Angol F1-es világbajnokok sorsdöntő napja

A száguldó cirkuszban akadt néhány egyszeres világbajnok – majdnem fele részben (17-ből 7-en) angolok –, de mind közül a legjelentősebb Nigel Mansell volt, ismertsége és eredménysora okán is. Bár többször közel járt hozzá, csak 1992-ben ért fel a csúcsra, és az már a tizenharmadik idénye volt az F1-ben. 1980-ban mutatkozott be ugyanis, mégpedig az augusztus 17-i Osztrák Nagydíjon egy Lotusszal. Abban az évben, amikor – hét hónappal korábban – meglátta a napvilágot a kis Jenson Button.

Utóbbi hamarabb eljutott a Formula–1-ig: épp csak kinőtt a tinédzserkorból, és már a 2000-es szezon elején egy Williamsszel versenyezhetett. Augusztus 17-én azonban kiderült: a patinás istálló ideiglenesen átengedi őt a Benettonnak. Azóta sem tért vissza a grove-iakhoz – és ezt egészen tavalyig többnyire bánhatta...

Előbb foglalkozzunk egy kicsit Mansell-lel, hiszen időben és korban övé az elsőbbség. A fényes múltú Lotus-csapat 1978-ban még tarolt Mario Andrettivel (akinek ez volt a tizedik évadja, de csak a negyedik teljes) és a mögötte másodikként végző (ám az Olasz GP-n tragikusan elhalálozó) Ronnie Petersonnal, ám a következő idényben (a svéd helyén Carlos Reutemann-nal) erősen visszaesett. 1980-ban pedig, Andretti mellett immár Elio De Angelisszel harminc év második leggyengébb idényét futotta a megszerzett 14 ponttal.

Az autókat az új főszponzor, az Essex olajvállalat nyomán a szokatlanul ható sötétkék-piros-ezüst színekre festették, és egy ilyenbe ülhetett bele Mansell is, aki az előző két esztendőben nyújtott Formula–3-as teljesítményével szerzett magának tesztpilótai állást a legendás Colin Chapman alakulatában, majd 1980 nyarán oly jól ment neki Le Castellet-ben és Silverstone-ban, hogy kapott egy lehetőséget a zeltwegi Österreichringen egy kísérleti stádiumban lévő Lotus-konstrukcióval – mivel akkoriban még indíthattak az istállók egy harmadik gépet is a futamokon.

Nem mondhatni, hogy fényesen indult volna a száguldásért annak idején a repülőgépmérnöki hivatást beáldozó angol karrierje a csúcskategóriában. Az edzésen csak 24. lett, de ami nagyobb baj, közvetlenül a rajt előtt hozta a tudomására a szerelője, hogy a tankból csorog a benzin – egyenesen a pilótaülésre. Mansell nem volt hajlandó e kis gikszer miatt lemondani élete első F1-es bevetéséről (kisebb sorozatokban már volt néhány kórházi bennfekvéssel járó balesete, de utána már régen is mindig rohant vissza versenyezni...), és derekasan nekivágott.

A szivárgó üzemanyag azonban teljesen eláztatta az overallját, és felületi égést okozott az alfelén. A bajszos brit szinte hálát adott az égnek, amikor a 40. körben motorhiba miatt kiesett és végre otthagyhatta a cockpitet. Utóbb bevallotta: két napig kellett borogatni a fenekét, mire úgy-ahogy rendbe jött és ülni tudott rajta... 

Ami a futam érdemi részét illeti, az akkoriban acélosodó Renault két franciája foglalta el az első rajtsort, de a mögöttük felsorakozó két williamses közül a vb-éllovas Alan Jones mindkettejüket hamar lehagyta. Ám ez nem sokáig maradt így, mert előbb René Arnoux, majd Jean-Pierre Jabouille is visszaelőzte az ausztrált – csakhogy a sárga kocsiknak „elfogytak" a gumijaik. Arnoux kiállt kereket cserélni, ám csak a sokadik helyre tudott visszaállni, míg társát igencsak szorongatta megint Jones. Ismét elbánni vele azonban nem tudott (igaz, előnyét így is tovább növelte a vb-pontversenyben), így Jabouille egy másodpercen belüli minimális különbséggel nyert – életében másodszor (egyben utoljára), és ami még érdekesebb, ezen a diadalon kívül egyáltalán nem szerzett pontot az egész évadban...

