Öt zöld Nyíl-vessző az újpesti szívekbe

A sors(olás) nagyszerű párosítással kényeztette 1990 nyarán a futballbarátokat: rögtön az új idény nyitó fordulójában összekerült a két ősi vetélytárs, melyek közül a házigazda Újpest ráadásul bajnoki címvédőként fogadhatta az előző szezont bronzéremmel záró Ferencvárost. A felállás és a közelmúlt alapján tehát a Dózsa számított esélyesebbnek, de azért óvatosságra inthette a csapatot, hogy a legutóbbi hat egymás elleni meccsükön nyeretlen maradt a Fradi ellen!

A lilák új edzővel, a Videotont fél évtizeddel korábban UEFA-kupa-döntőig vezető Kovács Ferenccel vágtak neki a pontvadászatnak, és a keretükben is volt némi változás. A válogatott középpályás, Kovács Ervin a Honvédhoz igazolt, érkezett ugyanakkor Görögországból Fitos József és a gárdához a német Braunschweigtől hazatérő korábbi karmester, Steidl Sándor. Igaz, utóbbi a játékengedélye körüli fennakadás miatt ezúttal nem játszhatott, akárcsak a védelemben a sérült Kósa László – ahogy a zöld-fehéreknél meg a frissen igazolt Patkós Csaba.

A Fradi feszültsége

„Ideges a csapat – állapította meg előzetesen a Ferencváros debütáló vezetőedzője, Nyilasi Tibor, aki Rákosi Gyulától vette át a társaságot egy visszafogottabb évadot (leszakadva harmadik hely) követően. – Szemlátomást roppant türelmetlenek a játékosok, ólomlábakon vánszorog az idő, nagyon várják a rajt pillanatát. Számomra már serdülő labdarúgóként ünnepnek számított az Újpest elleni mérkőzés. A sors szeszélye, hogy edzőként éppen a nagy rivális ellen mutatkozom be bajnoki meccsen."

„Ideges a csapat – ismerte el a napokban megválasztott új csapatkapitány, Keller József is. – Nem félünk, de a hőség és a hosszú szünet mindannyiunk idegeit »kihegyezte«. A nyáron sok új taktikai elemet gyakoroltunk. Ezek az előkészületi mérkőzéseken sikerültek is, ám az OTP-Budapest '95 tornán mindebből semmit sem tudtunk megvalósítani a belgákkal szemben. Ez kissé elbizonytalanított minket, ezzel együtt könnyen előfordulhat, hogy a türelmetlen versenyláz jó játékot csikar ki az együttesből" – utalt a tíz nappal korábban Fischer Pál góljával 1–0-ra legyőzött Cercle Bruges elleni találkozóra a védő, aki egyben jól érezte, hogy a mérsékelt főpróba és a felspannolt állapot milyen remek előadáshoz vezethet a végén.

A felfokozott várakozás ellenére másnap lapunk (amely éppen ekkor tért vissza gyökereihez, és jelent meg először régi-új nevén, Nemzeti Sportként) úgy kommentálta a 12 ezres nézőszámot, hogy „jóval kevesebben rándultak ki a Megyeri útra, mint ahogy azt egy nyitány műsorán szereplő szuperrangadón várni lehetne". Hiába, más volt még a mérce és az igényszint...

A rangadó részesei

A közönség a következő összeállításban üdvözölhette a feleket. Újpest: Brockhauser – Huszárik, Varga A., Szabó Gy., Szlezák – Miovecz, Rubold, Fitos, Zsivótzky – Bácsi (Oroszki, 46.), Eszenyi; FTC: Józsa – Lipcsei, Pintér, Keller (Keresztúri, 75.) – Simon, Bánki, Limperger, Szenes – Páling (Topor, 46.), Fischer, Fonnyadt.

Az iménti felsorolásban megbúvik egy név, amely akkor még nem keltett nagyobb feltűnést, na de ha húsz év távlatából szemléljük... Ezen a napon debütált ugyanis a vendégeknél a Kazincbarcikáról igazolt 18 éves Lipcsei Péter, akit még alig ismert valaki (a tévéképernyőkön Lipcsei Csabaként tüntették fel...), ám aztán két évtized alatt a klub szimbolikus figurája lett, aki idén májusban éppen a visszavonulása alkalmával döntötte meg a legendás Sárosi György doktor rekordját: 647-szer szerepelt a Ferencváros színeiben!

