Ancelotti az MU elleni sikerrel kezdett a Chelsea-nél

Egészen különböző nyarat éltek át 2009-ben a Manchester United és a Chelsea háza táján: amíg Sir Alex Ferguson együttese a kulcsjátékosát vesztette el Cristiano Ronaldo személyében, a londoniaknál éppen az értékek megtartása jegyében teltek ezek a hetek. Unalomig ismételt kérdés volt abban az időben, és az angol Szuperkupa-mérkőzés kapcsán még aktuálisabb lett: ki pótolja az MU-nál a Real Madridhoz szerződő portugál klasszist?

Meghatározó emberének távozása pályafutása egyik legszebb kihívása elé állította a skót szakvezetőt, aki egyrészt taktikai újrahangolással, másfelől igazolásokkal (Antonio Valencia, Michael Owen) próbálta felkészíteni alakulatát a Ronaldo utáni korszakra. De mégis: ki helyettesítheti az ördöngös szélsőt? Ferguson szerint senki, ami önmagában még nem baj.

„Mindenki Rooneyról beszél, én mégis azt mondom, Wayne egészen más típusú labdarúgó. Nem lehet összehasonlítani őket. A portugál gyors, mint a villám, mindkét lába zseniális, a levegőben is magabiztos, és akkor a gólérzékenységét még nem is említettem. A csapat jelenlegi támadóira, beszéljünk Rooneyról, Machedáról, Welbeckről vagy Naniról, nem mondhatunk mást, mint hogy kivételes futballisták. A kulcstényező azonban mindannyiuknál a fejlődés és az edzésmunka. Nem azért tréningezünk délelőttönként, hogy valamiképp elüssük az időt, vagy hogy ne kelljen otthon üldögélnünk..." – fejtegette a mesteredző.

Hanem például azért, hogy a 2009–2010-es idény felvezetéseként megnyerjék a Community Shield néven ismert kupát. A feladat teljesítését azonban az egyaránt sérült Edwin van de Sar, Nemanja Vidics, Gary Neville és Rafael da Silva nélkül kellett megkísérelnie a bajnoki címvédőnek.

Az FA-kupa-győztes Chelsea legalább akkora változást élt át a nyáron, de nem a játékosállományában. A tavaszi beugró, hatalmas népszerűségnek örvendő Guus Hiddink ugyanis tartotta a szavát, és rövid mandátuma lejártával ismét kizárólag valódi munkahelyének, az orosz válogatott irányításának szentelte az idejét (más kérdés, hogy Szlovéniával szemben aztán nem jutottak ki a vb-re...).

A Stamford Bridge-re érkezett helyette a már előző nyáron is emlegetett Carlo Ancelotti, akinek az önéletrajzából pontosan ki lehetett olvasni, mi volt Roman Abramovics tulajdonos fő szándéka: a Milannal kétszer Bajnokok Ligája-diadalt arató trénerrel végre fel akart jutni Európa csúcsára, amelytől 2008-ban egy tyúklépésnyire (tizenegyesekkel elbukott döntő), 2004-ben, 2005-ben, 2007-ben és tavaly pedig egy kőhajításnyira (elődöntő) járt.

Az új menedzsert személyes tényezők is ösztönözték a Szuperkupa elhódítására, mivel sem játékosként, sem edzőként nem fordult meg korábban a Wembleyben, és az első látogatását szerette volna emlékezetessé tenni. Tegyük hozzá, a receptje megvolt az MU legyőzéséhez: a BL 2007-es elődöntőjében a Kaká vezetésével szárnyaló Milan 3–0-ra nyerni tudott ellene.

„Lehetetlen megismételni egy bizonyos produkciót, pedig nagyon jó lenne: az volt együttesem legnagyszerűbb mérkőzése nyolcéves milánói trénerkedésem alatt – nosztalgiázott Ancelotti. – A United felülmúlásához kilencven percen át százszázalékos összpontosítással kel figyelni, de nem aggódom, nyugodt érzésekkel várom a meccset."

