Legendás nagy bajnokunk végre révbe ért

A „közvélemény olimpiája", írta 1972 nyarának-őszének fordulóján a Népsport, utalva arra, hogy már a második olyan aranyérmünk született meg Münchenben, amelyért a hazai sportbarátok a szokásosnál is jobban szurkoltak. Merthogy e bajnokoknak annyi esztendőnyi várakozás (pontosabban: sikerekkel szegélyezett szorgos munka) után tényleg „kijárt" már a győzelem. A súlyemelő Földi Imrét követően Balczó András is végre révbe ért – évfordulója kapcsán erre emlékezünk most pályafutása rövid történetének, 1972-beli győztes szereplésének és akkori nyilatkozatának felidézésével.

Hetvenkét év

A kondorosi születésű Balczót 1956-ban, egy évvel felfedezése és rögtön az érettségije után vitte fel Benedek Ferenc edző Nyíregyházáról Budapestre, ahol a Csepel öttusázója lett. Már egy esztendővel később országos bajnok, 1958-ban pedig hatodik a vb-n, sőt legközelebb ezüstérmes! Tehetsége hihetetlen akaraterővel párosult, és 1960-ban Rómában olimpiai bajnokcsapatunk tagja lehetett, míg egyéniben negyedikként végzett.

1961-ben bronzérmes, legközelebb negyedik a vb-n, 1963-ban, 1965-ben, 1966-ban és 1967-ben viszont (kihagyás nélkül) világbajnok, egyúttal mindannyiszor győztes együttesünk tagja Török Ferenccel és Móna Istvánnal! Az 1964-es tokiói játékokon egy sporttevékenységétől független ügyben kiszabott eltiltás miatt nem vehetett részt, 1968-ban ugyanakkor topfavoritként érkezett Mexikóvárosba, ahol csapatban ismét a dobogó tetejére állhatott említett társaival, viszont egyéniben mindössze 11 ponttal lemaradt a legfényesebb éremről a svéd Björn Ferm mögött.

Az 1969-es budapesti világbajnokság pályafutása egyik felejthetetlen tetőpontja volt, hiszen amikor az első helyért futott, a Hűvösvölgyben tömegek rohantak vele a pálya mellett, és győzelme igazi népünnepélyt jelentett. Az 1970-es vb-n, miközben válogatottunkkal ismét visszaszerezte az elsőséget, egyéniben már „csak" ezüstig, 1971-ben pedig bronzig jutott. Ezután következett München.

Az ekkori erőviszonyokról néhány évvel később a következőképpen beszélt: „Ismerem annyira a sportág jelenlegi helyzetét, és értek is annyit hozzá, hogy határozott véleményem legyen róla. Én ugyanis látom, hogy a sportág a hetvenes évektől kezdve fokozatosan süllyed, hanyatlik. Azzal együtt, hogy 1972-ben nyertem még egy olimpiát. Ez benn volt még a lábamban. A hatvanas évekből benne maradt."

A fenti szövegrész a pályafutásáról Kósa Ferenc által Küldetés címmel készített portréfilmből való, amely hatalmas siker volt a nézők körében, ám a megfogalmazott rendszerellenes kritikája miatt három hét után levették a műsorról. Főhősének is származott belőle hátránya: bár mindenfajta szükséges képzést elvégzett és diplomát megszerzett, 1973-as visszavonulását követően hiába várt arra, hogy a sportág irányításban megfelelő feladatot kapjon és felkérjék szövetségi kapitánynak. Pártonkívüliként, karakteres véleménye és a filmben is megfogalmazott bírálatai miatt sportvezetői karrierje elé akadályokat gördítettek.

Hogy ne szakadjon el a sporttól, tíz éven keresztül az öttusalovak belovaglója volt – rendkívül alacsony beosztásban, kevés pénzért. 1983-ban unt ebbe bele (nagycsaládosként), és szellemi szabadfoglalkozású lett. A következő években, ahogy már 1976-tól folyamatosan, több ezer helyen, különböző közösségekben és művelődési házakban tartott előadásokat határon innen és túl a pályafutásáról, társadalmi nézeteiről és hitvallásáról, miközben a médiában nem nagyon lehet(ett) találkozni vele. Térjünk azonban vissza szenzációs müncheni szerepléséhez!

