Edzőmeccsek napja: Real 0–4, Barca 0–5

A Barcelona mindig a Real Madrid ellenpólusa volt, már csak a katalán nemzeti büszkeség zászlóvivőjeként is, és a korai időktől fogva úgyszintén elért nagyszerű eredményeket is, de azért elmaradt a blancóktól. Ami nem csoda, hiszen azok nem csupán Spanyolországból emelkedtek ki hőskorszakbeli BEK-diadalmenetükkel, de egész Európából is.

A kilencvenes évek elején azonban egy csodálatos csapat állt össze a Camp Nouban, amely ötévnyi folyamatos madridi uralom után egy hasonló, négyes sorozatba kezdett, már ami a hazai frontot illeti. Mert ezen felül 1992-ben a már játékosként is legendás Johan Cruyff vezetésével elhódította a BEK (BL előtti utolsó kiírásának) serlegét, és ez hatalmas elégtételt jelentett a gránátvörös-kékek híveinek.

Nem is volt ok változtatni az együttesen, amely esztendőkön át ugyanazokkal a klasszisokkal tarolt, illetve a végén csatlakozott hozzájuk Romário, de már előtte is szédületes légióstrió szerepelt a gárdában: Ronald Koeman, Michael Laudrup, Hriszto Sztoicskov (plusz ez időben Richard Witschge, de az európai futballban sokáig úgy is csak hárman lehettek külföldiként egyszerre a pályán). A többiek pedig szinte mind spanyol válogatottak voltak. Ők együtt ekkor pont a nagy széria felénél tartottak, és készültek zsinórban harmadik bajnoki címükre.

Ezzel szemben a Real, amely pedig csak egy ponttal maradt el tavasszal riválisától, két edzőt is elfogyasztott az előző idényben: a jugoszláv Radomir Anticsot a holland Leo Beenhakker váltotta. Júniusban azonban jött egy harmadik tréner, Benito Floro. Ő még mindig a régi nagyokra (Míchel, Emilio Butragueno), valamint az új évtizedben domináns Fernando Hierróra támaszkodhatott elsősorban – Hugo Sánchezre már, Fernando Redondóra és Raúlra még nem. Más országok „képviseletében" pedig elsősorban Iván Zamorano és Robert Prosinecki segítette őket, de a chilei még csak most érkezett, míg a horvátnak a sérülékenysége és kiegyensúlyozatlansága felért a tehetségével.

A fentiekből az jön le, hogy a Barca szénája állt jobban, és ez a rajtot megelőző felkészülési meccseken is tükröződött: a madridiak 2–0-ra kikaptak a Benficától, míg vetélytársuk remekelt a saját rendezésű Joan Gamper-kupán (a klub első elnökének emlékére): a CSZKA Szófiát 7–1-re legázolták (Sztoicskov háromszor köszönt be egykori együttesének), majd a torna döntőjében az ezúttal Kiprich József nélkül felálló (a magyar légiós az elődöntőben remekelt, ám aztán bedagadt a bokája) Feyenoordot 2–0-ra verték meg – egyaránt nagy érdeklődés mellett, (nagyrészt) a legjobbakkal kiállva.

Ezek után került sor a cikkünk apropóját jelentő vasárnapi vesszőfutásra. A katalánok az előző idény végén sereghajtóként kieső Mallorcához látogattak, amely a 8. percben megszerzett vezetése után háromgólos előnnyel fordult, s végül 5–0-ra nyert a Busquets – Serna, Alexanco, Juan Carlos – Guardiola (Vucevic, 29.; Christiansen, 59.), Amor, Nadal, Ekelund, Richard Witschge – M. Laudrup, Julio Salinas felállású vendégek ellen (dőlttel azok, akik majd a bajnoki nyitányon is pályára léptek).

Oké, hogy a látogatók félig a B-csapatukat küldték pályára, de azért ilyet még a legvénebb katalán drukkerek se pipáltak! Cruyff a lefújás után közölte, hogy többen hiába vágynak ezek után a kezdő tizenegybe a rangadón, amúgy meg „egyszerűen nem talált szavakat". A lapok viszont annál inkább.

Érdemes az El Mundo Deportivo egyéni értékeléséből szemezgetni. Busquets: Mindegyik gólban benne volt, igyekezett, hogy minél többet kapjon a Barca... Serna: Kiérdemelte a csapat legrosszabbja címet. Alexanco: Rosszul kezdett, de aztán még tudott rontani. Amor: Állandóan elesett. De minek kelt fel? Witschge: Nem volt szerencséje, és ezért ő is sokat tett. Ekelund: Rengeteget futott, ám aztán az egyik ajtó mögött eltűnt. És így tovább.