Segíthetett az olasznak higgadtsága megőrzésében, hogy múlt nyáron majdhogynem tökéletesen elérte a legfőbb célját, a „kékek" keretének egyben tartását. Amíg a nagy négyes másik három tagját meghatározó labdarúgók hagyták el (MU: Ronaldo és a Cityhez átköltöző Carlos Tévez; Arsenal: Kolo Touré és Emmanuel Adebayor; Liverpool: Xabi Alonso), a Chelsea minden ostromot visszavert. Megőrizte a Manchester United által fontmilliókkal bombázott John Terryt, a Tottenhamhez csábítgatott Joe Cole-t és a José Mourinho-féle Internél igencsak várt Deco, Ricardo Carvalho párost is.

Az átigazolási politikát jellemző defenzív, de harcias taktikát az érkezők oldalán úgy hozta egyensúlyba a gárda, hogy jelentős szerzeménynek csupán az éppen sérüléssel bajlódó Jurij Zsirkov volt tekinthető, a másik fontos kiszemeltet, Andrea Pirlót végül még Ancelott személyes közbenjárása révén sem sikerült Londonba vinni.

Angol himnusszal és az előtte nem sokkal elhunyt Sir Bobby Robson emlékének felidézésével vezették fel a Szuperkupát, és ilyen előzmények után illett a két fél futballistáinak nívós teljesítménnyel kirukkolniuk. A Wembley 86 ezres közönsége az alábbi főszereplőket csodálhatta a küzdőtéren. Chelsea: P. Cech – Ivanovics (Bosingwa, 46.), Terry, R. Carvalho, A. Cole – Essien, Mikel (Ballack, 65.), Malouda (Deco, 77.) – Lampard – Drogba, Anelka (Kalou, 83.); MU: Foster – O'Shea (Fábio, 76.), R. Ferdinand, Evans, Evra – Pak Dzsi Szung (Giggs, 75.), Fletcher (Scholes, 75.), Carrick, Nani (Valencia, 62.) – Rooney, Berbatov (Owen, 75.).

Az emelkedett hangulathoz eleinte a manchesteriek játéka volt méltóbb, az első fél órában Sir Alex Ferguson gárdája játszott látványosabban, és ami lényeges, hatékonyabban is. Nem telt el tíz perc sem, amikor – a bal oldalt Patrice Evrával majdhogynem kisajátító – Nani kilőtte a bal alsó sarkot. Néhány manchesteri szurkoló megkönnyebbülten felsóhajthatott: megvan Cristiano Ronaldo utódja!

„Elismerem, vannak közös vonások a játékunkban, de nem szeretem, ha hozzá hasonlítanak – utasította el a volt csapattárssal való összevetést még a találkozó előtt a portugál támadó. – Azt akarom, hogy Naniról beszéljenek az emberek, és ne azt mondogassák: nézzétek, ez a fiú úgy futballozik, mint Ronaldo."

Célját részben elértre a 22 éves szélső, a szünetben mint addigi egyetlen gólszerzőt valószínűleg őt emlegették a legtöbben a lelátón. Az 52. perc után aztán már Carvalho neve is többször elhangozhatott, a második félidő hajrájában magára találó Chelsea tudniillik a védő góljával egyenlített – a találatért a labdát épp a portugál elé paskoló Ben Foster kapus is felelős volt.

A 71. percben Michael Ballacknak köszönhetően a vezetést is megszerezték a londoniak. Nem mintha a német középpályás rúgta volna a gólt, de ő volt az, aki Evra „legyalulásával" lehetőséget teremtett Didier Drogbának és a támadást befejező Frank Lampardnak a kibontakozásra. Ferguson utóbb igen indulatosan hánytorgatta fel a játékvezetőnek a (szerinte) szabálytalan megmozdulást... A kétségbeesetten rohamozó United már-már lemondhatott a kupáról, amikor a Petr Cech mellett a kapuba emelő Rooney a 93. percben visszahozta csapatát a mérkőzésbe.

A különleges szabályoknak megfelelően egyből következtek a tizenegyesek, és bár a 2008-as moszkvai BL-fináléra gondolva a kárörvendők rögtön John Terry arckifejezését fürkészték, illetve azt, hogy nedves-e a büntetőterület, ezúttal nem került sor a Chelsea csapatkapitányára, aki így el sem csúszhatott a döntő pillanatban... Az is biztosan felrémlett sokakban, hogy a Community Shield 2007-es és 2008-as kiírását is az MU nyerte meg – mégpedig mindkettőt tizenegyesekkel. Ez egyébként már-már specialitásnak számít(ott) a klubnál, amely az előző négy győzelmét így érte el, összesen pedig ötször diadalmaskodott szétlövéssel a Szuperkupáért.