Négy tusa

Az akkor még öt napra bontott öttusa küzdelmeinek rajtján Balczó szépen és fegyelmezetten, bár a lehetőségekhez képest egy kicsit visszafogottan lovagolt. Látszott, hogy nem akar kockáztatni. Két másodperccel lépte túl az 1100 pontos szintidőt, amihez még hét másodperc járult egy verőhibáért. Legjobb magyarként 59 versenyző közül 17. lett, de a mezőny még nem rázódott szét, és a fő riválisok is jól tartották magukat el a sokszor lutri jellegű nyitányon.

Másnap vívásban tizenkét csörtén keresztül veretlen maradt (ez majdnem csúcs, de ne feledjük, Balczó 1963-ban például párbajtőrben egyéni országos bajnok volt!), majd később tökéletesen végrehajtott védés-visszaszúrásával lélektanilag nagyon fontos győzelmet aratott egyik legfőbb ellenfele, az előző évi világbajnok Borisz Onyiscsenko felett. Később a szokásos átmeneti hullámvölgy után örvendetesen ismét magára talált, és az utolsó kilenc párharcában megint nem hibázott. Az említett szovjet mögött másodikként végzett, míg összetettben feljött ugyancsak másodiknak, mindössze két ponttal lemaradva a brit Jeremy Robert Fox mögött. Másrészt a többi esélyes is mind az élmezőnyben tanyázott.

A lövészetben a reméltnél valamivel mérsékeltebb eredménnyel zárt, és maga is elismerte: egy-két körrel több kellett volna a 192-nél, hogy nyugodtan tekinthessen az utolsó két (fizikai) szám elé. Amikor Onyiscsenko 197 körrel befejezte a magáét, a magyar „veterán" csak annyit mondott: „nagyon nehéz lesz!" (Ráadásul arról eleinte nem is tudott, hogy – már a lőtérről való távozta után – „saját" versenybírója annak az észrevételének adott hangot: az ötszörös egyéni világbajnok magyar talán elkéste a harmadik sorozat első lövését és a harmadik táblabefordulás után kétszer lőtt egymás után. Hosszas vita, tanácskozás, mérlegelés után végül maradt minden a régiben – ez az eljárás a kizárásával járhatott volna!)

Balczó 12. lett lövészetben, míg összetettben visszaesett a harmadik helyre, de nem volt vészes a hátránya. Azt nyilatkozta ekkor, hogy ha az 1971-es eredményekkel lehetne számolni az úszást és futást, biztosan nyerne, de a szovjetek nagy valószínűséggel javultak azóta, ő pedig... ő pedig ki tudja, mire lesz képes.

A nyomás viszont azért is nőtt rajta, mert csapatunk közben „elszállt". Egyetlen valódi rivális volt, de az egyaránt olimpiai újonc Bakó Pállal és Villányi Zsigmonddal kiegészülő magyar trió lovaglásban csak 50 pont előnyt szerzett a szovjetekkel szemben, ami a vívás után – egy hagyományos magyar technikai számban... – 190 pontos hátrányra változott (pedig négy évvel korábban épp párbajtőrrel sikerült fordítani, kompenzálva az elbaltázott díjugratást). A lövészetben pedig, bár másodikak lettünk a Szovjetunió mögött, a lemaradás 564 pontra hízott, amire az NS – nem szívesen bár, de – kimondta: behozhatatlan, nem lesz címvédés.

Úszásban Balczó mindjárt az első futamba került, sajnos meglehetősen gyenge ellenfelek mellé, akik elvileg nem kínáltak eredményjavító párharcot. Aztán másképp alakult: versenyzőnk az utolsó ötven méteren erősen visszaesett, és csak második lett, elmaradva szezonbeli legjobbjától (25. hely a teljes mezőnyt tekintve).

Ezzel szemben Onyiscsenko remekelt (11.), veszedelmesen javítva a helyzetén. Persze ő is ideges volt, amire egy jellemző eset: célba érése után kis híján keresztbe tempózott a szomszéd pályára, és csak az utolsó pillanatban hőkölt vissza. Ha nem kapcsol időben, szomszédjának akadályozása miatt simán kizárhatták volna...