Mielőtt a blancók hívei túlzottan elkezdtek volna kárörvendeni, ránéztek saját csapatuk mérkőzésének eredményjelzőjére – vagy otthon a teletextre (nem az internetre!) –, és elment a kedvük a mosolygástól. Igaz, mentségükre szól hogy az ellenfél az előző és az évi Libertadores-kupa győztese, az 1991-es brazil bajnok Sao Paulo volt. (Más kérdés, hogy ők viszont nem idegenben, hanem a dél-amerikaiak számára jóval kevésbé ismerős és otthonos Cádizban szerepeltek, a város egykori polgármesteréről elnevezett Ramón de Carranza-kupáért.)

A találkozón a kapus Juanmi és a középpályás Toril a második csapatból lépett előre, és itt is öten voltak, akik – legalábbis a rendelkezésünkre álló kezdőből – majd szerepet kaptak a bajnokin is: Juanmi – Chendo, Hierro, Lasa – Villarroya, Prosinecki, Milla, Toril, Zamorano – F. Llorente, Aragón. A Sao Paulónak különösen a 49. és 60. perc között ment jól, amikor előbb a később Párizsban (a PSG-ben) villogó Raí, majd kétszer a szintén sokszoros válogatott, valamint 1994-ben ugyancsak világbajnok Müller is betalált. A vége 4–0 lett.

„Nagyon sok a sérültünk – nyilatkozta Floro. – Valóban csak vergődtünk a minket alaposan megleckéztető brazilok szorításában. Remélem, a jövő hét végéig sikerül némi önbizalmat öntenem a játékosokba. Mindig kellemetlen dolog meccset veszíteni. De négy góllal kikapni?!..." Főnöke, a presidente, Ramón Mendoza  pedig pontosan úgy fakadt ki, ahogy a mediterrán vérmérsékletű klubelnökök szoktak: „Elegem van a sorozatos kudarcokból! Ezen változtatnunk kell!"

Hát, hiába e „meglepő", másnak valószínűleg eszébe sem jutó igény (parancs), a javítás egyelőre nem sikerült, mert a harmadik külföldi nagyágyú is elbánt a „királyiakkal": néhány nappal később az Ajax 3–1-re múlta felül a gárdát, amely három rangos fellépésén kilenc kapott gólt számlált.

Eközben saját maga alig volt eredményes, ami nem átmeneti problémát jelentett – az előző szezonban a madridiak legeredményesebb embere egy védekező játékos, az országos mesterlövészrangsor második(!) helyén végző Hierro volt! (Tény, hogy a Barcában meg az ugyancsak „elhárítóegységnek" számító Koeman – az összesített lista negyedik helyezettjeként – egyetlen találattal maradt csupán el Sztoicskovtól...)

A tényleg fontos alkalomra, vagyis az első fordulóra viszont derekasan összekapta magát a Madrid! De előbb az összeállításokról, hogy lássuk, milyen tartalékok rejlettek a két félnél. Barcelona: Zubizarreta – Ferrer, R. Koeman, Juan Carlos – Eusebio, Guardiola (Amor, 66.), Bakero, Nadal, M. Laudrup – Begiristain (Goicoechea, 40.), Sztoicskov. Real: Jaro – Chendo (Luis Enrique, 17.), Sanchís, Nando, Lasa – Míchel, Prosinecki, Hierro – Zamorano, Butragueno (Alfonso, 70.), F. Llorente.

A nagyon fogadkozó Real (Míchel: „nem lesz kegyelem!") már a 4. percben hátrányba került Bakero fejes gólja miatt, és az állandó nyomás közben csak a Buyót helyettesítő Jaro kapusnak köszönhette, hogy megúszta ennyivel. Még a szünet előtt mindkét oldalról kidőlt egy futballista (Chendo bokáját Koeman egyik pusztító erejű lökete vonta ki a forgalomból...), majd a továbbra is fölényben lévő házigazda a 72. percben kapott egy némileg váratlan gólt, amikor a saját találatnál még gólpasszadóként jeleskedő Eusebio elgáncsolta Luis Enriquét (a katalánok későbbi egyik nagy kedvencét...), és a büntetőt Míchel kíméletlenül bevágta (azaz a maga részéről teljesítette az ígéretét).

