Centikre a Cári uralom megdöntésétől

Az 1991-es tokiói vb előtt a japán házigazdák laboratóriumi körülmények között vizsgáltak nyolcféle műanyagot, mielőtt kiválasztották a rugalmasságát tekintve legjobb adottságút. A belőle készült speciális borításnak (is) volt köszönhető, hogy a harmadik szabadtéri világbajnokság a fantasztikus eredményeiről vált emlékezetessé. 1991-es tokiói vb előtt a japán házigazdák laboratóriumi körülmények között vizsgáltak nyolcféle műanyagot, mielőtt kiválasztották a rugalmasságát tekintve legjobb adottságút. A belőle készült speciális borításnak (is) volt köszönhető, hogy a harmadik szabadtéri világbajnokság a fantasztikus eredményeiről vált emlékezetessé.

Három világcsúcs született, és nem is akármilyenek: 100-on Carl Lewis (9.86 mp), míg 4x100-on ő és amerikai csapattársai állítottak fel új rekordot (37.50) a gyors talajon, amely minden idők legnagyobb távolugróversenyével is megajándékozta a nézőket: Lewis az atlétikatörténelem legkiválóbb sorozatán belül túlszárnyalta (891) Bob Beamon örökéletűnek tűnő 1968-as magaslati 890 centijét, mégsem lett bajnok, mert Mike Powell (895) még nála is messzebbre repült. Hasonló szintű vetélkedésre azóta is várunk...

Ketten közben folytatták felségterületük kisajátítását, vagyis a harmadik vb-jükön is megnyerték a számukat (ez akkor még nyolc évet ölelt fel, mert az 1983-as kezdet után kétszer is négy-négy esztendőt kellett várni a következő lehetőségre, csak 1991-től csökkent a felére a viadalok közt eltelő idő): Greg Foster a 110 gátat, az egyelőre szovjet színekben küzdő sokszoros világcsúcstartó Szergej Bubka pedig a rúdugrást kezelte hitbizományaként. Ez utóbbihoz azonban Magyarországnak is akadt néhány szava...

Helsinkiben 1983-ban Szalma László egy helyezésre volt a dobogótól távolugrásban, és miután Róma (1987) kevésbé sikerült, az 1990-es spliti Európa-bajnokság azzal a reménnyel vértezte fel hazánk atlétatársadalmát, hogy 1991-ben jobban szerepelhetünk, mint az előző vb-n – sőt végre az első érem is meglehet!

A szezon világranglistáján a legelőkelőbb helyen a három évvel korábban junior-világbajnoki címet szerző rúdugró, Bagyula István állt a mieink közül: 592 cm-es eredményénél – egész karrierje legjobbjánál – egyedül Bubka ugrott nagyobbat. Persze ez sem volt biztosíték a dobogós szereplésre, mivel a nyomában ott toporgott 590-nel Rogyion Gataullin, 580-at vagy többet pedig még öten értek el az esztendő folyamán. Ehhez jött a szám kiszámíthatatlansága: az említett dalmáciai Eb-n például Bubka és a későbbi győztes Gataullin is kis híján kiesett a selejtezőben...

A magyar „esélyrangsorban" a kalapácsvető Gécsek Tibor következett – a sérülései miatt ezúttal rosszabb kilátásokkal induló Szabó Dezső (tízpróba) mellett ő szerzett ezüstöt Splitben –, míg harmadikként a diszkoszvető Horváth Attilát illett megemlíteni. Nos, az utóbbi büszkélkedhet az első magyar világbajnoki éremmel: bronzérmes lett két nappal Bagyula döntője előtt! (Gécsek a negyedik helyen végzett, míg Szabó két szám után visszalépett.)

Eljött aztán a rúdugrók ideje is. Tagadhatatlan, hogy küzdelmük sok izgalmat tartogat a nézőknek, és nemcsak a látványos elrugaszkodás vagy a léc megremegésének pillanataiban. Ha valakinek szurkolunk, egy-egy rontás után „órákig" lehet idegeskedni a következő kísérletig, jó sokáig tart a bizonytalanság, mire elérkezik a javítási alkalom. S bizony Bagyulával is így jártunk, mert már 550-en ismétlésre kényszerült.

Igaz, utána az 560-at és az 570-et is elsőre megugrotta. Kezdettől fogva látszott, hogy leginkább a szovjetektől kell tartania. Az egy év múlva Barcelonában olimpiai bajnokságot nyerő Makszim Taraszov 550-en kezdett, és az 570-et is egyből átvitte. Bubka itt szállt be, és lezseren teljesítette. Gataullin szintén ezen a magasságon indított, ám neki egyszer javítania kellett.