Kelemen Péter, 1970 világbajnoka, aki ezúttal a tartalékok „keserű kenyerét" ette, máris kiszámolta, mi az ábra: Onyiscsenko átvette a vezetést a honfitárs Pavel Lednyevtől (aki mexikóvárosi bronza óta most szerepelt először világversenyen, de a rajt előtt meglehetős önbizalommal beszélt a saját végső esélyeiről), és – azonos pontszámmal – Ferm is a mi fiunk elé került, miközben a harmadik szovjet, a kétszeres nemzeti bajnok, de ötkarikás újonc, jól megtermett Vlagyimir Smeljov az ötödik pozícióból „leselkedett". Balczónak 82 pont volt a hátránya, azaz futásban 28 mp-et kellett rávernie az éllovasra, illetve 20-at Lednyevre. Nem lehetetlen – de rendkívüli feladat.

Egy párharc

A záró nap. Onyiscsenko, akit egyébként őszinte barátság fűzött Balczóhoz, az utolsó induló lesz. Derűsen mosolyog lapunk tudósítójának hagyományos kérdésére (az alábbiakban Dávid Sándor riportjára hagyatkozunk). Jól van – feleli.

– De mintha ti, magyarok, egy kicsit sírnátok – jegyzi meg rögtön. – Bezzeg amikor éveken át ti álltatok így a futás előtt, mint most mi... Őszintén szólva nem egészen értem. Verseny volt, amelyet most nem ti nyertetek, hanem mi.

– Verseny volt?

– Csapatban igen.

– És egyéniben?

– Harmadik leszek.

– És a második?

– Lednyev. Balczó meg első. Bandi nagyon erőset fog futni.

Legyen igaza. Balczó vonásai nyugodtak, teljesen kipihentnek látszik. Ez már nem az előző napi, ez már valaki más.

– Nem vagyok ideges – mondja. – Az az igazság, hogy bár elég rosszul úsztam, utána is nagyon jól éreztem magam. Kimondottan jó kedvem volt, pedig okom nemigen lett volna rá. Futni fogok, ahogy bírok, kifutom magam, és kész. Ez már egyszerű. A többi már nem az én kezemben van. Majd ülök csak és várok. Várom Boriszt.

Egymás után érnek vissza – körülbelül percenként – a futók. A bennünket érdeklők közül legelőször Lednyev. Már alig vonszolja magát. Benedek kiáltja messziről: „Csak 13-mal jobb Zsugánál!" Ez jó!

– De mi van akkor, ha csak etetnek bennünket? – kérdi valaki. – Mi van, ha ő és Smeljov is csak közepeset fut azért, hogy Bandit elaltassák?

Még egy ok az izgalomra, pedig elég már ezekből. Majd' egy örökkévalóság, amíg Smeljov is megérkezik. Utána kell Balczónak jönnie, mégpedig jó közel. Ha pedig így lesz, akkor...

Jön a szovjet, és nagyon jó az ideje! De hol marad a magyar? Végre itt van! Benedek megint torkaszakadtából kiált: „Hússzal jobb Smeljovnál! Hússzal!"

Még senki nem meri kimondani, mert Onyiscsenko csak ezután rajtol. A stadion hangorkánja pontosan jelzi Balczó beérkezését. Az ideje káprázatos: 12:42.6! Mit lehetne most utólag elmondani arról a gyötrelmes várakozásról, amit a nagy rivális célba éréséig a magyarok a helyszínen átéltek? A kavargó gondolatokról, a reményről és kétségbeesésről? Semmit.

Egyetlen feszült pillantanak tűnt az a tizenhárom perc, amíg Onyiscsenko felbukkant a stadion bejáratánál. Tizenhárom és valahány... Mielőtt elindult, már tudni lehetett, pontosan 13:10 az az idő, amelytől felfelé a miénk az aranyérem, de hiába ugrotta át az óra mutatója ezt a kérdéses pontot már jóval a szovjet célba érése (13:35.2) előtt, a magyar öttusázó még mindig nem mert örülni.

Ám aztán megjelent az időeredmény és a pontszám a villanyújságon, Balczó András lába alól pedig eltűnt az anyaföld. Dobálták, tapsolták, ünnepelték a társak és a sportbarátok a 77 pont előnnyel élen végző újdonsült olimpiai bajnokot!

Amikor a hirtelen támadt, véget nem érő boldogság közben végre odakeveredett a Magyar Rádió mikrofonja elé, kissé mentegetőzve ugyan – mert úgy vélte, túlzásnak, netán nagyképűségnek tűnhetnek szavai – azzal kezdte: nem is annyira magáért az aranyért küzdött Münchenben, e nagyon nehéz öt napon keresztül, hanem  a z é r t  az aranyért, amelyet odahaza olyan határozottan, olyan reménykedve és olyan sokan vártak tőle. Azért az aranyért, melyről joggal érezhette úgy, hogy eleve neki ítélte a közvélemény.

