Kenyai futók stiklije egymillió dollárért

Az atlétikai Golden League-sorozat – amely tizenkét év után épp az idén alakult át Gyémánt-ligává – 1998-ban nőtt ki a szimpla Grand Prix-versenyek közül, és azok amolyan elitklubjaként a legfontosabb hat gálát foglalta magába. A következő esztendőben már hét állomása volt, és augusztus 11-én érkezett el az ötödik felvonásához, a zürichi Weltklasse-viadalhoz, a „versenyek versenyéhez".

Az 1999-es szabadtéri idény egyik csúcspontjának számító erőpróba közel három órájában ugyanis összesűrítve voltak jelen a kilenc nappal később kezdődő világbajnokság izgalmai, hiszen aki a roppant erős mezőnyben diadalmaskodni tudott, okkal kalkulálhatott azzal, hogy Sevillában is a dobogó tetejére állhat majd. A Letzigrund nyújtotta az utolsó lehetőséget arra, hogy a legjobbak élesben, a legfőbb riválisok ellen lejátszhassák, mi is vár rájuk a spanyol városban.

Zürich azonban nemcsak szenzációs eredményeiről, sőt világrekordjairól volt híres, hanem ezúttal újabb szűrőt is jelentett a GL egymillió dolláros fődíjáért folyó hajszában. Miközben az összes szám helyezettjei tisztes summát tehettek zsebre, néhány atléta még az igazi vagyonért is harcban állt. Egymillió dollárról van szó, amely persze futballistaléptékkel nem akkora összeg, de az atléták számára igen, és azoknak valószínűleg különösen, akik az afrikai mélyszegénységből indulva érkeztek a reflektorfénybe és a jólét megteremtésének közelébe.

A fődíj értékét növelte, hogy csupán korlátozott hozzáférési lehetőséget engedtek a Golden League-széria kiötlői. Évről évre más számokban – nemenként hatban (de olykor még kevesebben) – lehetett megküzdeni a hatalmas bónuszért, és mivel az egyre szélesebb háttér, a növekvő konkurencia e sportágban is a specializálódás irányába hatott, a legtöbb atlétának csak több évente nyílt reális esélye az egymillióra (vagy egy későbbi, átmeneti időszakban a készpénzt helyettesítő 50 kilónyi aranyrúdra). Gondoljunk például egy gerelyhajítóra: aligha indul más versenyfajtákban is. De ugyanez igaz az akadályfutókra, ők sem mind járnak át a „normál" síkfutók közé.

Itt volt tehát a sansz 1999-ben Bernard Barmasai számára, akinek a dolog természetéből fakadóan augusztus közepén már csak három riválisával kellett megküzdenie – már persze ha továbbra is nyerni tudja a saját futamait. Ugyanis csak az részesülhetett a fődíjból, aki veretlenül csinálta végig a GL mind a hét gáláját. Értelemszerűen a versenyzők nagy többsége már a legelső viadalon kihullott a rostán, majd az ottani győztesek is fogyni kezdtek, ahogy haladt előre az esztendő.

Zürichre a kenyain kívül a vele egy hazában született, de világhírnévre már dánként jutó 800-as Wilson Kipketer, az azóta doppingolása miatt a sportág aranylapjairól kisatírozott amerikai Marion Jones (200 m) és a román Gabriela Szabo (3000 m) maradt.

Utóbbiak sorsával azonban most nincs módunk foglalkozni, legyen elég annyi, hogy az év végén az afrikai származású skandináv és a csak nevében magyar szőkeség járulhatott a kasszához. A 25 éves Barmasainak ez volt a második kiugró éve, hiszen két esztendővel korábban mezei futásban megnyerte az Eurocross-viadalt, illetve honfitársaival a csapataranyat a vb-n, valamint 7:55.72 perccel Kölnben felállította a 3000 méter akadály napra pontosan négy éven át fennálló világcsúcsát (a marokkói Brahim Bulami döntötte majd meg 2001-ben, 44 századdal). 1998-ban „csupán" az Afrika-bajnokságon és a Jóakarat Játékokon győzött, míg 1999-ben a pénzdíjas sorozatra „szakosodott".

És Zürichben is ő száguldott keresztül elsőként (8:05.16) a célvonalon! Apró szépséghiba, hogy a befutó előtt arra kérte barátját, Christopher Kosgeit (8:05.43), lassítson, azaz ne veszélyeztesse a sikerét. Hiszen számára a jackpot-esélyének megőrzése forgott kockán. Fénykép van róla, a két kenyai a táv teljesítése után mosolyogva és ölelkezve tette meg tiszteletkörét.