A léc most 580 centin. Gataullin veri, Taraszov átviszi. Bagyula következik. A keze! Nem tudta kiemelni, azzal leviszi... Másodszorra azonban sikerül. Gataullin 585-re vált. Elsőre leveri. Sajnos Bagyula is. Taraszov ugorja. Gataulinnak másodikra remeg a léc, de fennmarad. Bagyula jön. Felzúg a taps, azaz megvan neki! A harmadik helyen áll ekkor.

590-re emelnek. Mindhárom szovjet veri. Bagyula viszont elsőre átugorja! Taraszov kiesik. Gataullin 595-re megy – ő is elvérzik. Versenyzőnk tehát legrosszabb esetben is második! És vajon hogyan érzi magát Bubka? Ő is 595-ön folytatja. Láthatóan ideges. Nekifut, megáll. Aztán leveri. István is, de jobb a kísérlete.

Az akkoriban 612 centivel (azóta pedig már jó ideje– ugyancsak teremben – 615-tel) világrekorder Bubka a szakadék szélén. Harmadszorra azonban hatalmasat ugrik, magasan átviszi az 595-öt. Bagyula második próbálkozása már nem az igazi, de utolsóra majdnem sikerül neki az egyéni csúcsát jelentő magasság! A lényeg azonban, hogy a magyar fiúé az ezüst!

A továbbiakban érdemes egy az egyben felidézni azt a rendhagyóan könnyed hangvételű interjút, melyet a Nemzeti Sport Tokióba kiküldött tudósítója, a korábbi fedett pályás Eb-győztes magasugró, Mátay Andrea készített a karrierje csúcsán lévő (bár később azért még három Universiadét is nyerő) friss dobogóssal, akinek nevét ekkor úgy emlegették a világsajtóban, mint aki majdnem a vb (egyik) legnagyobb meglepetését szolgáltatta.

Amikor a rúdugrásnak vége lett, siettem az atléták lelátója felé. Bagyula István edzőjét, Gagyi Endrét kerestem. Látni akartam, amint örül a nagy sikernek. Amikor rátaláltam, lelkendezve gratuláltam, de azonmód meg is lepődtem. Mert fapofával csak annyit mondott: „Miért van úgy oda? Csak teljesült a papírforma... – aztán kitört belőle a nevetés. – Örülök, Úristen, persze, hogy örülök! Számítottam erre a sikerre, de most, hogy megvalósult... Mégis szinte hihetetlen." Mondom neki, ez a viadal öt évet vett el az életemből. „Nekem hozzátett. Tudtam, hogy Pista jó formában van, és azt is tudtam, hogy Bubka legyőzhetetlen... Illetve hogy legfeljebb ő veszítheti el a versenyt."

Visszafelé, útban a szálloda felé mindenki gratulált, s Bagyula nevétől volt hangos a busz. Az emberek ízlelgették, tanulgatták a kiejtését. „Isztván Bátyulá" – mondogatták. Pedig eddig is tudtak róla, hiszen az egyéni csúcsa, az 592 cm önmagáért beszélt, de mégiscsak meglepő volt, hogy ráijesztett Szergej Bubkára.

– No, azért oka volt annak, hogy Bubka bizonytalanul ugrott – mondta a 22 éves ünnepelt a vacsoraasztal mellett. – A versenyen végig fagyasztotta a bokáját, s az 590-es meg a második 595-ös ugrása előtt injekciót kapott bele. Ezért is nem ugrott tovább. Egyszerűen nem tudott.

Közben az asztalhoz egyre csak jöttek köszönteni a nap egyik – nyugodtan mondhatom – sztárját. Illetve sztárhelyettesét, ahogy a többiek fogalmaztak. Mert Bubka a sztár, Pista meg a helyettese... Az emelkedett hangulatban ilyen és ehhez hasonló elmés megjegyzések röpködtek. S bizony nehéz volt a felszabadultan vigadó társaságban „komoly" interjút készíteni.

– Kezdjük azzal – próbálkoztam –, hogy hat métert ígértél nekem erre az évre.

– No, ez azért nem egészen így volt. Azt mondtam, hogy ha a versenyeken minden feltétel tökéletes lesz, akkor a tizedik alkalommal ugrom meg a hat métert – válaszolta Bagyula István. – Hármasugrásban egyébként akkor teljesítem, amikor akarod.

– Azért az 550-es kísérletednél alaposan ránk ijesztettél...

– Á, én tudtam, hogy nem lehet baj, csak azon a magasságon a kelleténél gyengébb rudat használtam. De akkor azt mondtam magamnak: „Gézám, ez a rúd gyenge, cserélni kell." És úgy lett. Azzal a szegény ember átbucskázott a fején, és szörnyű hétfejű sárkánnyá változott –  majd meghökkent arcomat látva hozzátette: – Na megyek, hozok még egy kis ennivalót.

