„Mi lenne, ha az üveg véletlenül leesne?”

Már az 1988-as nyári játékok előtt voltak intő jelek. Előbb három kanadai versenyző akadt fenn a rostán, majd már a dél-koreai helyszínen jelentették be, hogy újabb három súlyemelő bukott le. Ekkor még el sem kezdődtek a küzdelmek… Pedig nagyszerűnek ígérkeztek a versenyek, hiszen immár újra teljes (bojkottmentes) volt a mezőny, és rekordot döntött a résztvevők száma: 62 ország 267 indulója állt a tárcsákhoz (csupán a férfiak mérethették meg magukat).

Ám a Szöulban történtek végül majdnem a súlyemelés halálát okozták. A két bolgár (az eredetileg egyaránt győztes Mitko Grablev és Angel Gencsev), a két magyar (az ezüstérmes Szanyi Andor és a negyedik helyezett Csengeri Kálmán), valamint a spanyol Fernando Mariaca lebukása után a NOB végrehajtó bizottságának egyik tagja, Dick Pound (a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség, a WADA későbbi első elnöke) éles hangú nyilatkozatban követelte, hogy vegyék le a sportágat az olimpia programjáról.

Akadtak azonban mérsékeltebb sportvezetők is, mint például Alexandre de Merode herceg, a NOB orvosi bizottságának elnöke, aki ekképpen reagált Pound kirohanására: „A rombolás helyett inkább segítenünk kell a Nemzetközi Súlyemelő-szövetségnek, hogy meg tudja tisztítani az egész sportágat.”

A katasztrófát elkerülte a súlyemelés, de nyilvánvalóvá vált, hogy az IWF-nek minden korábbinál szigorúbb rendszabályokat kell hoznia, s hathatósabb eszközökkel kell küzdenie a tiltott szerek alkalmazása ellen. Másfél hónappal az ötkarikás játékok befejezése után az elnökség átfogó doppingellenes programot fogadott el budapesti rendkívüli ülésén. Kemény büntetéseket helyezett kilátásba mindazoknak, akik a jövőben (is) letérnek a helyes útról. Ettől fogva akit első alkalommal találtak vétkesnek, két évre, akit másodszor, azt örökre eltiltották a versenyzéstől.

Az új regula készítői érdekeltté akarták tenni a doppingellenes harcban a nemzeti szövetségeket is, ezért ezer-ezer dollárt kellett fizetniük minden doppingvétségen ért emelőjük után, és ha egy év alatt három eset akadt, az adott ország sportolói egy esztendeig nem indulhattak nemzetközi viadalokon. Aki meg az olimpián bukott le, nem állhatott rajthoz a következő játékokon.

Persze a program döntő része nem a büntetésekkel, hanem a megelőzéssel foglalkozott. Talán a legjelentősebb pontja az volt, hogy 1989-től az IWF az év bármely napján a világ valamennyi válogatott súlyemelőjét ellenőrizhette. A vb-ken és Eb-ken pedig attól fogva az összes súlycsoportban minden érdekelt ország egy-egy versenyzőjét megvizsgálták, így például a nyolcadik helyezett sem érezhette biztonságban magát, ha doppingolt. A nemzetközi szövetség határozott arról is, hogy az esetleges összejátszásokat elkerülendő a NOB-ot kérik fel arra, hogy jelöljön ki ellenőröket, akik garantálják a vizsgálatok tisztaságát.

A drasztikus büntetések megtették hatásukat – igaz, nem mindegyik tagállamban. A szakemberek a kialakuló helyzetet egy szóval úgy jellemezték, hogy felemás. Amely szövetségek versenyzői Szöulban megégették magukat, azok jobban vigyáztak, Bulgáriában és Magyarországon is szigorú határozatok születtek a tiltott szerek visszaszorítására. Hazánkban is rendszeressé váltak a szúrópróbaszerű ellenőrzések, amelyek természetes következménye volt, hogy az emelők többségének eredménye 30-50 kilóval romlott.

De nem csak nálunk. Jó példa erre a szovjet bajnokság: történetében először már a verseny előtt az összes benevezett résztvevőnek doppingvizsgálatra kellett mennie. Ennek hatására nagyon kevesen indultak el, 60 kilóban csupán három emelő állt rajthoz abban az irdatlan nagy országban… Az alacsony színvonalú viadalon két kivétellel minden olimpikon szerepelt, ám közülük az új helyzetben csak ketten tudtak győzni.