Visszatérve Mansellre, még két esélyt kapott 1980-ban, de előbb szintén kiesett, míg utóbb már kvalifikálnia sem sikerült magát a versenyre. Ettől függetlenül Andretti távozásával övé lett a megüresedő hely, azaz állandó tagja lett a mezőnynek. 1981-ben, összesen a hetedik nagydíján felállhatott a dobogóra – csakhogy a Lotus már nem volt a régi, a kocsik megbízhatóságával igen nagy gondok adódtak (négy esztendő alatt 59 rajtból 24 célba érés...), ezért az évenkénti egy darab harmadik helynél nem jutott több a britnek. Illetve 1984-ben már kettő is, de mivel a Chapmant a halála után követő új főnök nemigen szívelte, és Ayrton Sennát vitte a csapathoz, őt elküldték.   

Anélkül, hogy hosszúra nyújtanánk, Mansell így járt jól. Elfogadta Frank Williams hívását, akinél Keke Rosberg társa lett, és már az év vége felé megszerezte az első két győzelmét. 1986-ban pedig a finn helyett a kétszeres világbajnok Nelson Piquet oldalán küzdött, és két pont híján megnyerte a vb-t!

Sőt az idényzáró adelaide-i viadal előtt még ő vezetett összetettben, ám menet közben 300 km/órás sebességnél durrdefektet kapott, így oda lett az elsőség – és mert elővigyázatosságból a brazilt is kihívta gumit cserélni az istálló, a mclarenes Alain Prost ölébe pottyant a címvédés... Az angol 1987-ben is második lett, ezúttal a harmadszor triumfáló Piquet mögött, mivel a szezon utolsó előtti állomásának pénteki tréningjén balesetet szenvedett, és a hátralévő két GP-n már nem tudott elindulni, vagyis elszálltak a reményei.

Kérdezhetik, hogy ennyi balszerencse mellett miért járt jól? Hát mert végre valódi élversenyző lett, és végül a Williams hozta meg számára a megérdemelt dicsőséget is: a gyenge 1988-as esztendő, valamint a Ferrarinál tett kétéves próbálkozás után (azzal a kocsival nem lehetett összesített top 3-ba kerülni) újra megtért a grove-iakhoz, akiknél már alakult a McLaren hosszúra nyúlt uralmát megdönteni képes „csodaautó".

Az 1991-es második helye után Mansell 1992-ben megnyerte az első öt versenyt, összesen kilencet, és amikor célba ért, sosem végzett hátrébb másodiknál... Majdnem dupla annyi pontot gyűjtött, mint az „ezüstérmes" csapattárs, Riccardo Patrese! Elégedetten mehetett át Amerikába egyből elhódítani a CART-bajnokság koronáját is...(1994-ben és 1995-ben egy kicsit még F1-ezett is, és tizenhat éve az adelaide-i záró futamon lényegében szépen, győzelemmel búcsúzott a Williamstől, egyben a topversenyzéstől – a későbbi röpke mclarenes beugrását most felejtsük el.)

Jenson Button a brit Formula Ford- és Formula–3-as szériákban tűnt ki a kilencvenes évek végén, majd 2000 elején kezdett tesztelni. Több csapatban is megfordult, Prostnál például a hivatalos pilótát, a rutinos Jean Alesit is többször megelőzte a barcelonai gyakorláson. Ezt látva Sir Frank állandó tesztelői pozíciót ajánlott neki a saját csapatában, de mivel az ifjú titán szinte azonnal jobbnak bizonyult a csapat második számú pilótájánál, Bruno Junqueiránál, inkább versenyzői szerződést kapott...

És ezzel nem volt vége. A második alkalommal, Brazíliában hatodikként végzett, amivel a legfiatalabb pontszerző lett 20 évesen és 67 naposan. (Ricardo Rodríguez 1962-es rekordját döntötte meg, míg az övét majd Sebastian Vettel 2007-ben). További értékes helyezéseket szerzett, és az egyéni pontrangsorban a nyolcadik helyen zárt úgy, hogy többször is megelőzte az istálló akkori első számú sztárját, a jóval tapasztaltabb Ralf Schumachert.

Itt azonban még nem tartottunk, mire elérkezett Mansell debütálásának húszéves évfordulója (azaz a mai dátum), amikor is a Williams-csapat két idény erejéig „felmentette" állásából a fiatal angolt, aki ezek után aláírhatta szerződését az őt elcsábító Flavio Briatoréval. Eszerint két évig a menet közben Renault-vá alakuló Benetton pilótája lett, ám azután ismét a Williams rendelkezhetett a jogaival az alku értelmében.

„Mindig hálás maradok Sir Frank Williamsnek és Patrick Headnek, ugyanis nekik köszönhetem, hogy az F1-ben vagyok. Ugyanakkor már alig várom, hogy bekapcsolódjak a Renault programjába, és Flavio Briatore oldalán dolgozzak. Ők már megmutatták, hogy tudnak együtt nyerni, és ez a jövőben is megvalósulhat. Giacarlo Fisichella pedig biztosan jó csapattárs lesz, nagyon szimpatikus számomra" – áradozott Button.