Neki „csak" meg kellett nyernie. És ő a fantasztikusan kemény, soha nem látott színvonalú versenyben – amelyben nem kevesebb mint tizenketten kerültek a néhány évvel korábban még álomhatárként számon tartott 3000 pont fölé – megnyerte. Még egy mondatát hadd idézzük: „Nem is az a lényeges, amit elér az ember, hanem az út, amelyet megtesz odáig." Balczó büszke lehet erre az útra!

Több újrakezdés

Mert hogy is nézett az ki? Ő és Igor Novikov, az öttusasport e két óriása között 1972. augusztus 31-ig egy szinte kísérteties hasonlóság állt fenn: öt, illetve négy egyéni vb-aranyérmük mellé nem sikerült megnyerniük az olimpiát is. Ez a kapocs most oldódott fel, amikor Onyiscsenko mintegy mintegy nyolcvan lépésnyire volt a terepfutás céljától. Mert addig, mint korábban az oroszon, Balczón is mintha átok ült volna.

Nem mintha nem próbálkozott volna elégszer. Huszonkét évesen nagy esélyesként utazott a rónai olimpiára, a szakemberek benne látták a leendő bajnokot, és nem véletlenül, hanem az 1959-es vb-ezüstje nyomán. Sírva búcsúzott az olasz fővárostól: „Mert nagyon fiatal voltam még, és nagy lelkesedésemben el is hittem, hogy meg tudom nyerni. Amikor aztán nem sikerült, azt hittem, a világ dőlt össze, pedig dehogy..."

Ha csak Rómától számolunk, akkor is tizenkét év minden verítéke, lemondása, sikere és csalódása kellett neki ahhoz, hogy 1972-ben végre a dobogó legmagasabb fokára állhasson – ahol nem kisebb megtiszteltetés érte, mint hogy a leköszönő NOB-elnök, Avery Brundage személyesen adta át neki az aranyat!

De vissza még az előzményekhez! Tokió sajnálatosan kimaradt, Mexikóvárosban viszont a papírforma alapján könnyebb dolga lett volna, mint négy évre rá Münchenben. Kimagaslott a mezőnyből, körülbelül 300 ponttal volt jobb a becslések szerint, mint az utána következő legjobbak – és mégis kikapott... Tizeneggyel...

Ezúttal egyenlő erők, legalább négy nagy favorit – ő, Onyiscsenko (2. lett, jóslata ellenére éppen meg tudta előzni honfitársát), Lednyev (3.) és Ferm (6., valamivel Fox és Smeljov mögé szorult) – küzdelméből kerülhetett ki a győztes. És volt a viadalnak egy olyan pillanata, mikor Balczó keserűen jegyezte meg: „Hiába, úgy látszik, az olimpia nem az én műfajom."

Tulajdonképpen már az is merészség volt – elindulni az olimpián. Bátorság kellett hozzá. Ha akkor, amikor három évvel előtte Budapesten az ötödik vb-jén diadalmaskodott, abbahagyja a versenyzést és csücsül a babérjain, hősként távozhatott volna. Más talán így is tesz. Balczó azonban nem lett volna Balczó, ha nem tart ki Münchenig. Vállalva közben két világbajnokság csalódását is. És odaállt a rajthoz, úgy, hogy az egyetlen ember volt, aki csak veszíthetett! Az első helyen kívül számára minden más csak vereség és kudarc. Ezt a terhet cipelte a vállán. És hogy miért csinálta?

Sok boldogság

– Nehezen tudnám megmondani – nyilatkozta még győzelmének estéjén (csapatunk egyébként a várakozásnak megfelelően ezüstérmes lett, miután a megszokottnál halványabb produkcióval is toronymagasan a megelőzött riválisok fölé nőtt, egyedül a szovjet együttessel nem bírt, amelynek vele szemben mindhárom tagja hibátlanul versenyezte végig az öt napot). – Otthon ismerősök, ismeretlenek megállítottak az utcán, megszólítottak a moziban, ha valakivel találkoztam, a beszélgetés azzal zárult: „De Bandikám, az olimpiát, azt megnyered?" Szóval mindig, mindenütt éreztem magam körül már évek óta ezt a várakozást, és tulajdonképpen ez adott erőt a gürcöléshez.

– Mit éreztél abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy nyertél?