Ezzel szemben más helyeken a versenyzők a dél-koreai botrány után is tovább fejlődtek. Az NDK-beliek például a szakemberek nagy meglepetésére az ifjúsági Európa-bajnokságon sikert sikerre halmoztak, a 110 kilós Ronny Weller pedig (aki az 1988-as bronza után legközelebb arany-, majd kétszer ezüstérmet nyert és összesen öt olimpián vett részt) a világcsúcsnál is jobb eredményt ért el egy meisseni erőpróbán…

Itt tartott 1989 nyarán a súlyemelővilág: már akkor gyanítható volt (és immár pedzegetni is lehetett a rendszerváltozás előrehaladtával egyre szabadabbá váló sajtóban), hogy egyes baráti népi demokráciákban még nem álltak le a tiltott szerek használatával, és a korabeli újságíró ki is fejezte óhaját: a szúrópróbaszerű ellenőrzések rájuk is terjedjenek ki! A zárt keletnémet (dopping)rendszerben persze ezt nehéz lett volna keresztülvinni, de hála az égnek, néhány  hónap múlva ott is összeomlott a diktatúra, és hamarosan fény derült a szisztematikus, ipari méretű csalásra.

Mielőtt rátérnénk, mi történt idehaza akkoriban, szaladjunk előre, és emlékezzünk: a meghirdetett és alkalmazott szigorúbb ellenőrzések dacára nem sikerült teljesen visszaszorítani a doppingolást, amiből az származott, hogy a 2004-es athéni játékokon újabb kínos magyar lebukások rontották a hangulatot – és a hírnevünket (Gyurkovics Ferencet az ezüstérmétől fosztották meg, de doppingvétséget követett el Kecskés Zoltán és Kovács Zoltán is). Azóta vélhetően még sokkal tisztább lett nálunk a súlyemelés, más kérdés, hogy az eredmények sem jönnek már úgy, mint valaha…

De most vissza a (korábbi, azaz első) nagy rendteremtés időszakához. Huszonegy éve az országos bajnokság előtti szúrópróbaszerű vizsgálatok során újabb három magyar emelőt értek doppinghasználaton. Ezzel már négyre nőtt az esztendő folyamán lebukott versenyzők száma, hiszen a szekszárdi Húsos-kupa után is fennakadt egy sportoló a rostán. Az NS dr. Bakanek Györgyöt, az OSH (Országos Sporthivatal – akkori csúcsszerv) osztályvezető-helyettesét, a doppingellenőrző-csoport vezetőjét kérdezte, aki jó néhány kulisszatitkot megosztott lapunk 1989-es olvasóival.

– Akik a sportból élnek, a siker érdekében gyakran kockáztatnak. Sajnos a súlyemelők még ma sem hisznek egymásban. Ha valaki jobb náluk, rögtön rávágják, hogy mert doppingolt. S ennek már egyenes következménye, hogy ők is szednek tiltott szereket.

– Úgy hallani, hogy nem felhőtlen az élete az ellenőrzőcsoport tagjainak sem.
– Sajnos az idén többször is előfordult, hogy tiltott szerekkel készülő sportolók próbáltak megvesztegetni bennünket. Ezért örülök annak, hogy a mintavételnek és a laboratóriumi vizsgálatnak ma már szigorú rendje van, és úgy gondolom, hogy kétség sem férhet a tisztasághoz.

– Kik kísérelték meg befolyásolni önöket?
– Neveket nem mondok, mert minden esetben négyszemközti beszélgetésen próbáltak csalásra biztatni. Azt viszont elárulom, hogy az idén négy súlyemelő közül az egyik önteni akart, majd amikor ez nem sikerült, akkor próbált megvesztegetni. A másik a barátját szerette volna beküldeni a vizsgálatra, aki biztosan doppingmentes vizeletet produkált volna. A harmadik emelő rögtön vesztegetéssel kezdte, a negyedik pedig, akinek az A-mintája már pozitív volt, a B-mintát szerette volna eltüntetni.

– Részletesen is elmesélné ezeket az eseteket? Hátha tanulunk belőle.
– Az egyik súlyemelő a legegyszerűbb trükköt akarta bevetni: elhozta a barátját, hogy ő adjon helyette vizeletet. Már van tapasztalatom, így észrevettem, hogy a vizsgálatra berendeltek gyakran párosával jönnek, ezért ha nem ismerem a versenyzőt, elkérem a személyi igazolványát. Az említett sportoló észrevette, hogy nagyon figyelem őket, már nem is kísérletezett a cserével.