Másnap a menedzsere, David Robertson bevallotta, hogy 30 millió fontért ki akarta vásárolni a Williamstől a fiatal tehetséget, az istálló azonban nem járult hozzá, mivel 2003-ban és 2004-ben maga is számolt vele. Az üzletember szerint a csapat is felismerte, hogy „csiszolatlan gyémántra" lelt, ezért a fejlődése érdekében elengedte ugyan Buttont, de azzal a kikötéssel, hogy két esztendő után visszatér.

A Benettonnál a folyamatos és elszánt fejlesztések dacára sem volt elég jó és gyors a kocsi, az eredmények így nem jöttek. Ugyanez vonatkozott a némileg jobban sikerült 2002-re is, amikor – az immár Renault néven szereplő teamnél – az angol az edzéseken nem, de a futamokon valamivel eredményesebb volt Jarno Trullinál. Ám nem eléggé: Briatore ejtette Buttont, és az ígéretes tesztpilótát, bizonyos Fernando Alonsót választotta helyette. „Az idő majd eldönti, tévedtem-e" – válaszolta az olasz vezető a számos kétkedőnek, és tény, három év múlva már vb-elsőséget ünnepelhetett a spanyollal...

A kidobott pilóta nem a Williamsehez ment haza (az az igény menet közben valahogy elillant...), hanem a BAR-hoz, ahol a leszállóágban lévő JacquesVilleneuve-öt lefőzte. Ez azonban még mindig „kicsiben" ment, dobogóra továbbra sem állhatott. 2004-ben viszont nagyon összeállt a Honda-motor, amellyel a BAR (átmenetileg) nagyhatalom lett: Szato Takuma nem volt veszélyes a csapattárs Buttonra, aki összesen tízszer pezsgőzhetett, és a végelszámolásnál egyedül a két ferraris előzte meg! Kár, hogy a 2005-ös esztendő megint (nagyon erősen) felejthető lett...

És kár, hogy a brit versenyző szereplését beárnyékolták a híres „szerződéses ügyei" – annak idején ezekkel nagyobb figyelmet keltett, mint a versenyzésével. 2004 nyarán ugyanis közölte, hogy kétéves kontraktust írt alá „nevelőegyesületével", a Williamsszel. Dave Richards BAR-főnök azonban nem akarta elengedni az élő szerződésű angolt és a vita az FIA speciális bizottsága elé került. Az pedig kimondta: 2005-ben még nem válthat csapatot. Jó, nem váltott. De utána már mehetett volna – ha nem gondolja meg magát. Ezúttal már ő akart kibújni a kötelezettsége alól, mivel megtudta, hogy a BMW a Sauber felvásárlásával önálló projektbe fogott, vagyis hamarosan kihúzódik Williamsék mögül.

A zavaros helyzetből a kiutat az jelentette, hogy Buttont (több tízmillió dollárért) ki kellett vásárolni a grove-iaktól, így 2006-ban továbbra is az immár „BAR-mentesített" Hondánál szerepelhetett, ezúttal Rubens Barrichello párjaként. Az első szezon remekül klappolt, két harmadik hely mellett végre meglett az első futamgyőzelem, mégpedig a Hungaroringen, aztán két egészen katasztrofális idény jött.

Ha 2008 végén vonjuk meg a mérleget – biztosan akadt, aki meg is tette –, arra jutottunk volna, hogy Jenson Buttonnak kár volt elköszönnie a Williamstől. Igaz, hogy volt két remek idénye a BAR/Honda-alakulatnál, de nyolcból hatszor régi csapatának ment jobban. Ami meg a futamelsőségeket illeti: amíg neki egyetlenegy jött össze, addig Sir Frank „fiainak" – Ralf Schumi 6, Juan Pablo Montoya 4 megoszlásban – tíz is (igaz, mind még az első négy évben)! Azonban a türelem és a szerencse meghozta a gyümölcsét, mert bár senki sem hitte volna, a Honda kivonulása miatt privát Brawn GP-vé alakuló csapat a megszűnés határáról éppen csak visszabillenve 2009-ben móresre tanította a komplett mezőnyt, és Button a tizedik idényében mégis világbajnok lett!     

1930-ban e napon a liege-i evezős Európa-bajnokságon szép magyar siker született: a férfi egypárok küzdelmében Szendey Béla doktor győzött az olasz Giacomini és a dán Schwarz előtt. Az első start rossz volt, visszalőtték, majd két perccel később következett az új rajt. A magyar versenyző 500 méternél már vezetett, és előnyét fokozatosan növelte odáig, hogy a végén két hajóhosszal (4.2 másodperccel), magabiztosan nyert. A belga városban rendezett viadal helyszínére kilátogató kis magyar kolónia nem tudott hová lenni az ujjongástól! Örülhettek még egy éremnek: a Götz Gusztáv, Machán Tibor duó a kormányos nélküli kettesek között lett második.