A húsz évvel ezelőtti rangadóról túlzás lenne azt állítani, hogy bővelkedett az izgalmakban. Az FTC gondoskodott arról, hogy a krimiszerű izgalmak elmaradjanak, bár az újpestiek számára a kilencven perc bizonyára egy horrorregénnyel ért fel... „Ideges a csapat" – hajtogatta napokon át boldog-boldogtalan az Üllői úton, többen pedig azt is megsúgták, hogy a játékosok nagyon tartottak a meccstől.

Nos, a zöldek „ijedtükben" saját pályáján iskolázták le a bajnokot. Nyilván sokat számított, hogy rögtön a kezdés után vezetést szereztek, hiszen a Dózsának azonnal az egyenlítésért kellett küzdenie. Ez azért volt lényeges, mert a Fradi, mint aki jól végezte dolgát, visszavonulhatott és engedhette támadni a házigazdát, hogy aztán a szabadon hagyott nagy területen gyors csatárait futtatva kedvére kontrázhasson.

A gólok garmadája

Visszatérve a legelejére: az új pontvadászat legeslegelső percében egy Erdélyből hozzánk tévedt játékos, bizonyos Szenes Sándor – nem tudván arról a régi itteni szokásról, hogy nálunk a bajnokságot idény eleji formában, azaz dögunalmasan „illik" kezdeni – rúgott egy bődületesen nagy gólt. Keller átadását Fischer a balösszekötő helyéről perdítette középre, és az érkező csapattárs húsz méterről kapásból a jobb alsó sarokba bombázott (0–1).

Arra persze aligha számított a Ferencváros, hogy az ellenfél védelme is a segítségére siet... A hazai hátvédek hajmeresztő hibákat követtek el, és ezeket a zöldek kíméletlenül ki is használták. Alig telt el bő fél óra, a címvédő padlóra került. A 20. percben egy szabadrúgásból Bánki ívelt jobbról középre, a lila védők a rövidre helyezkedő Fischerre koncentráltak, a labda viszont a magányosan érkező Fonnyadt előtt landolt, ő pedig meglepetésében a sípcsontjával piszkálta a kapu felé a labdát, amely sete-sután, az álmélkodó játékosok és Brockhauser mellett a bal alsó sarokba pattogott (0–2).

Huszárik majd' elsüllyedt szégyenében, hiszen egyik csapattársa sem állta meg, hogy ne ossza meg vele a róla alkotott lesújtó véleményét. A gesztusok arra engedtek következtetni, hogy a fogalmazásmód ezúttal nem emelkedett a szonettek szintjére, de a jobb-bekk bölcsen hallgatott. Ő volt az, akit a tizenhatoson belüli nagy nyüzsgés annyira lenyűgözött, hogy elfeledkezett a mögötte helyezkedő Fonnyadtról. A rivális csatár pedig zavartalanul kibújt mögüle, és a gólhoz még csak el sem kellett igazán találnia a labdát.

A 33. percben Fonnyadt egészen az alapvonalig robogott előre a bal oldalon, és beadását középen Zsivótzky nyugodt, alkotói körülmények között fülelhette (volna) le. Csakhogy a labda rakoncátlankodott és kicsúszott az újpesti játékos lába alól, a berobbanó Bánkinak meg nem okozott gondot kilenc méterről a bal alsóba helyezni (0–3). Ez a találat amúgy nemcsak Zsivótzky ajándéka volt, hanem a gólszerző akaratának eredménye is. Saját térfeléről ő indította Fonnyadtot, akinek középre adására hatvanméteres sprint után maga érkezett. Szóval a védőhiba is kellett, de ez Bánki érdemeit nem kisebbítette.

A 36. percben aztán az előrekocogó Fitost Szenes szépen szerelte a bal oldalvonal mellett az újpesti térfél közepén, majd néhány lépést araszolt középre, aztán 22 méterről lövésre lendítette a jobb lábát, s a labda elementáris erővel csapódott a jobb felső pipába (0–4). A demoralizáló különbséghez dukáló hasonlóan nagy gól volt...