– S aki önteni próbált?
– Az előírás az, hogy a sportolót alulról meztelenre kell levetkőztetni, s állandóan, akár órákon át is figyelni. Akik doppingszereket szednek, azok általában eljátsszák, hogy nem tudnak produkálni. Ezért én azt szoktam csinálni, hogy látszólag magukra hagyom őket. Így tettem ebben az esetben is, de nagyon figyeltem a hangokat, s amikor meghallottam a csurgást, akkor bementem a szobába. Láttam, hogy a srác valamit dugdos a melegítőfelsője zsebébe. Amikor kezembe adta a vizeletet tartalmazó poharat, s éreztem, hogy hideg, már biztos voltam benne, hogy „öntött”. Ezért a szeme láttára beleöntöttem a vizeletet a mosdóba. Elképedt, de amikor megjegyeztem, mindketten nagyon jól tudjuk, hogy csalni próbált, és kértem tőle egy saját mintát, megtört. Elmondta, hogy szedett doppingszereket, és rendkívül meglepte, hogy az ob előtt, a felkészülés során ellenőrizzük. Amikor látta, hogy az őszinte megbánás nem hatott meg, taktikát változtatott. Kért, hogy csináljunk valamit, mert ha megbukik, az az életébe kerül, hiszen neki a foglalkozása a súlyemelés.

– Mit ajánlott fel?
– Én is, már csak kíváncsiságból is, megkérdeztem, hogy mit érne az meg neki, ha futni hagynám? Egyből rávágta, hogy mindent. Visszakérdeztem: szerinte mennyit fizetne egy újság azért a sztoriért, hogy neki sikerült megvesztegetni a doppingellenőrző-csoport orvosát? Azt felelte, nem tudja, de százezret biztosan. (Az akkori átlagfizetés bruttó 13 ezer forint volt – a szerk.)

– S ennyit ő is hajlandó lett volna fizetni, hogy kicserélje a vizeletet? 
– Azt hiszem, igen, bár idáig nem jutottunk, mert megmondtam neki, hogy annyit nem tudna fizetni, hogy kockára tegyem a becsületem, a diplomám. A másik eset is hasonlóan zajlott le, csak az a sportoló már eleve azzal kezdte, hogy próbáljunk megegyezni.

– Nemrég óta végzi a doppingellenőrzéseket. Nem vágták kicsit mellbe a megvesztegetési kísérletek?
– Már hozzászoktam, nőgyógyászként is átéltem ilyeneket. Nemegyszer volt olyan betegem, aki szerette volna, ha feketén végzem el az abortuszt.

– Visszatérve a doppingkontrollokra: az orvosnak van arra módja, hogy kicseréljen egy üveget?
– Elvileg van, hiszen egy másik üvegre is rákarcolhatja a versenyző kódszámát, és a pecsét is nála van, amellyel lezárhatja az új üveget. A gyakorlatban azonban nagyon nehéz megvalósítani, mivel a mintavételnél ellenőrzi a versenyző, esetleg az edző, a szövetség egy képviselője. A szállításnál ott a gépkocsivezető, tehát legalább mindig két ember megegyezésére van szükség ahhoz, hogy valakinek a mintáját kicseréljék.

– Nincs mód arra, hogy kizárják a manipuláció minden lehetőségét?
– Lehet szigorítani az előírásokat. Például lezárni a mintát tartalmazó táskát. De azt hiszem, ebben az esetben mégsem ez a legfontosabb, hanem hogy a doppingellenőrző-csoport tagjai a hatóság emberei, akiket az esküjük kötelez.

– Említette, hogy az egyik sportoló arról érdeklődött: hogyan lehetne eltüntetni a B-mintát.
– A második minta ellenőrzésekor bejött a laborba, és megkérdezte: mi lenne, ha az asztalon lévő, a vizeletmintát tartalmazó üveg véletlenül leesne a földre? Semmi, válaszoltuk, mert a másik minta meg a hűtőben van…

1939-ben e napon két lengyel labdarúgócsapat is sima vereséget szenvedett szomszédos országok egy-egy csapatától. Az arrafelé portyázó Hungária a varsói Poloniával játszott, és Titkos, Szabó III, illetve Kardos góljával 3:0-ra nyert, míg Szabó Antal kapus kivédett egy tizenegyest. (A másnapi visszavágón is megvolt a három gól különbség, a 4:1-re diadalmaskodó kék-fehérek közül ezúttal Titkos és Cseh egyaránt duplázott.) Az első meccs napján egy másik lengyel alakulat, a korábbi négyszeres bajnok Pogon Lwów (a mai ukrán Karpati Lviv „elődje”) Pozsonyban járt, ahol egy nagyon friss ország nemzeti csapatánál lépett fel: a mindössze március óta (Csehszlovákia első szétesése következményeként) önálló Szlovákia legjobbjai fogadták őket, és a bemutatkozó válogatott meccsükre készülőben 4:0-ra győztek is. A legjobb benyomást a védelmük, míg támadóik közül Földes tette, míg a kiváló főpróbát remek előadás követte (27-én): Szlovákia–Németország 2:0! Ami meg a két ellenfelet illeti: még néhány hét, és mindkét említett lengyel város megszállás alá került. Varsót a németek, Lemberget (Lwówot) a szovjetek foglalták el véres harcok után, azaz a tárgyalt találkozókon futballozó játékosokra nagyon rossz idők jöttek – de előbb még, a világháború kitörése előtt négy nappal a lengyel válogatott értékes győzelmet aratott (a világklasszis Wilimowski triplájával, kétgólos hátrányból fordítva 4:2-re) a hozzá ellátogató, a nyári holt idény után még rossz erőnlétű, kevésbé összeszokott vb-ezüstérmes magyarok felett!