Majd visszatérve: – Gyerekek, Japánban este tizenegykor nincs rizs...

Próbálkozzunk tovább: – De azért csak féltél?

– Meglepődtem azon, hogy Gataullin jó volt. Ezért is kellett 585-re ugranom. Mert ő is arra ment. Ha kihagyom, előfordulhatott volna, hogy lecsúszom a dobogóról. Én viszont a bronzéremnek sem örültem volna igazán.

– Ennyire biztos voltál magadban?

– Egy héttel ezelőtt edzésen nagyon jól ugrottam. Aztán néhány nappal később már nem ment úgy, és ebből tudtam, hogy nagyon oda kell figyelnem, ha nem akarok bajt. Egyébként életem eddigi legerősebb rúdjával vittem át az 590-et.

– Nyár elején azt mondtad, hogy van egy olyan technikai hibád, amelyet ha nem javítasz ki, nem ugrasz hat méter fölött.

– Igen. Futás közben nem állnak „párhuzamosan" a vállaim. Bubkáról készült filmek sorozatát néztem meg, és akkor döbbentem rá, hogy az ő törzse nem fordul el futás közben. Hogy tudatos-e nála, nem tudom, de rajta kívül mindenkinek forog a törzse. Úgyhogy most visszamegyek Amerikába az egyetemre, s azonnal elkezdem változtatni a technikámat.

– Gagyi Endre biztosan örül, hogy nem ugrottál hat métert – tréfálkozott valaki –, mert akkor magáznia kellene.

– Az a helyzet – magyarázta István –, hogy megmondtam Bandinak: nem vagyok hajlandó őt tegezni. Hétéves koromban kezdett el velem foglalkozni, és így szoktam meg. De ha hat métert ugrok, akkor elvárom, hogy ő is magázzon majd!  Hogy különben? Különben... Nos, majd még valami büntetést kitalálok. Na! Mit csinálsz? Ezt is leírod?

– Mondtam, hogy interjú lesz, nem?

– De mi köze mindennek az atlétikához?

– Az embereket nem csak a szakmai kérdések érdeklik.

– Na ez nem úgy van! Most, hogy sztárhelyettes lettem, az ilyen interjúért majd pénzt kérek.

– És mennyit, ha szabad kérdeznem?

– Egy ezresért megmondom...

1931-ben a napon a Ferencváros labdarúgócsapata Horvátországban szerepelt gálameccsen. A zágrábi élklub, a Gradjanski – amely a jugoszláv bajnokság A-csoportjának bajnoka volt – fennállás huszadik évfordulóját ünnepelte, és ebből az alkalomból a budapesti zöld-fehéreket hívta meg. A 15 ezer néző előtt lejátszott találkozóra a házigazdák kölcsönkérték a HASK nevű egyetemi együttes (amelyet 1945-ben aztán hozzá hasonlóan megszüntettek és váltak így mindketten, együtt az általunk is jól ismert összevont egylet, a Dinamo Zagreb „ősévé") válogatott centerét, Hitrecet, aminek később még jelentősége lett. A fradisták nem féltek, mondván, még sosem kaptak ki délnyugati szomszédunknál. Félelmetesen is kezdtek, az ellenfél játékosai szinte csak bámulták az akcióikat – gól azonban az első félidőben nem született, mert a híres T-betűs csatársor (ezúttal: Táncos, Toldi, Turay, Szedlacsek, Kohut) szinte teljesen hatástalan volt az ezúttal „hiányzó láncszem", Takács II nélkül. A szünetben a villogás miatt gratulálóknak az egyik magyar klubvezető azt felelte: „Szép játék közben is meg lehet halni...". Sajnos éppen ez történt, mert az újrakezdés után nem sokkal szinte egy perc alatt esett három gól is, és ebből kettőt az a bizonyos Hitrec rúgott. A kettő között Toldi ugyan szépített, egyébként viszont rendre lemaradt Kohut beadásairól, így a kialakuló „bámulatos nagy Ferencváros-fölény" ellenére maradt a 2:1 a Gradjanski javára. Másnap a 25 esztendős jubileumát ünneplő Concordia (Jugoszlávia előző, egyben következő évi bajnoka!) volt soron, és az ismét csak meddő mezőnyfölényig jutó Sárosiék ekkor 2:2-re végeztek. 