Csakhogy most Ryan Giggs és Evra is pocsékul hajtotta végre a saját kísérletét, miközben a másik oldalon senki sem rontott, azaz a londoniaké lett a trófea, hozzájuttatva Ancelotti menedzsert az első serlegéhez a klubnál. Ha pedig úgy vetettük fél a kérdést, hogy az MU és a Chelsea képében egy éve ilyenkor a változás és a folyamatosság csapott össze a Wembleyben, s az eredményből a remények szerint fontos következtetéseket lehetett levonni a közelgő új Premier League-idény kilátásait illetően, hát nem derült ki semmi. Illetve dehogynem: az, hogy szinte nem is lehet különbséget tenni a két gigász ereje között! Ennek megfelelően a szezon végén megint csak egy apró hajszál (egyetlen pont) döntött – és ismét a Chelsea javára...

1959-ben e napon került sor a női egyes elődöntőjére a tekintélyes hamburgi teniszversenyen, és a Roland Garros előző évi győztese, Körmöczi Zsuzsa – bár fáradt volt a német Müller ellen előző este csak három játszmában megnyert mérkőzésétől – magabiztosan, 6:3, 6:2-re megverte az ausztrál Mary Carter Reitanót. Bajnoknőnk az első szettben kiismerte, s ennek megfelelően a kánikulában ki is fárasztotta a Melbourne-ben két GS-diadalt számláló riválisát, aki a második játszmában már nemigen tudott előremenni a hálóhoz röptézni. A magyar versenyző másnap éppen döntőbeli leendő ellenfele, a Wimbledonban ez évben nyolc közé jutó (és ott csak a végül tornagyőztes Maria Buenótól vereséget szenvedő) német Edda Buding oldalán szerepelt a párosok fináléjában, amikor a mexikói Reyes, Ramírez duóval szemben 6:3, 1:2-nél, 40:30-as vezetésnél, saját adogatását követően Körmöczynek kifordult a bokája, amely csúnyán be is dagadt a még elvállalt következő két gém során (1:4 lett közben az eredmény), így kénytelen volt visszalépni – sajnos az egyes döntőjétől is. Az első diagnózis szerint tokszalagszakadást szenvedett.

1969-ben e napon az első forduló mérkőzéseivel megkezdődött Angliában a labdarúgó-élvonal 1969–1970-es idénye. A címvédő Leeds United – amely szűk egy évvel korábban a Ferencváros ellen diadalmaskodott a VVK döntőjében is – 35 ezer néző előtt biztosan, 3:1-re győzött otthon a Tottenham ellen. Bremner fejes gólját az új szerzemény Clarke toldotta meg, majd Giles értékesített büntetője révén már három góllal elhúzott a United, ám a veterán Greaves révén a Spursnek sikerült legalább a szépítés. A Crystal Palace kétszer is vezetett az előző évi BEK-győztes Manchester United ellen, de előbb Bobby Charlton, majd Morgan egyenlített (2:2). Végül egy manapság pikánsan hangzó eredmény: Liverpool–Chelsea 4:1.

1979-ben e napon leváltották posztjáról Nyikita Szimonjant, a szovjet labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányát, aki 1976 szeptemberétől ült a kispadon, de irányításával a csapat sem az argentínai vb-re nem jutott ki, sem az éppen zajló Eb-selejtezősorozatban nem állt jól – a már majdnem reménytelen helyzetben lévő magyar válogatottal szemben volt még esélye a kvalifikációra, de jóval kevesebb, mint a csoport meglepetésgárdájának, Görögországnak (amely aztán valóban célba is ért és ott lehetett az olaszországi Európa-bajnokságon). Szimonjant egyre többen bírálták, és most ki is telt az ideje – utóda az 58 éves Konsztanytin Beszkov lett. A játékosként a válogatottban is megforduló és az élvonalban egykor 281 mérkőzést játszó szakembert ekkor már harmadszor bízták meg a feladattal: először, 1964-ben Eb-ezüstéremig jutott a szbornajával (csak 2:1-re kaptak ki a fináléban a spanyoloktól), 1974-ben viszont kudarcban volt része, amikor Eb-selejtezőn 3–0-ra alulmaradt csapatával Dublinban. Ezúttal máris kihirdette bő keretét, amelyben ott volt az előző időszakban ugyancsak alapembernek számító ukrán Oleg Blohin és a grúz David Kipiani, viszont bekerültek olyan új arcok is, mint a 22 esztendős Rinat Daszajev kapus, aki a tréner klubcsapatában, a Szpartak Moszkvában tűnt fel (a patinás klubot Beszkov hozta vissza újra az élvonalba, ahol elsőre az ötödik pozícióig vezényelte, az éppen zajló idény végén pedig majd az elsőre!).