A játék jellemzői

A folytatás már csupán merő formalitást jelentett. A vendégek kényelmesen, tetszetősen, a közönség szórakoztatására is ügyelve futballoztak, a lilák pedig minden meggyőződés híján, fásultan próbálkoztak – az eredményesség legkisebb esélye nélkül. Különösen az lehetett elgondolkodtató az Újpest számára, hogy az első perc után azonnal összeomlott, elemeire hullott szét, és a társaságon cseppnyi tartás sem látszott. A régi zsargonnal élve: csak egy csapat volt a pályán – a mérkőzés négycsillagos NS-beli minősítése is a Ferencváros teljesítményének elismerését tükrözte.

A Fradi játékosai a középpályát pillanatok alatt játszották át, és ellentétben riválisukkal ők nem a legközelebbi embert keresték, nem félelemből szabadultak minél gyorsabban a labdától, hanem lendületesen szőtték támadásaikat, lüktetett a játékuk, s lélegzetvételnyi időhöz sem engedték jutni az újpestieket. Nyilasi Tibor olyan taktikát eszelt ki, amellyel nem rakott egyéniségüktől eltérő feladatokat futballistái vállára. Ráadásul volt az együttesben egy Szenes-ember is, aki „bezsákolt" két csodálatos gólt...

Azzal meg már csak hab került a tortára, hogy a 75. percben Keresztúri balról középre lőtt labdáját Varga elkotorta saját kapusa, a kivetődő Brockhauser elől, majd fektében Fonnyadthoz továbbított, aki két lépés után, négy méterről a kapuba pöccintett (0–5). Mindenesetre a jelek szerint a zöldeknek specialitásukká vált, hogy ha rangadóval kezdik az évadot, akkor elsül a lábuk: az előző kiírás nyitányán az MTK-VM-et lépték le 4–0-ra...

„Az egész Ferencváros sikere a mai győzelem. A csapatban és bennem is nagy volt a feszültség egész héten, vártuk a rajtot, és bíztunk benne, hogy a rengeteg munka, amit elvégeztünk, meghozza az eredményét. Az első percben elért gól után meglódult az együttes, és ma szinte minden sikerült" – nyilatkozta a lefújás után Nyilasi Tibor.

„A harminchatodik másodpercben figyelmetlenség miatt nem szabadna gólt kapni. Mi elkövettük ezt a hibát, utána jöttek a »saját góljaink«. Játszva elkerülhettük volna ezeket. A Ferencváros fölülmúlt bennünket, gyors kontrákkal állandó veszélyt jelentett a kapunkra, mi meg csak futottunk az eredmény után, aminek következtében fellazult a védelmünk. Szenes szinte minden labdaérintéséből gólt lőtt, minden edző ilyen csatárról álmodik. Merem azonban remélni, hogy csak csatát vesztettünk, nem háborút..." – értékelt a legyőzött rivális részéről Kovács Ferenc.

A helyzet az, hogy a háborúból sem jött ki túl jól a lila-fehér gárda. Egy hónappal e meccs után került sor a klub háza táján (is) várva várt BEK-párharcra a Napoli ellen, amely az olaszok sima sikerével zárult – Nápolyban Maradona is betalált kétszer a magyarok kapujába, az eredmény 3–0 lett, míg itthon be kellett érniük Alemao találatával a drukkereknek, akik a 0–2 miatt sem voltak túlzottan feldobódva. A nyögvenyelősen induló szezon végén pedig a csalódást keltő 9. helyen kötött ki a gárda az NB I-ben.

Ami a boldogabbik felet illeti, a nyitó meccs embere, egyúttal a komplett forduló játékosa a 23 éves Szenes Sándor volt, aki a nyáron csendben, mondhatni a kertek alatt érkezett a nagyszebeniektől a Ferencvároshoz. Élete első NB I-es erőpróbájának 36. másodpercében akkora gólt lőtt Brockhauser hálójába, hogy még a legfanatikusabb Dózsa-drukkerek is elismerően csettintettek (kissé ironikus módon a kapus épp a kezdés előtt vette át az NS kupáját, amiért az előző évadban az élvonal legjobbjának bizonyult a szaklap osztályzatai alapján – hamar lelohasztották az örömét...). Aztán az erdélyi fiatalember a 36. percben – úgy látszik, ez a szerencseszáma – 22 méterről bevarrt még egy dugót. De olyat, hogy a zöld-fehér hívek azon nyomban kikiáltották őt a Fradi új csillagának.

Szenes szurkolói

Szenes Sándor az összecsapás után hazautazott Szatmárnémetibe, hogy szűk családi körben ünnepelje meg a nagyszerű premiert, majd visszatérte után nem tudott úgy végigmenni az Üllői úti klubház folyosóján, hogy ne „szaladjon bele" néhány elismerő hátbavágásba vagy gratuláló parolába.