1940-ben e napon az MLSZ miniszteri biztosa azzal a tervvel foglalkozott, hogy az újonnan felállított labdarúgó-harmadosztály egyik „divízióját" át kellene alakítani földrajzi alapokon. Az NB III a négy égtáj szerint oszlott négy csoportra, de ezek közül az egyikben, az északiban nehezen ment a szervezés, mivel a nagy távolságok gondot okoztak több résztvevőnek is, sőt néhány csapat (mint például a Losonc vagy a Gyöngyös) egyenesen a távolmaradását jelentette be. Megoldásként azt az elképzelést terjesztették be, hogy a 20 együttest területi alapon két tízes alcsoportra osztják, így senkinek nem kell annyit utaznia. És így is történt: a Mátra-alcsoportba kerültek a tulajdonképpeni észak-magyarországi térség (benne az 1938-ban visszacsatolt Dél-Felvidékkel) alakulatai, míg a Kárpát-csoportba az 1938–1939 folyamán két részletben visszakerült Kárpátalja, illetve az ahhoz közel eső északkelet-alföldi régió gárdái.

1960-ban e napon igazi női kézilabdaderbi szerepelt a budapesti sportműsorban, két régi rivális, a Bp. Postás és az MTK között. A játékosok mezre vetkőzve végezték a bemelegítést az Egressy úti pályán, de egy idő után egyre többet tekintgettek a bejárat felé. Nem véletlenül. Már fél órával is elmúlt a kezdésként kitűzött időpont, de a játékvezető még mindig sehol. Érthetetlen volt ez, mivel nagyon régen nem fordult elő, hogy egy NB I-es mérkőzésen ne legyen bíró. A csapatok végül belátták, hogy kár tovább várni, kénytelen voltak barátságos alapon lejátszani a bajnokiként meghirdetett találkozót. Az NS tudósítója megjegyezte: a kézilabda JT remélhetőleg nem barátságos formában vonja majd felelősségre a mulasztás elkövetőjét, hanem „bajnoki" szigorral...

1970-ben e napon hetvenkét órán belül másodszor is találkozott egymással a korszak két nagyszerű női kézilabdacsapata, a hazánkban legjobbnak számító Ferencváros, illetve az NDK-ban sikert sikere halmozó SC Leipzig. Az Üllői úti mérkőzés mérsékelt színvonalú küzdelmet hozott, a zöld-fehérek közül nagyon hiányzott a három nappal korábban megsérülő Tőkéné (a hetvenes évek legendás játékosa, Sterbinszky Amália viszont ott volt és dobott is három gólt). A mieinknél sok fiatal is szerepet kapott, de hiába vezettek kétszer is két góllal a második félidőben a mesterien irányító Szőkéné vezérletével, a hajrá a keletnémeteknek jött össze jobban, és 10:9-re győztek, visszavágva ezzel az első meccsen elszenvedett vereségért.

1990-ben e napon Ted Turner, a TBS és a CNN tévétársaság elnöke, a Jóakarat Játékok (Goodwill Games) életrehívója bejelentette, hogy az az évi seattle-i esemény 44 millió dolláros veszteséget okozott cégének az előirányzott 26 millióval szemben. Az első, 1986-ban Moszkvában megrendezett hasonló vetélkedés 26 milliójába került a milliárdos üzletembernek. Miután a seattle-i rendezés is jócskán ráfizetésesnek bizonyult, a TBS igazgatótanácsára várt a döntés, hogy van-e jövője a világ legjobbjaival kiegészülő szovjet-amerikai párharcnak. Turner szerint a vártnál nagyobb veszteség annak volt betudható, hogy a tervezettnél kevesebben látogattak ki az eseményre, továbbá a tévétársaság által sugárzott közvetítések és összefoglalók is kisebb nézettséget generáltak, mint amit a hirdető cégeknek előzetesen garantáltak. (Végül még három Goodwill Gamesre került sor – 1994, 1998, 2001 –, mielőtt megszűnt volna.) A Jóakarat Játékok a hidegháború enyhülésének kezdetén válaszlépés volt arra a megosztottságra, amelynek jegyében az 1980-as olimpiát a nyugati országok, az 1984-est pedig a szocialista tömb tagjainak zöme bojkottálta. A nagyszabású rendezvényen afféle kisebbfajta olimpia módjára különféle sportágakban mérték össze erejüket a résztvevők, köztük nem egy klasszis is.