Magas kitüntetés egy minőségi életműért

A 2000-es esztendő állami ünnepe alkalmából a magyar sportélet elismert személyiségei közül is többen vehettek át rangos kitüntetéseket a Parlamentben. A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét ítélték Ferjáncz Attila autóversenyzőnek, valamint Bartus Miklós síző, síoktatónak, illetve a még ennél is rangosabb Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét adományozták Puhl Sándor futballbírónak. No meg rajta kívül Gyulai Istvánnak, aki azonban nem tudta azt személyesen átvenni.

A Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) főtitkára, aki a szervezet ottani központja miatt Monte-Carlóban élt, mit sem tudott az őt ért megtiszteltetésről, és mivel a meghívója nem érkezett meg monacói lakhelyére, nem tudott megjelenni az ünnepségen.

„Csak amikor a fiam, Miklós telefonált, akkor hittem el, hogy tényleg rólam van szó – nyilatkozta a szakember. – Nagyon jólesett az elismerés, igazi meglepetés volt, hiszen nem tudtam arról, hogy fölterjesztettek. Különösen azért meseszerű számomra a történet, mert abban a világban, amelyben élek, a legtöbben nagy erőfeszítéseket tesznek a különféle kitüntetések megszerzéséért, nekem viszont sejtelmem sem volt az egészről.

Sajnálom, hogy nem voltam ott az ünnepségen, de remélem, a protokoll lehetőséget ad arra, hogy személyesen vehessem át az érdemrendet. Hogy mit jelent számomra az elismerés, azt érzékelteti, hogy már azt is kitüntetésnek éreztem, hogy a köztársasági elnök, a miniszterelnök és az Országgyűlés elnökének aláírásával meghívást kaptam a Parlamentbe, a tűzijáték megtekintésére. Sajnos a munkám miatt az esti rendezvényre nem tudtam hazamenni, de ha a délelőtti ünnepségre szóló meghívót is megkapom, biztosan felültem volna az első repülőgépre. Nagyon ürülök, hogy megemlítették sportújságírói tevékenységemet, hiszen életem jelentős részét ezzel a munkával töltöttem."

Gyulai István Pestszenterzsébeten született 1943-ban, és ott is nevelkedett a kerületben, Kitűnő tanuló volt, akivel osztályfőnöke, egyben testnevelőtanára szerettette meg az atlétikát. Tanulmányait a Kossuth Lajos Gimnáziumban folytatta, szintén kiváló eredménnyel, majd érettségi után az ELTE-n szerzett angol-német szakos diplomát, közben a Magyar Rádió angol nyelvű adásában dolgozott bemondóként. Egyébként később már összesen öt idegen nyelven beszélt, az említetteken kívül oroszul, franciául és olaszul is...

Ezalatt jelentős sportolói pályára is maradt energiája: 1958 és 1967 között a Bp. Honvéd, majd 1968-tól 1970-ig a BEAC válogatott atlétája volt. Rövidtávú futószámokban indult az 1964-es olimpián, valamint két Európa-bajnokságon is. Az 1963-as Universiadén a 4x100 m-es váltóval arany-, két évvel később 4x400 méteren ezüstérmet szerzett. Egyéniben (400 méteren) háromszoros, a különböző váltókban 19-szeres magyar bajnok volt.

Az egyetem elvégzése (1967) után egy angyalföldi szakközépiskolában tanított nyelvet három évig, majd megpróbálkozott a riporteri hivatással – oly sikeresen, hogy elsőként kapott státust a Magyar Televízióban azon 3142 versenyző közül, akik a Pályabelépő című tehetségkutató pályázatra jelentkeztek. 1970. november elsején került újságíró-gyakornoknak a sportrovathoz, és rátermettségét hamar bebizonyította, így 1971. május elsejétől már munkatárs volt. Sőt kijutott az 1972-es téli ötkarikás játékokra, és attól kezdődően rendszeresen tudósított az olimpiákról és más világeseményekről.

