaszerepléshez képest – aztán sajnos a felkészülésnek okot és célt adó olaszországi kontinensbajnokságon sem sikerült nagyot alkotni, Magyarország ugyanis ezúttal nem került a legjobb négy közé. A következő, 1983-as Eb-n kezdődött majd el az a fényes korszak, amikor egymás után három Európa-bajnokságon is bronzérmes lett válogatottunk.

1991-ben e napon dőlt el, hogy sorozatban három ezüstérmet (kétszer a szovjetek, utána pedig a nyugatnémetek mögött) követően Jugoszlávia vízilabda-válogatottja lett a kontinens legjobbja, miután az athéni vizes Európa-bajnokság döntőjében 11–10-re legyőzte a Rollán- és Estiarte-féle Spanyolországot. A különbséget leginkább az jelentette, hogy a szerbek – mert ekkor már a délszláv háború miatt csak ők és a velük politikailag egy hullámhosszon lévő montenegróiak szerepeltek a csapatban, a hozzájuk hasonlóan nagyszerű horvátok nem – remekül tudták semlegesíteni az ibériaiak legnagyobb ászát, miközben az ellenfél nem bírt az első számú jugó csillaggal, az ezúttal öt gólt dobó Milanoviccsal. Ettől függetlenül 9–9-ig együtt haladtak a felek, ám 1:50 perccel a vége előtt a plávik megléptek kettővel és ez már behozhatatlannak bizonyult. Pedig az 1988-as olimpiai bajnok együttesből nem csupán a többi náció tagjai hiányoztak, hanem ezúttal sérülése miatt Sostar kapus is! A bronzérmes a Szovjetunió, a negyedik az egy év múlva már olimpiát nyerő Olaszország lett, míg a mieink Konrád János kapitány vezényletével az ötödik helyet szerezték meg, miután a középdöntőben az olaszoktól és a szovjetektől is kikaptak.