Már úgy tűnt, hogy a Real a hősies egyenlítés katarzisával utazhat haza, mivel az egyre negatívabb szerepekben feltűnő Eusebiót a 80. percben kiállították, ám amikor alig volt hátra, a félelmetes rúgótechnikájú Koeman (akinek hasznosságáról Cruyff mester utóbb áradozva beszélt) a saját térfeléről egy ötvenméteres passzt ívelt Bakero fejére, aki az „ezerrel" érkező Sztoicskov elé bólintott, az meg másodjára a kapuba bikázta az elsőre még Jaróról kipattanó labdát. 2–1.

A meccs utáni véleményeket fölösleges részletesen idézni, hiszen fővárosi részről mindenki oda lyukadt ki, hogy nem érdemeltek vereséget, a katalánok pedig örömüket fejezték ki a nehezen kiharcolt siker miatt, amelytől azt várták, hogy ismét a végső diadal felé vezető úton indítja el őket. Barcelona lakossága mindenesetre népünnepélyt tartott: megállt a forgalom, petárdák és házilag koreografált pirotechnikai bemutatók tömkelege, egyszóval karnevál.

De mit is mondott Benito Floro, a vesztes vendégek edzője? „Ha még tavasszal is a Realnál leszek, visszavágunk a Barcelonának." És ő is betartotta a szavát – a blancók stílszerűen 2–1-gyel vettek revánsot. Totális egyformaság mégsem alakult ki, legfeljebb az előző kiírással: az idény végén megint – és ismét egyetlen ponttal ugyan, de – a gránátvörös-kékek lettek jobbak, egyúttal bajnokok.

1932-ben e napon hollandiai túrájának tizenegyedik mérkőzését játszotta a Bocskai profi csapata, amely tíz „diadalmas találkozó" után ezúttal a legnehezebbnek ígérkező ellenfél, a „Hága válogatottját képviselő VUC" ellen állt ki. A debreceniek tartottak kicsit a meccstől, mert házigazdájuk tavasszal a nagy Újpestet fogadva 1:1-es döntetlent tudott kicsikarni. Aztán a „villanyárban úszó pompás pályával" is meggyűlt némileg a bajuk: az első percekben nagyon zavarta őket a fény, a szokatlan környezet (idehaza akkor még nem volt világítással rendelkező stadion). A hollandok meg is szerezték a vezetést, de a magyar együttes a szünetig fordított, majd a második félidőben „rögtön kiderült, hogy a VUC legénysége az első játékrészben kiadta energiájának nagy részét. Debrecen fiai szinte korlátlan urai voltak a mezőnynek". Végül 6:1-re nyertek, a gólokat pedig a Zilahy kivételével egytől egyig válogatottságig jutó Teleki (2), Zilahy, Vincze (2) és Markos lőtték (az említett három futballista mind ott volt később történetünk első vb-mérkőzésén, 1934-ben Egyiptom ellen, sőt Teleki szerezte a legelső találatunkat, míg Vincze négy esztendővel később – igaz, már újpestiként – világbajnoki döntőt is játszhatott az olaszokkal). Más kérdés, hogy bár a debreceni vezetők hazafelé igyekeztek kímélni a játékosokat (kényelmes tempóban utaztak, rendes alvás céljából éjszakára megszálltak), hogy kipihentek legyenek majd a Hungária elleni bajnokin, szeptember 4-én így sem sokra mentek a fővárosban: a kék-fehérek az Ottávi, Cseh, Kalmár, Titkos, Szabó III összetételű csatársoruk vezérletével lefutballozták a Bocskait, amelyet 4:0-ra kiütöttek (Cseh kettőt rúgott). Év végén ők a 2., vendégeik a 6. helyen zártak.

1962-ben e napon lesújtóan szerepeltek kerékpárosaink az olaszországi világbajnokágon. Pedig a várakozások szerint a Milánóban nem túl sok vizet zavaró pályakerekeseinkkel ellentétben országúti legjobbjainknak több babér is teremhetett volna a Salo és Brescia környékén tűző napon, 31 fokban megtartott olimpiai típusú csapatversenyben, legalábbis a Békeverseny tapasztalatai alapján. Ehhez képest már a 108 kilométeres táv első, 54 km-es körének második felében befogták harmadikként startoló együttesünket az utána induló – és később bronzéremig tekerő – uruguayiak... Hatvan km-nél aztán Megyerdinek eltörött a lábkosara, 65-nél Mezei kapott szúrást, majd görcsöt, 70 km-nél pedig Horváth leszakadt, s ettől kezdve hárman hajtottak tovább. Csupán Juszkó bírta nagyszerűen, ő is vezetett a legtöbbet – egyedül azonban nem lehet csapatversenyt nyerni... Végül 19 résztvevő közül a 17. helyen zárt válogatottunk, szűk negyedórával elmaradva a 45 km/órán felüli átlaggal diadalmaskodó olaszoktól. Lapunk tudósítója szerint a (le)szereplés fő oka a győzni akarás hiánya volt, és hogy a mieink nem akartak szenvedni (talán mert már eleve tartalékolni próbáltak az egyéni viadalra).   