„Annyit mondtam Chrisnek, hogy engedje át nekem a győzelmét, ezért lassított a végén. Nyerhetett volna, de barátként hozzásegített az elsőséghez" – nyilatkozta boldogan (és kissé naivul) Barmasai, azt is hozzáfűzve, hogy ha még kétszer elsőként ér majd célba a hátralévő GL-futásokon, akkor az egymillió dollár ráeső részét megosztja cimborájával.  

A Weltklasse szervezői természetesen nem örültek az afrikaiak húzásának, de szerintük nem akadályozhatták meg azt. „Nincs olyan szabály, amely megtiltaná a versenyzők menet közbeni beszélgetését. Nem tehettünk semmit" – jelentette ki a viadal szóvivője. A nemzetközi szövetség illetékesei ugyanakkor bejelentették, hogy vizsgálatot indítanak az ügyben, ám csak akkor fosztják meg Barmasait a győzelmétől, ha bebizonyosodik a sportszerűtlensége.

Az óvatlanul lelkendező világrekorder beismerése nyomán tehát ügy keletkezett, így Kosgei sem maradhatott a háttérben. Pedig korábban egy sokkal pozitívabb cselekedetével tette magát ismerté: már 1995-ben berobbant, amikor a göteborgi vb-n mezítláb futva lett ezüstérmes az embert próbáló három kilométeren. Most kénytelen volt nyilatkozni, és saját szerepét kimagyarázva megpróbálni a jó hírnevét (egyúttal barátja első helyét) megőrizni – tehát ártatlannak vallotta magát.

„Én semmit sem láttam, végig a magam versenyével foglalkoztam. Egyéni csúcsra törekedtem, és ezt éppen attól reméltem, hogy Barmasai mellett maradok. Sem tőle, sem a közönség hangjából nem hallottam semmit. Különben sem ismerem őt jól: máshol lakunk Kenyában, és Európában is máshol készülünk. Az egész ügyről onnan szereztem tudomást, hogy a zürichi gála másnapján elolvastam az újságban a kettőnktől szóló feltételezéseket" – szólt a hó végére kitűzött IAAF-meghallgatás fenyegető árnyékában a mentegetőzés, amely oly végtelenül ártatlannak ábrázolta „gazdáját", hogy már szinte ettől gyanús az eset...

Tény mindenesetre, hogy Kosgeinek volt kevesebb vesztenivalója, valamint jobb formája – ahogy az már azon az ominózus „bundaversenyen" is kiderült. Összhangban azzal, amit az elején írtunk – azaz hogy a zürichi legjobbak a vb-arannyal is reálisan számolhattak – Kosgei a sevillai vb-n fényesített egyet négy évvel korábbi ezüstérmén, és 8:11.76-tal győzni tudott, a szintén kenyai Wilson Boit Kipketert és egy marokkóit megelőzve. Barmasai itt már a dobogóra sem fért fel, ötödik lett, noha abban az évben egyedül ő büszkélkedhetett 8 percen belüli idővel...

Nem igazán okozott meglepetést, hogy augusztus 31-én aztán az IAAF külön ennek az ügynek a kivizsgálására létrehozott bizottsága kizárta Bernard Barmasait a Golden League-viadalok egymillió dolláros fődíjából – azzal az indoklással, hogy valószínűleg megbeszélte jobb formában lévő társával, hagyja őt nyerni. A további versenyeken ettől még részt vehetett – de a pénzdíjból nem részesedhetett. Így tehát több szék között a pad alá esett: se pénz, se makulátlan hírnév.

Egy évvel később pedig ő lett a „lúzer", akin elúszott a hármas kenyai diadal a sydneyi olimpián, mivel engedte (persze nem jószántából), hogy két honfitársa mögé egy marokkói befurakodjon a harmadik helyre – jómaga pedig érem nélkül zárt. 2001-ben Edmontonban nyert még egy vb-bronzot, később pedig áttért a maratonira, vagyis tovább maradt az élvonalban, mint a vele nagyjából egyidős Kosgei, aki soha többé nem tudott olyan gyorsan futni, mint azon az ellazsált hajrájú svájci estén, és már a következő évi olimpián sem fért be a számban indítható három kenyai akadályfutó közé. Ha azonban a karrierjét összegezzük, mégis többet ért el, mint a jackpot mellett az igazán nagy sikereket is elpackázó Barmasai.