1969-ben e napon a kelet-németországi Warnemündében folytatódott a vitorlázó finn dingi Európa-bajnokság, amelynek harmadik futamában Fináczy György ugyan csak a 11. helyen ért célba, ám így is az élre állt az összetettben. Sajnos néhány nappal később a végelszámolásnál már a dobogót sem sikerült kiharcolnia, csak 7. lett. Igaz, így is jobban szerepelt, mint az olimpiai bajnok (és később csapathajókkal még ötkarikás aranyat nyerő) szovjet-ukrán Valentin Mankin. A Balti-tenger adottságait (vízi és szélviszonyait) jól ismerő svédek taroltak az Eb-n, mindhárom érmet hazavitték – a legfényesebbet Arne Akerson.

1979-ben e napon két magyar futballcsapat is nemzetközi tornát nyert. A 75 éves Rába ETO jubileumi rendezvényén a házigazda győri csapat játszott az aranymeccsen az NDK-beli Chemie Halléval, és bár az ellenfél kezdett jobban, a 23. percben Glázer Róbert megszerezte a vezetést. Az erélytelen játékvezetés miatt a találkozó az utolsó negyedórára igencsak paprikás lett, a keletnémet Krostitzot például a hajrában ki kellett állítani, mert szándékosan belerúgott a gólpasszadó Onhausz Tiborba. (A bronzéremért az osztrák VÖEST Linz 3–2-re felülmúlta a portugál Varzimot.) Közben akadt egy magyar csapat, amely pont az utóbbi együttes hazájában, azaz Portugáliában vendégeskedett – és bár a sportlapban csak eldugott kishírként jelent meg, attól még tény: a Vasas a szintén négycsapatos torna döntőjében egygólos hátrányból fordítva 2–1-re felülmúlta a házigazda lisszaboni Sporting CP-t! A meccsen, melynek eredménye ma már címlapos szenzációnak számítana, Váradi Béla a 77. percben egyenlített, majd négy perccel később Szebegyinszky András rúgta a győztes gólt.

1999-ben e napon a Kubai Olimpiai Bizottság elnöke bejelentette, hogy hazája megpályázza a 2008-as nyári játékok rendezési jogát. José Ramón Fernández a 13. Pánamerikai játékokkal kapcsolatban tartott tájékoztatót – a kanadai Winnipegben a kubai csapat a második helyen végzett az éremtáblázaton –, amelyen közölte országa rendezési szándékát. Kubában a 11. Pánamerikai játékok (1991) óta nem volt jelentős világesemény – és az olimpiára is várniuk kell még, mert az ottani politikai, társadalmi, de főleg gazdasági és infrastrukturális viszonyok mellett nem csoda, hogy Havanna már a szavazásra felterjesztett öt város közé, a második körbe sem került be, ahogy négy évvel később a 2012-es esemény kapcsán sem. (Előbbit Peking, utóbbit London nyerte el, míg közvetlenül az első világháborút követően, 1920-ban – amelynek ötkarikás seregszemléjére a kubai főváros annak idején először jelentkezett – a belgiumi Antwerpen lett a befutó.)

2009-ben e napon Kaká elkeveredett a Baltikumban. A brazil labdarúgó-válogatott Tallinnban vendégszerepelt, és a selecao karmestere városnézést szervezett magának a meccs előtt, ám addig bóklászott, amíg el nem tévedt. Csak rendőri segítséggel tudott visszajutni a szállodájába… Az Észtország elleni mérkőzést persze nem késte le, ott volt Dunga együttesében, amely majdhogynem a legerősebb felállításában (Júlio César – Maicon, Lúcio, Luisao, André Santos – Gilberto Silva, Felipe Melo – Kléberson, Kaká, Robinho – Luís Fabiano) feszült neki a derekasan küzdő és néhány gyors támadást is vezető házigazdáknak. Az összesen nyolc sárga és egy piros lapot (Dmitri Kruglov) hozó találkozót Luís Fabiano 42. percben szerzett gólja révén Brazília nyerte meg, amely ezzel immár 17 meccs óta őrizte veretlenségét.