1972-ben e napon második lett tőr egyéniben a lengyel Witold Woyda mögött a müncheni olimpián Kamuti Jenő. A sokszoros magyar bajnok versenyző az ezüstérmekre „specializálta" magát: ez volt neki a tizenegyedik rangos viadalokon. Világbajnokságokon kétszer egyéniben és négyszer csapatban állhatott fel a dobogó második fokára, ezen kívül pályája elején három ifjúsági vb-n is, hogy az 1968-as ötkarikás egyéni szerepléséről már ne is beszéljünk... Persze ne hallgassuk el, hogy azért megnyert négy Universiadét, illetve csapatban felnőtt vb-n is volt első (még 1957-ben!). Az ünneplés után azt mondta, egyik szeme sír, a másik nevet, de nincs benne keserűség, mert – ahogy rendkívül sportszerűen hozzátette – lengyel vetélytársa jogosan lett bajnok. Így van, hiszen a döntőbe jutásért 5:4-re, a hatos fináléban pedig 5:3-ra verte őt meg Woyda. Kamuti Jenő München után sem vonult vissza, még a következő esztendőben is harmadik tudott lenni a vb-n (egyéniben), majd ötödik olimpiáján, Montrealban is elindult!

1982-ben e napon ért véget az utolsó függők befejezésével a mexikói Tolucában az egyik férfi sakkvilágbajnoki zónaközi döntő, amelyet holtversenyben Portisch Lajos nyert meg, sőt jobb Berger-Sonneborn-értékszáma alapján valójában ő volt a mezőny legjobbja. Meg is ünnepelték, és nem érdemtelenül: az összes résztvevő (14-en voltak) közül ő érte el a legtöbb győzelmet (hatot), és függőjátszmáinak magas száma is azt jelezte, hogy nem taktikázott, hanem minden egyes partijában a teljes pontra tört. S mindezt szekundáns nélkül, egyedül vitte véghez! Mint utóbb nyilatkozta, pályafutása egyik legnehezebb viadalát kellett megvívnia, és nagyon el is fáradt, de a lényeg: sikerült. Portisch így bekerült a nyolc kihívó közé, s ezzel hatodszor szerzett jogot a világbajnokjelöltek párosmérkőzésein való részvételre (utóbb a svájci színekben szereplő Viktor Korcsnojtól kapott ki, így nem tudott harmadszor is bejutni az elődöntőbe). Tolucában egyébként 8.5 pontot szerzett, csakúgy, mint a másik továbblépő, a Fülöp-szigeteki Eugenio Torre, míg Adorján András 6.5 ponttal a tizedik lett. A szovjet favoritoknak pedig ezúttal nem jött be a szokásos taktikájuk, vagyis hogy az egymás elleni pihentető döntetlenek után a többiek ellen gyűjtik be a szükséges pontmennyiséget – Artur Juszupov, valamint a két exvilágbajnok, Borisz Szpasszkij és Vaszilij Szmiszlov is kiesett...

2002-ben e napon derült ki, hogy NBA-s tapasztalatokkal felvértezett válogatott kosarasunk, Dávid Kornél hol helyezkedett el a nyári holt szezonban. Bár keresték a sportágban egyaránt elit helynek számító Olasz-, Török-, Spanyol- és Franciaországból is (utóbbiból addigi klubja, a Strasbourg), végül a Zalgiris Kaunasnak mondott igent. Egyrészt, mert anyagilag ott járt a legjobban, másrészt mert a litván együttes az egyik legjobbnak számított a kontinensen, és értelemszerűen az Euroligában is indult. A Honvéd és az Albacomp után négy észak-amerikai profi gárdát is megjáró (és a tengerentúli csúcsligában 109 meccsen 5.0 pontos átlagot elérő) 31 éves, 206 centis magyar erőcsatár olyan klasszisokkal játszhatott együtt a balti csapatnál, mint Gintaras Einikis vagy Saulius Stombergas. Végül egy idényt maradt a Zalgirisnél (amellyel bajnok lett), mielőtt Spanyolországba igazolt volna, ahol még öt idényt húzott le a visszavonulásáig, és a TAU Cerámicával Euroliga-2. helyezést is elért.