1939-ben e napon a Nemzeti Sport egy érdekes újításról írt, amely ma már alapvetés, de ez nem mindig volt így. A német sporthivatal ugyanis kimondta, hogy a jövőben nem osztással, hanem kivonással állapítják meg pontegyenlőség esetén, melyik csapatnak jobb a gólaránya (vagyis modern nyelvezettel: a gólkülönbsége). Az idő tájt ugyanis még az angol számítási rendszer volt az elterjedt, tehát az adott és a kapott gólok számának hányadosa adta a gólarányt, ezt vették figyelembe a táblázatok számításánál – és nemcsak a futball (ős)hazájában, Angliában, hanem ottani mintára máshol, így Magyarországon is. Mostantól azonban a terv szerint a németeknél a 6–2 már többet ért a 3–1-nél, ellentétben a szigetországgal (és például hazánkkal), ahol e kettő egyenértékű volt (6:2 és 3:1 egyformán 3-at tett ki). Az NS úgy ítélte meg (okkal), hogy a brit szabály használatával a védekezés kap nagyobb hangsúlyt, a németek viszont e lépéssel áttértek a támadójáték hangsúlyozására. És mint tudjuk, egy idő után a világ is követte őket – itthon 1970 elejétől szokás gólkülönbséget feltüntetni gólarány helyett.

1959-ben e napról, a Népsport aktuális számából íme, egy kis hidegháborús ízelítő – akár azért, mert valóban minden úgy és azért történt, mint amit a hír tartalmaz, akár azért, mert a sajtó mifelénk így akarta beállítani. „A nyugatnémet hatóságok a múlt hét végén szabadlábra helyezték a börtönben fogva tartott Rolf Flähmig sportvezetőt. Az NDK-beli sportembert hét héttel ezelőtt tartóztatták le az Adenauer-hatóságok azért, mert nyugatnémet sportolókat akart meghívni a Lipcsében sorra kerülő III. torna- és sportünnepélyekre, illetve nemzetközi mérkőzéseket akart lekötni. Flähmig szabadon bocsátása a német sportolók ezreinek közbelépésére történt. Két másik NDK-sportvezetőt továbbra is őrizetben tartanak az Adenauer-hatóságok." (Konrad Adenauer kancellár az NSZK akkori első embere volt, míg a két német állam között ekkor még, 1961-ig nem állt a berlini fal, azaz fizikailag könnyebb volt az átjárás – ezt menekülő áttelepülők évenkénti százezrei ki is használták, amíg lehetett...)

1979-ben e napon két, Tu-134-es típusú  polgári repülőgép összeütközött a Szovjetunióban Ukrajna légterében, és mindkét járat (Cseljabinszk–Voronyezs–Kisinyov, illetve Taskent–Doneck–Minszk) utasai, illetve egész személyzete (összesen 150 ember) az életét vesztette. A szerencsétlenül jártak között volt Üzbegisztán első számú futballcsapatának, a Pahtakor Taskentnek a (17 fős) küldöttsége is – bár nemegyszer ingázott az első és másodosztály között, az együttes hosszú éveken keresztül többnyire a szovjet élvonalban képviselte a közép-ázsiai tagköztársaságot. Jellemző egyébként a korabeli viszonyokra, hogy az ország illetékes minisztériuma csupán 26-án tájékoztatta a tragédiáról a TASZSZ hírügynökséget...

1989-ben e napon tartották a Hungaroringen a Formula–1-es Magyar Nagydíj első időmérő edzését, amelyet nem hivatalos körrekorddal a Williams-csapat olasz pilótája, Riccardo Patrese nyert meg – majdnem két másodpercet verve a mindössze a hatodik helyen záró favoritra, a McLaren-Hondával versenyző vb-címvédőre, Ayrton Sennára. A brazil pilótának nem lehetett valami jó napja, mert a végén a sportfelügyelői testület 5000 dolláros pénzbüntetést rótt ki rá, amiért nem volt hajlandó végigcsinálni autójának kötelező súlyellenőrzését (magyarán kiugrott a kocsiból, mielőtt azt vele együtt lemérhették volna). Persze az összeg nyilván nem vágta földhöz... A dél-amerikai aztán másnap már a leggyorsabbnak bizonyult, ám nem tudta túlszárnyalni a veterán itáliai idejét, ezért riválisa indulhatott a pole pozícióból – hat év után először! A futamon viszont balszerencséje volt, 54 kör után műszaki hiba miatt kiesett (noha pár perccel korábban, a probléma jelentkezése előtt még ő állt az élen), Sennát viszont hamarosan megelőzte Nigel Mansell, aki a Ferrari színeiben diadalmaskodott – egy évvel azután, hogy ugyanezen a pályán át kellett adnia vezető helyét Sennának, amikor elvesztette jobb hátsó kerekének egyik rögzítő csavarját...

2009-ben e napon amiatt kényszerült magyarázkodni a Nemzetközi Atlétikai Szövetség szóvivője, hogy az adott esztendőben az IAAF még egyetlen vértesztet sem végeztetett el Afrikában. Chris Butler azzal indokolta a mulasztást, hogy a kontinensen nincs egyetlen akkreditált doppinglabor sem, máshová pedig lehetetlenség a 36 órás határidőn belül eljuttatni a mintákat.