1989-ben e napon játszották le az utolsó fordulót a Puerto Ricó-i korosztályos sakkvilágbajnokságon. Itt érte el első jegyzett eredményét nagy versenyen Lékó Péter, aki a 10 évesek korcsoportjában bronzérmes lett 9 ponttal, miután a záró körben is győzni tudott. Az őt megelőző indonéz Irnandi és brazil Leitao (egyaránt 10.5 pont) közül legfeljebb az utóbbiról hallhattak azóta a vájtfülűek (korosztályos szinten ugyan többször vb-első lett, felnőttként viszont nincs a top 100-ban), ellentétben a világhírnévig jutó szabadkai születésű szegedi versenyzővel. Egyébként a 16 esztendősöknél a felnőttként majd szintén bizonyító szovjet (ma már holland) Tivjakov végzett az élen, de érdekesebb a 14 évesek korcsoportja (ahol Almási Zoltán hetedik lett): bizonyos Topalov (Bulgária) nyert Kramnyik (Szovjetunió) előtt... Eközben az amszterdami viadalon épp úton volt a (Gelfanddal megosztott) harmadik hely felé a Lékónál három évvel idősebb Polgár Judit, aki végül csak fél ponttal maradt el az előtte végző Azmajparasvili, Pszahisz duótól (ekkor még mindhárom említett riválisa szovjet színekben szerepelt) – és ezzel teljesítette a férfi nemzetközi nagymesteri normát, olyan fiatalon, ahogy előtte még senki sem (két évvel később pedig a címet is megkapta – szintén rekord hamar).

1999-ben e napon érdekes nyilatkozat látott napvilágot Michael Schumacherről, aki egyébként ekkor épp a július 11-i silverstone-i lábtöréséből gyógyulgatott (rehabilitációs kezelésekre járt és nagyon türelmetlenül várta a visszatérését, miközben csapatában a finn Mika Salo helyettesítette Eddie Irvine társaként). A Ferrari sztárját Keke Rosberg, az F1 1982-es világbajnoka kritizálta élesen, aki nemcsak a vb-címvédő Mika Häkkinen honfitársa volt, de egyben a menedzsere is. „Nico papája" szerint összeegyeztethetetlen a sport szellemiségével a német kiemelt helye a maranellói istállón belül. „Schumi miatt a Ferrarinál nem törődnek a sportszerűséggel, mindent és mindenkit hátérbe szorítanak a kedvéért, mert őt tartják a világ legjobbjának. Pedig Häkkinen minden tekintetben megelőzi őt. Mika jelenti a jövőt, míg Schumacher a múltjából él, nem is rosszul. Remélem, 2002 után, amikor lejár Michael szerződése a Ferrarinál, az olaszok nem tesznek többé különbséget a pilóták között." Nos, Rosberg ez utóbbit tekintve naivnak bizonyult, viszont jól látta Schumi privilegizált helyzetét a Scuderiánál – elég lenne erről Rubens Barrichellót megkérdezni. Másrészt tévedett a két nagy akkori klasszis időbeli „elhelyezését" illetően is: Häkkinen nem a jövő nagy bajnoka lett, hanem az akkori jelené volt (megvédte a címét 1999-ben), míg a német a múltja mellett igenis a jövő emberévé is vált, hiszen istállója már ebben a szezonban megszerezte a konstruktőri világelsőséget, ő maga pedig majd egy esztendővel később az egyénit, de akkor mindjárt öt évre... Keke Rosbergnek az jelenthet vigaszt, hogy manapság a Mercedesnél a fia rendszeresen lefőzi az „öreg" Schumachert.