„Csodálatos volt érezni a társak és a közönség szeretetét! Szerencsére a családom a tévén keresztül látta a meccset, ezért amikor hazaértem, már mindent tudtak – mondta a nyurga középpályás. – Nagyon boldogok voltak, s másnap egymás után jöttek a rokonok, barátok, ismerősök is, hogy gratuláljanak. Az utcán is megállítottak, hiszen nálunk nagyon sok a Fradi-szurkoló. Boldog vagyok, hogy ilyen jól sikerült bemutatkoznom, ezt még álmomban sem hittem volna."

De azt talán igen, hogy a Fradival egyszer bajnok lesz. Na nem azonnal – ez az idény a ragyogó kezdés ellenére még nem sikerült tökéletesen. Példának okáért rögtön a második körben a Tatabánya felül tudott kerekedni az Üllői úton – ami bizony füttyöt váltott ki a közönség egy részéből –, míg a szezon végén a Honvéd (öt ponttal) megelőzte az ezüstéremig jutó FTC-t. A csapat ugyanakkor a Vác ellen 1–0-ra megnyert finálé révén 13 év után újra kupagyőztes lett, a következő idényben pedig – 11 esztendő elteltével újra – bajnok is!

Szenes maga három idényt húzott le a IX. kerületben, és ezalatt összesen hét gólig jutott, vagyis amint elkezdtek odafigyelni rá, már nem tudta tartani a bemutatkozó szintjét. Viszont így is impozáns trófeagyűjteményt hozott össze, ami egyúttal jellemzi a Ferencváros kiváló „kora kilencvenes" időszakát is: egy-egy bajnoki arany, ezüst és bronz (utóbbi az 1992–1993-as évadból), illetve két MK-diadal (a második szintén 1993-ból). Bizony mai utódai szívesen cserélnének a kollekciójával!

1940-ben ez volt a három nemzet budapesti vízilabdatornájának második napja, amelyen a magyar A-válogatott csalódást okozott. Legjobbjaink ugyanis úgy végeztek 5:5-re egyik legnagyobb állandó riválisukkal, Németországgal, hogy az együttes (Mezey – Tolnai, Hazai – Halassy – Brandi, Kislégi, Somóczi) „veszekedve, fejveszetten" játszott a tudósítás szerint. Egyetlen ember, a veterán csapatkapitány, Halassy Olivér teljesítménye volt elfogadható. A mieink nem elfogadható hozzáállással fogtak a meccshez (arról beszéltek előzőleg, ki hány gólt fog lőni, magát a győzelmet biztosra vették...), majd kimondottan fegyelmezetlenek is voltak: egymással is vitatkoztak, sőt még a játékvezetőre és a közönségre is nyomdafestéket nem tűrő szavakat kiabáltak olykor... Egyikük állandóan legyintett a jugoszláv bíró ítéleteire, másikuk kijelentette, hogy ő bizony nem áll ki, amikor a sípmester kiküldte (volna) a medencéből, a harmadik (éppen a kiállítását töltve) lehúzta a kaput az ellenfél javára megítélt négyméteresnél, hogy kapusának könnyebb dolga legyen, és hasonlók. Az eredmény pedig azért volt kínos, mert B-csapatunk (benne néhány nagy öreggel, mint Tarics Sándor és Bozsi Mihály, valamint az első mérkőzésen a fiatal Szívós Istvánnal a majdani 1952-es aranyérmeseink közül) előzőleg 7:0-ra kiütötte ugyanezt a német gárdát. A tornát végül mégis első számú együttesünk nyerte meg (mivel az elején 5:1-re legyőzte Olaszországot, amely utóbb 4:3-ra felülmúlta a németeket), de ha a másik csapatunk szereplése is beleszámított volna az összesítésbe, akkor bizony az utóbbi zárt volna az élen, mert szintén képes volt 5:5-öt kiharcolni az elvileg esélyesebb honfitárs társaság ellen.