1961-ben e napon arról írt az NS, hogy értesítés jött az ekkor még Dél-Amerikában tartózkodó Real Madridtól: szeptember 3-án különrepülőgéppel érkezik Budapestre a klub mintegy 50 fős küldöttsége, hogy a csapat három nappal később megvívjon a Vasassal a BEK-ben. A korábban ötszörös győztes, de az előző kiírást kényszerűen kihagyó „királyi gárda" a távoli túrájáról visszatérőben röviden még „hazaugrani" is készült, hogy menet közben túlessen az idény első bajnoki mérkőzésén. Viszont bár a megadott névsorában több sztár is szerepelt, úgymint Di Stéfano vagy Santamaría, Puskás nem volt ott a kupameccsre kijelölt listán – a Népsport pedig meg sem említette a csatárt, mintha nem is létezett volna... Az ittlétük alatt a Margitszigeten megszálló blancók aztán 2:0-ra nyertek a 11 ország tévécsatornái és rádiói által közvetített találkozón, majd Spanyolországban ismét két góllal (3:1), és végül a döntőig jutottak, ahol a címvédő Benfica ellen (3:5) mindhárom góljukat – éppen Puskás szerezte.

1971-ben a napon ért véget Belgrádban a kajak-kenu vb, amelyen Magyarország négy aranyéremmel zárt. A döntők második napján a kenus Wichmann Tamás hosszú távon, azaz 10 000 méteren lett első, eggyel javítva ezzel délelőtti „termésén", amikor 500-on még „csak" másodikként végzett. Ő egyébként már az első napon is felállhatott a dobogó legfelső fokára, hiszen a kettesek között 1000 méteren Petrikovics Gyulával a legjobbnak bizonyult. A másik vasárnapi nagy örömünk forrása férfi kajakváltónk volt, amely – Giczi Csaba, Hesz Mihály, Csapó Géza, Szabó István összetételben – először diadalmaskodott a szám történetében. (Mexikóvárosi olimpiai bajnokunk, Hesz ezt megelőzően 500 egyesben bronzérmet szerzett.) Adósok vagyunk még egy magyar elsőséggel az előző napról: az akkor még nem húzóerőnek számító női szakágban Pfeffer Anna és Hollósi Katalin K–2 500 méteren volt verhetetlen. Mindezeken kívül még szereztünk négy ezüst- és egy bronzérmet, így 4–5–2-es összmérleggel a Szovjetunió mögött második lett a csapat a nemzetek versenyében.

1981-ben a napon indult az angol labdarúgó-bajnokság új idénye, amely fontos – Európában akkor még egyedülálló – változást hozott: új pontrendszert. Attól fogva ugyanis a győzelemért három pont járt kettő helyett, és ez a számunkra ma már természetes szisztéma még „egzotikusnak" számított. Mindezzel a támadójáték javulását, a gólokra való törekvést kívánták elősegíteni, egyúttal a vendégcsapatokat rávenni, hogy hagyjanak fel jóformán hagyományos védekező taktikájukkal. Nos, az első forduló az eredmények eloszlásában nem hozott különbséget a korábbiakhoz képest (a hazaiak 6–2–3-as mérleggel zártak a 11 mérkőzésen), de a látvány – azaz hogy a látogatók mindenhol nagy becsvággyal játszottak –, valamint a gólok száma (35) meggyőző volt, és a szurkolók jól szórakoztak. Az újítás egyébként mintegy tíz év alatt aztán az egész világot meghódította.

2001-ben e napon megszületett a Brisbane-ben zajló 5. (egyben utolsó) Jóakarat Játékok első magyar aranyérme. Ezt Csollány Szilveszter szerezte – mi máson, mint gyűrűn. Sydney olimpia bajnoka tehát egy évvel nagy győzelme után visszatért Ausztráliába, ahol ismét sikert aratott, pedig nem voltak könnyű ellenfelei: a mögötte másodikként végző fehérorosz Ivan Ivankov és főleg a harmadik helyezett bolgár Jordan Jovcsev is jó nevű versenyzőnek számított. Csollányt utolsóként szólították a szerhez, és bevallása szerint nagyon izgult. Ezután saját szintjéhez képest visszafogottabb produkciót mutatott be (egészen pontosan úgy fogalmazott: „tudok ennél jóval jobbat is"), ám ez is elegendőnek bizonyult. Ő már elsősorban világbajnoki szemüvegen keresztül nézte a gyakorlatát, és ami azt illeti, a genti vb-n aztán megint – immár ötödször is – be kellett érnie a második hellyel. Pályafutását majd 2002-ben koronázta meg, amikor Debrecenben végre világbajnokságon is a dobogó tetejére állhatott! Visszatérve a brisbane-i rendezvényre: az egykor, a hidegháború vége felé a Szovjetunió és az Egyesült Államok, vagy tágabb értelemben a keleti és a nyugati blokk közeledésének előmozdítására Ted Turner CNN-tulaj által létrehozott Goodwill Games utolsó „kiadásán" 14 sportágban vetélkedtek a világ minden tájáról érkező indulók, bár az egyik „szakág" elég sajátosan hangzott a mi fülünknek – szörfös életmentés. Ebben nem volt magyar induló...