Sportriporterként ismerte és szerette meg őt az ország. Elsősorban az atlétikai közvetítései emlékezetesek, melyek kiemelkedően magas nívóját különösen halála után, egyes (közvetlen) utódait hallva lehetett felmérni. A hölgy nézők pedig elsősorban a műkorcsolya- és tornaversenyek színvonalas tolmácsolása révén becsülhették tudását, megnyerő modorát és a részletekre is kiterjedő igényes előadásmódját. (Zárójelben: nemcsak magyar, hanem angol és német nyelven is vezetett műsorokat, illetve időnként kirándulást tett más televíziós műfajokba is.)

Közben 1977 és 1989 között a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség (AIPS) főtitkárhelyettese, 1989-től 1992-ig főtitkára volt, 1981. január elsejétől az International Sport és a World Gymnastics című lap felelős szerkesztője is, a Magyar Sportújságírók Szövetségének pedig utóbb örökös tiszteletbeli alelnöke. A Telesportnál 1978. október elsejétől főmunkatársként, 1988. augusztus elsejétől pedig mint rovatvezető dolgozott, aztán 1990. február 1-jétől az önálló sportszerkesztőség helyettes vezetője, 1991. március 1-jétől a vezetője lett.

Ekkor azonban egy új, még nagyobb kihívás érte, amelyet elfogadott, és pályája második felében is a korábban a magyar sportkedvelők által megszokott minőségben állt helyt – immár kevésbé az itthoni közvélemény szeme előtt. Már 1984-ben beválasztották az IAAF tanácsába, és mivel ott is kitűnt szakmai hozzáértésével, 1991 novemberében a nagy tekintélyű veterán sportvezető, az olasz Primo Nebiolo jobbkezének kérték fel: azaz hogy legyen a szervezet főtitkára. (Eközben 1991 és 2001 között a Magyar Atlétikai Szövetség elnökségi tagja, alelnök is volt, míg a távozásakor tiszteletbeli elnöki rangot kapott.)

Gyulai eleinte azt hitte, hogy ez az új, illetve a sportriporteri-főszerkesztői munka párhuzamosan végezhető, ám be kellett látnia, hogy a kettő nem megy együtt, mindkét feladat teljes embert kíván. Ezért 1992. május 20-ától fizetés nélküli szabadságra ment örök szerelmétől, a „királyi" televíziótól – de szerencsére a nagyobb események alkalmával továbbra is hallhattuk (elsősorban atlétikai) közvetítéseit, hiszen bár 2003. március 21-étől nyugdíjas lett, továbbra is az MTV állományában maradt egészen haláláig.

Az évek során büszke lehetett fiaira, akik (Miklós és Márton) maguk is olimpikonok lettek (sprinterként, illetve bobosként), majd édesapjuk nyomdokaiba lépve mindketten ismert televíziós sportriporterek is. Magyarország pedig arra lehetett büszke, hogy mivel nagy munkabírása mellett sportvezetőként egy pillanat alatt megértett minden problémát, átlátott bármilyen szituációt és azonnal tudott  reagálni is rá, érthetően elismert, ha nem a legelismertebb embere volt a földkerekség egyik legnagyobb sportszövetségének.

És bárhol is járt a világban, bármi is történt, sohasem felejtette el (például a 2004-es olimpián doppingügybe keveredett győztes dobóatlétáinknak – lehetőségeihez mérten – segíteni próbálva), hogy honnan indult!

Mindennek 2006 márciusában szakadt vége, amikor családja közleményben tudatta, hogy Gyulai István, aki 15 éve töltött be vezető pozíciót a nemzetközi atlétikai életben, kimerültségre hivatkozva határozatlan időre visszavonul, azaz szünetelteti tevékenységét a sportág nemzetközi szövetségének főtitkáraként. Néhány nappal később érkezett a halálhíre.

Lamine Diack, az IAAF szenegáli elnöke mélységes megrendülésének adott kifejezést: „István az egész életét a sportágunknak szentelte. (...) Kollégái a tanácsban, az egész szövetségben, valamint a tagszervezeteinkben valamennyien hiányolni fogják baráti stílusát, viselkedését, intelligenciáját és energiáját. (...) Gyulai István rendkívüli bátorságot tanúsított könyörtelen betegségével szemben, az utolsó pillanatokig dolgozott anélkül, hogy bármikor is panaszkodott volna" – lehetett olvasni a nemzetközi szövetség honlapján.