1960-ban e napon a Bp. Honvéd Romániában túrázó futballcsapata lejátszotta az első mérkőzését Ploiesti-en, ahol a helyi Petrolullal kellett megvívnia több mint 20 ezer néző előtt. Az előző év bajnoki aranyérmese – amely a legutóbbi szezonban „csak" a 3. helyen végzett – nem tudta megnehezíteni a kispestiek dolgát, akik a rendkívül nehéz, mély talajon is érvényesíteni tudták technikai fölényüket és Budai, Nógrádi, Cserjés, valamint Kazinczy góljával 4:0-ra kiütötték az „olajos" együttest. A mieink legjobbja Bozsik volt.

1970-ben e napon jelent meg a hír a Népsportban, mely szerint Don Schollander, az amerikaiak ötszörös olimpiai bajnok gyorsúszója az Oregon állambeli Portlandben edzősködésre adta a fejét. A 24 éves klasszis még nem lett hűtlen a versenyszerű sportoláshoz sem, ugyanis nem sokkal korábban elindult az Egyesült Államok triatlonbajnokságán, és meg is nyerte azt! Az érdekes inkább az, hogy a neves Yale egyetemen politikai gazdaságtanból diplomázó Schollander pontosan milyen viadalon vett is részt a ma általunk ismert triatlon elterjedése előtt. Nos, a mindössze 200 méteres gyorsúszás és a 2 mérföldes futás között nem kerékpározásban, hanem – lövészetben tették próbára a tudásukat a résztvevők! 

1980-ban e napon fajsúlyos változás mellett döntött a magyar nemzeti labdarúgócsapat év eleje óta hivatalban lévő szövetségi kapitánya, Mészöly Kálmán: a harmadik válogatott meccsére készülő szakvezető kihagyta a svédek elleni készülő kezdőből Törőcsik Andrást, a korszak egyik legnagyobb sztárját. Az újpesti támadó már a spanyolországi edzőtáborban is többet nyomott két kilóval a versenysúlyánál, és a tréner figyelmeztette: ha nem ügyel jobban a helyes étkezésre, kimarad az együttesből. A játékos sérülten érkezett az újabb közös gyakorlásra, ám végül nem ez okozta a vesztét, hanem a mérlegelés: az előírt 72 kiló helyett most már 76.2-t nyomott. Mészöly ezért hazaküldte a játékost, de azzal, hogy azért továbbra is a keret tagja marad. A helyére pedig az előző két szereplése alkalmával Kiss László cseréjeként lehetőséget kapó honvédos Esterházy Márton került, immár a Vasas-csatár párjaként – legjobbjaink pedig két hajrábeli góllal 2–0-ra legyőzték a Népstadionban Svédországot (egyik említett futballista sem volt eredményes). Egy héttel később ugyanott a szovjeteket fogadtuk, ugyancsak felkészülési összecsapáson, és a „kegyelmet kapó" Törőcsik ismét a kezdőben találta magát Kiss oldalán – nem ezért ugyan, de most meg 4–1-es vereséget szenvedtek a mieink...

2000-ben e napon kvótát szerzett a közelgő sydneyi olimpiára Nova Paris-Kneebone, a házigazda ausztrálok sportolója, aki ezzel már a második sportágban mondhatta így magát ötkarikás résztvevőnek. Persze nem egy időben, hanem négy év különbséggel: az előző, atlantai játékokon ugyanis még gyeplabdában volt tagja hazája aranyérmes női csapatának, amivel ő lett az első bennszülött (aboriginal, vagyis abo) származású versenyző, aki a dobogó tetejére léphetett. Ezúttal atlétikában indult, és 400 méteren megnyerte a válogatót. „A második olimpiámon szerepelhetek egy másik sportágban, ez egyszerűen hihetetlen. A legszebb álmom vált valóra" – lelkendezett Peris (a már akkoriban is kisgyermekes anyuka azóta elvált első férjétől, így a nevét is elhagyta), és hozzátette: célja a középdöntőbe jutni, a 4x400-as váltóban pedig együtt futni a válogatón nem induló, kétszeres világbajnok Cathy Freemannel (aki aztán a nagy seregszemlén megnyerte a 400 métert, és ennek, illetve abo származásának köszönhetően a játékok egyik legnagyobb sztárja, egyben szimbóluma lett). A volt gyeplabdázónő volt amúgy az, aki elsőként futhatott még nyár elején az országba érkező olimpiai lánggal – a versenyeken pedig mindkét kívánsága teljesült: egyéniben két kört ment s végül a 16. lett, míg váltóban döntőbe került, ahol együtt futhatott Freemannel és az előkelő 5. helyen végeztek.