– Nem tudom. Álltam, néztem, nem kaptam levegőt.

– És milyen érzés olimpiai bajnoknak lenni?

– Boldog vagyok. Rettenetesen boldog vagyok. Csak nevetgélek, jövök-megyek... A futás közben is, a fáradtság ellenére tulajdonképpen nagyon jól éreztem már magam. Még morfondíroztam is: „Na, most ráhajtasz még egy kicsit, hadd liluljon a Borisz feje!" Meg: „Na, öreg Onyi, te se fickándozol majd ezen a kaptatón", és ilyenek. De az az igazság, hogy a boldogságból is csak egy meghatározott mennyiséget képes felvenni az ember, azon túl semmit. És én is, most majd lefekszem, és reggel, amikor felkelek, valakinek majd figyelmeztetnie kell, hogy öreg, el ne felejtsd, olimpiai bajnok vagy! És akkor megint nagyon fog tetszeni az egész. Örülni fogok a jó hírnek!

1952-ben e napon fölényes sikert aratott a labdarúgó NB I-ben a korszak egyik legerősebb magyar csapata, a Bp. Bástya néven futó MTK, amely – a Dózsa-stadionban(!) – 5:2-re legázolta az amúgy nem gyenge, középmezőnybeli Csepeli Vasast. A Gellér – Kovács II, Börzsei, Lantos – Kovács I, Zakariás – Sándor, Hidegkuti, Palotás, Szolnok, Kárász felállású piros-fehér(!) együttesből Hidegkuti is nagyszerűen játszott, de a gólokat nem ő lőtte, hanem a triplázó Palotás, valamint Sándor Csikar és Kárász (az ellenfél egy öngóllal, illetve az akkor – a Ferencváros/ÉDOSZ és a Honvéd közötti „félúton" két idény erejéig – épp náluk játszó Czibor révén szépített). Bukovi Márton legénysége a játék képe alapján nagyobb különbséggel is győzhetett volna, ám a tabellán így is több ponttal le volt maradva az éllovas és egy pont híján még százszázalékos Honvédtól, amely – Budai és Kocsis találatával – vele egy időben 2:0-ra verte meg a sereghajtó Salgótarjánt. A harmadik helyen haladó Bp. Dózsa 0:1-ről fordítva 3:1-re bánt el a Doroggal (három sokszoros válogatott támadója, Deák, Egresi és Szusza révén), míg a dobogósokat üldöző két gárda előző napi rangadóján: Vasas–Kinizsi 0:0. Az év végi sorrend is ez maradt, egy különbséggel: a Csepel felzárkózott az ötödik helyre, ahonnan a Fradi (Kinizsi néven) egészen a 9. pozícióba csúszott vissza.

1962-ben e napon jelent meg a hír a Népsportban, hogy visszavonult az aktív sportolástól Waldyr Pereira, azaz Didi. A kétszeres világbajnok (1958, 1962) brazil futballcsillag 26 hónapos szerződést írt alá a perui bajnokágban szereplő limai Sporting Cristallal, melynek szakvezetője lett. Később, az 1970-es vb-n Peru válogatottját a negyeddöntőig vezette, majd változatos edzői karrierje során jó néhány neves brazil csapat mellett a nem kevésbé elismert argentin(!) River Plate-et, illetve a szaúdi és kuvaiti nemzeti együttest is dirigálta, valamint a Fenerbahcét, mellyel a hetvenes évek közepén kétszer is bajnok lett Törökországban. A 2001-ben, 72 esztendősen elhunyt szakember nevét azonban elsősorban játékosként emlegeti ma is a világ: sok egyéb sikere mellett ő lőtte 1950-ben az újonnan épült Maracana Stadionban az első gólt; a hazája számára nagy csalódást hozó 1954-es vb-n a hálóba is betalált, ugyanakkor benne volt a magyarok elleni „berni csatát" övező durva kakaskodásban is; őt szavazták meg az 1958-as vb legjobb játékosának; rövid ideig a nagy Real Madridban is szerepelt, amellyel többek között BEK-győztesnek mondhatta magát; továbbá (állítólag) benne tisztelhetjük a hulló falevélszerű lövések és a szép játék (jogo bonito) kifejezés feltalálóját is!