"Valójában még fel sem tudjuk talán mérni, milyen óriási veszteség érte a magyar sportot, a magyar olimpiai mozgalmat azzal, hogy István ilyen fiatalon távozott közülünk – mondta akkor Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke. – Tudtuk, hogy beteg, de bíztunk a felépülésében, abban, hogy edzett szervezete erősebb lesz. Sajnos, nem így történt. István nem csak nagyszerű atléta volt, sportújságíróként is rendkívül sokat tett a magyar olimpiai mozgalomért, az IAAF főtitkáraként pedig minden addigit felülmúló segítséget tudott nyújtani hazánknak, többek között a nagy világversenyek Magyarországra hozatalával, a magyar sport népszerűsítésével.

Tagja volt a MOB-nak, nemzetközi tisztségéből adódóan az elnökségnek is, rendkívüli szaktudását, fantasztikus munkabírását, lenyűgöző nyelvismeretét világszerte csodálták, azok közé tartozott, akik az egész földkerekségen széleskörű megbecsültségnek örvendenek. Halálával nem csupán sporttársunkat, olimpikon társunkat veszítettük el, de a magyar sportdiplomácia legerősebb bástyáját is."

A 63 éves korában elhunyt sportvezetőt a Magyar Televízió, a Magyar Atlétikai Szövetség és a Magyar Olimpiai Bizottság is a saját halottjának tekintette, és utóbb szülőhelyén, Pestszenterzsébeten temették el. Az esztendő őszén pedig a debreceni nagyerdei létesítmény – korosztályos világbajnokság és számos országos bajnokság helyszíne – felvette a Gyulai István Atlétikai Stadion és Edzésközpont nevet.

És ha már kitüntetéssel kezdtük: 2002-ben megkapta a (sport népszerűsítéséért odaítélhető) Esterházy Miksa-díjat, 2003-ban a Magyar Örökség-díjat, halála után pedig posztumusz a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét – a sport területén végzett sokoldalú munkásságáért, példamutató életútjáért.

1930-ban e napon a negyedik túrameccsét is megnyerte az Egyesült Államokban portyázó Hungária. A kék-fehérek ezúttal egy clevelandi csapattal játszottak, amely a helyi országos kupa döntőse volt és ott csak 2:1-re kapott ki (ne feledjük, az amerikaiak nem sokkal ezelőtt megjárták az első, uruguayi futball-világbajnokságot, és nem is vallottak szégyent: bronzérmesek lettek!). A magyar együttes mindenesetre – miután hozzászokott a számára furcsa villanyfényhez, valamint a pálya göröngyös talajához – egygólos hátrányból fordítva 4:1-re legyőzte vendéglátóját. A látogatóknál sok klasszis szerepelt (például Mándi, Barátky, Sebes, Hirzer, Titkos és Kalmár), de közülük csak az utóbbi talált be az ellenfél kapujába. A mérkőzésnek 2200 nézője volt csupán, ami elmaradt a várakozásoktól – a közönség legnagyobb részben a helyi magyarokból verbuválódott, ők viszont túláradó szeretettel fogadták a budapestieket, akiknek tiszteletére a lefújás után a Himnuszt is elénekelték. 

1960-ban e napon elutazott Rómába a magyar olimpikonok első nagy csoportja. A Ferihegyen családtagok és barátok által elbúcsúztatott küldöttségben többek között labdarúgók, vízilabdázók, birkózók, ökölvívók, úszók voltak. A Ciampino repülőtéren az olaszországi magyar nagykövet és a MOB már kint lévő elnöke köszöntötte a négymotoros IL-18-as gépről leszálló, középkék kabátba és krémszínű nadrágba öltözött „olimpiásokat" (ahogy a korabeli sajtó írta), akik aztán az olimpiai faluba hajtottak két autóbusszal. Ott előbb elfoglalták szállásukat, átvették külön szállított csomagjaikat, majd a csapatvezetők részére már meg is tartották az első eligazítást. Ami a sportolókat illeti, ők sétáik során felmérték a falut, de például az úszók délután már edzésen is részt vettek. A magyarok (és másik 16 ország) ünnepélyes zászlófelvonására azonban csak két nap múlva került sor.

1970-ben e napon került sor a Népstadionban a Magyar Népköztársasági Kupa fináléjára a korszak uralkodó csapata, az Újpest és a meglepetésre döntőig jutó Komló között. A találkozóra az ünnepnapon csak ötezer néző ment ki, és ők azt láthatták, hogy a Dózsa messze nem olyan fölénnyel kerekedik a baranyaiak fölé, mint négy nappal korábban a két fél vidéki bajnokiján, amikor a vendég lila-fehérek 6:0-ra lemosták a Komlót. Baróti Lajos együtteséből Bene triplázott akkor, míg Dunai II két, Fazekas pedig egy gólt lőtt. Ezúttal azonban csak 3:2 sikerült (most Fazekas rúgott kettőt – nagy gólokat –, Dunai pedig az elején egyet), főleg mert remekül védett Erdősi kapus, aki a hétvégén még három gólban is benne volt a hatból. A Komló a 90. percben zárkózott fel egy találatra ellenfeléhez (amelyből addigra Káposzta már lesántikált a pályáról, de sérülése nem volt súlyos), és játékosai a lefújás után, a tisztes helytállás nyomán egyáltalán nem voltak elkeseredve – főleg mert Lantos Mihály együttese joggal remélhette, hogy döntősként indulhat majd a KEK-ben (ha az Újpest a papírforma szerint megnyeri a bajnokságot is). A Dózsa-szurkolók pedig dobokkal, sípokkal és lila füstöt eregető petárdákkal ünnepelték a trófeát.

1980-ban e napon játszott KEK-selejtezőt Glasgow-ban a magyar kupagyőztes Diósgyőr, amely az előző idényben az UEFA-kupában a Rapid Wient és a szintén skót Dundee Unitedet is kettős sikerrel búcsúztatta, mielőtt a Kaiserslautern ellen elbotlott volna a nyolc közé jutásért.. A DVTK ezúttal majdnem fél órán át remekül tartotta magát a félelmetes Celtic otthonában, de akkor – az MTI-jelentés szerint is játékvezetői hiba miatt – gólt kapott (Szabó kapust egy beadásnál ellökték, a jól helyezkedő McGarvey pedig zavartalanul lőhetett a hálóba). Ettől, miként Szabó Géza vezetőedző értékelt, olyannyira megzavarodott a csapat, amely „nem tudta elviselni a bírói tévedés okozta pszichikai terhet", hogy még további öt találatot beszedett. A tudósításból kiderült, hogy a skótok magasabb szintű fizikai felkészültségéből adódó mezőnyfölény, az általuk diktált erős tempó és különösen a széleken vezetett akciók sora fogott ki a magyarokon, akik nem tudtak mit kezdeni a beadásokkal – McGarvey mesterhármasán kívül ugyanis még egy gól esett fejesből. A miskolci visszavágón a Celticnek a magával hozott 6–0-s előny miatt az is belefért, hogy 2–1-re kikapjon – más kérdés, hogy aztán már a főtábla első körében kiesett a temesvári Politehnica Timisoara ellen...

1990-ben e napon került sor a repülőverseny selejtezőire a japán Maebasiban rendezett pályakerékpáros-világbajnokságon. Ekkoriban még külön szerepeltek az amatőrök és a profik, s az előbbieknél nem meglepő módon keletnémet fölény volt jellemző. Ami érdekes, hogy a hivatásosoknál új világcsúcsot állított fel a kvalifikációt megnyerő Michael Hübner, de ideje (10.345) – amellyel az ausztrál Stephen Pate másfél éves rekordját (10.459) javította meg – az amatőrök között csupán a hatodik helyre lett volna elég aznap... Amúgy Hübner szintén az NDK-t képviselte, és még csak egy esztendeje ment át a profikhoz, miután négy évvel e vb előtt az amatőröknél győzött a világbajnokságon. Ezért volt nagy szó, hogy a döntőben is ő nyert aztán, hiszen így immár a másik mezőnyben is a legjobbnak tudott bizonyulni!