1982-ben e napon rendezték Balatonfüreden a vitorlázó 470-es hajóosztály Európa-bajnokságának második futamát, amelyet a francia Daniel Peponnet, Champaloux egység nyert meg. Az olasz Chieffi testvérek eredetileg csak ötödikként értek célba, ám korai rajtolás miatt utóbb két egységet is kizártak előlük, így felzárkóztak harmadiknak, és mivel a nyitónapon ők voltak a leggyorsabbak, két menet után fölényesen álltak az élen egy NDK-beli és egy izraeli duó előtt. Egyébként már az első futamban látszott, hogy a hajóosztályban megszokott módon rengeteg lesz az óvás és a zsűrinek is fontos szerep juthat, elsősorban az idő előtti startok megítélése révén. A Népsport tudósítója ezt azzal magyarázta, hogy a „470-es gárda fura kis társaság. Vitorlásberkekben csak úgy emlegetik őket, mint izgága, örökösen nyüzsgő, rakoncátlan ifjak gyülekezetét. Többségük 20 év körüli siheder, ráadásul vékonydongájú, apró legények, mivel ebben a kategóriában a testsúlynak is fokozott szerepe van". Azonban nemcsak a mezőny volt nehezen kezelhető, hanem azok a MAHART-hajók is, amelyek – a szervezők és a felsőbb hatóságok előzetes egyeztetése dacára – mindenféle figyelmeztetés ellenére „se szó, se beszéd, egyszerűen átpöfögtek az Eb-pályán"... És sajnos ezek a motorosok szinte kivétel nélkül az élboly küzdelmeit zavarták. Visszatérve a versenyre: a címvédő Chieffiék végül a hatba sem kerültek be; győzött a keletnémet Brietzke és Schultz, megelőzve az izraeli Brokman, Friedlander kettőst és a francia Peponnet-t – de nem Danielt, hanem fivérét, Thierryt (meg partnerét, Pillot-t), aki hamarosan a Los Angeles-i olimpián harmadik lett, majd 1988-ban Szöulban már aranyérmes!

1992-ben e napon kezdődött meg Flushing Meadowsban a US Open teniszverseny, melynek nyitányán rögtön szembekerült egymással a nem sokkal korábban záruló barcelonai olimpián (az elődöntőben) is megmérkőző Goran Ivanisevic és Marc Rosset. Utóbbit, az ötkarikás játékokat (pályafutása egyetlen igazán nagy egyéni sikereként) megnyerő svájcit ezúttal cserbenhagyta a „szerencséje", és három 6:4-es játszmában kikapott a horvát „szervagéptől", azaz egyből kiesett. Más meglepetés nem is történt az első napon – bár éppenséggel ez sem minősült annak...  

2002-ben e napon a spanyol bajnoki címvédő Valencia háza táján újabb gond támadt. A nyáron semmilyen erősítésre nem volt képes az egylet, majd kettős vereséggel bukta el a Szuperkupát a Deportivo ellen. Most meg a Primera División nyitánya előtti utolsó edzést félbe kellett szakítania Rafa Benítez vezetőedzőnek, mert játékosai fegyelmezetlenek voltak. A tréning délelőtt fél tízkor kezdődött egy kis futással, amely során a futballisták leginkább viccelődéssel foglalkoztak, mire a mester kijelentette: ha nem gyakorolnak rendesen, akkor egész délelőtt futtatni fogja őket. A csapat tagjai azonban mintha tudomást sem vettek volna a megjegyzésről, folytatták egymás szórakoztatását. Pár perc múlva azonban már a zuhanyzóban találták magukat, mert Benítez úgy, ahogy volt, az egész társaságot (egy eltiltott és két sérült társuk kivételével) lezavarta a pályáról. Másnap a klubelnök magyarázkodni kényszerült az ügyben, de – talán a rajtra tekintettel – elnézően viszonyult az esethez („Nincs ok aggodalomra, mert Benítez szerint előfordul az ilyesmi, és az egyetlen, akinek lépnie kellett, az éppen ő volt. Ez az ő felelőssége, és biztos vagyok benne, hogy a jó szándék vezérli."). Valószínűleg ez volt a helyes kezelése a történteknek, mert a Valencia bemutatkozásként magabiztosan, 2–0-ra nyert a Mallorca otthonában. „Gratulálok a játékosaimnak, mert becsülettel küzdöttek, és mert a kívánalmaimnak megfelelően a legutóbbi edzésen történteket elfelejtették" – így értékelt a szakvezető. Az idény további része már nem sikerült ennyire jól, a csapat ugyanis csak ötödik lett, azaz még a BL-selejtezőbe sem tudta kvalifikálni magát.