Szaddám elől menekítettek magyar edzőket

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy jómódú kis ország a Közel-Keleten, amelyre a nyolcvanas években mint a gazdagság szinonimájára, amolyan modern Kánaánként gondoltunk. Senki sem Dubait, esetleg Abu-Dzabit vagy Katart emlegette, hanem – Kuvaitot. Az olajkutak kincséből bőven jutott pénz a korábban nomád beduinok lakta vidék modernizációjára, s ahogy kiépült a nyugati szintű (és jellegű) infrastruktúra, már arra is figyelmet fordítottak, hogy megpróbáljanak csatlakozni a fejlett világ sportéletének vérkeringéséhez.

Ennek érdekében rendesen megfizetett európai edzőket csábítottak a hazájuktól távol eső, nem túl előnyös klímájú helyre, ahol a „valódi" élsport kihívásai helyett a helyi amatőröket kellett a versenysport követelményeire megtanítaniuk. Hogy csupán két példát említsünk: a mexikói világbajnokság után Kuvaitban ténykedett (előbb a válogatottnál, majd egy klubcsapatnál) Mezey György korábbi magyar szövetségi kapitány, illetve segítőjeként Egervári Sándor, nemzeti csapatunk jelenlegi szakvezetője.

Ők már nem voltak ott, amikor 1990 nyarán a történelem kis időre félresöpörte a felzárkózási törekvéseket – az alábbiakban Őze Tibor labdarúgóedző feljegyzései mentén idézzük fel az akkori eseményeket a kuvaiti magyarokat hazaszállító két Malév-különgép augusztus 21-i hazaérkezéséig.

Vendégségben, VII. 28.

Ebédelünk a Kuvaitban dolgozó magyar edzők doyenje, a tíz éve kint élő Kulcsár Gergely lakásán. Témánk a magyar sport, ezen belül is az edzők sorsa (pár napja tértem vissza Magyarországról). Később a nehezedő kuvaiti munkavállalásról beszélgetünk, a csökkenő létszámról. Hét magyar tréner tért haza idén, és a helyükre csupán kettő érkezik: a labdarúgóedző Gellei Imre és a kézilabdás Németh András.

Mi tehát „szerencsések" vagyunk, hogy itt dolgozhatunk tovább? ... Gergely rövidesen az NSZK-ba utazik edzőtáborba a válogatottal.

– Ha visszajöttem, folytatjuk a témát, a két „újonccal" együtt – mondja Gergely. Majd stílszerű arab kifejezéssel búcsúzik: Insallah (ha Allah is úgy akarja).

Edzés, VIII. 1.

Játékosom, Ahmed Mubarak fénylő szeme, állandóan mosolygó arca van előttem. Mindennapi kérdését teszi fel a gyakorlás után:

– Kaptén, mikor lesz a következő edzés?

– Hányszor mondjam, Ahmed, hogy szombaton. Ugye eljössz, nem alszol el?

– Oké, Kaptén, jövök. Insallah.

Döbbenet, VIII. 2.

Ma pihenőnap van. Reggel orvoshoz megyek, de a gyönyörű tengerparti út lezárva, forgalma elterelve, szórványos puskaropogás hallatszik. Már megint ünnepelnek valamit, mert azt aztán tudnak – gondoltam magamban.

A kórházban dr. Arany László sápadtan mondja: „Öreg, menj gyorsan haza, bejöttek az irakiak."

Döbbenten azonosítom a kórház bejáratánál lévő vérfoltokat. Te jó Isten, ez nem baleset nyoma, a vér fegyvertől származik.

Éjszakai látogatók

Mély álomba zuhanok. Erőszakos csengetés ébreszt. Éjjel fél egy van. Két fegyveres iraki katona nyomul a lakásomba. Az egyik fegyvert fog rám, a másik átkutatja a lakást. Kérdések: „Hol a családja? ... Milyen nemzetiségű?"

Mielőtt elmennének, teljesen hülye kérdés jut az eszembe: „Nem vagytok szomjasak?" Elfogadják a két pohár vizet, majd távoznak.

(„Németh Árpád kollégámmal ketten dolgoztunk a vívóválogatottal. A legjobbakkal éppen az iraki támadás előtti napon érkeztünk vissza egy franciaországi edzőtáborból – mesélte a hazaérkezés után az NS-nek Szandavári György. – Az irakiak éjjel megszállták az országot, s elfoglalták a főbb stratégiai pontokat. Sok helyen véres harc dúlt, de a mi életünk nem került közvetlen veszélybe. A kuvaiti válogatottak mellett edzősködő külföldi szakemberek közös háza ugyanis biztonságos volt.")

Elzárva a külvilágtól

Először a rádió, másnap a televízió adásai szűnnek meg. Azután már telefonálni is csupán a közvetlen környezetünkben lehet. Csak a főváros szívében tudnak kapcsolatot tartani egymással. A követség felméri a Kuvaitban lévő magyarok létszámát. Kiderül, hogy a tizenkét edző közül csak hét tartózkodik itt. Gellei Imre és Németh András még nem érkezett meg. Németh Ferenc vívó- és Tihanyi József atlétaedző szabadságon van, Kulcsár Gergely az NSZK-ban edzőtáborozik. A cityben lakó, telefonon elérhető hat magyar szakember a lakásán marad, engem Abu Halifáról a magyar kereskedelmi kirendeltségre szállásolnak.

(Sz.Gy.: „Az edzők házába költöztek néhány nap múlva a kluboknál tevékenykedő szakemberek is. Így együtt voltam Szakács Györggyel, Veczán Jánossal, Németh Tamással és nejével is, akikkel egymást biztattuk a nehéz napokban.")

A rádió

Egyetlen információforrásunk a rádió. A magyar nagykövetségen két hónapja felszerelt nagy teljesítményű adóvevőn tartjuk a kapcsolatot a Magyar Külügyminisztérium munkatársaival. Szervezik az evakuálásunkat. Hozzánk járnak a többi követség dolgozói is hírekért. Gubbasztunk a rövidhullámú rádiókészülékek körül, és hallgatjuk a BBC, valamint a Szabad Európa Rádió híreit. A helyzet óráról órára változik. Semmi sem biztos, csak a bizonytalanság állandó.

(Sz.Gy.: „Pszichikailag megviseltek bennünket a történtek, mert állandó idegfeszültségben éltünk, nem tudtuk, mit hoz a holnap. Sokáig semmi hírt nem kaptunk arról, hogy mikor indulhatunk haza. Ez nagyon idegesítő volt, mert természetesen mindenki szerette volna minél előbb viszontlátni a családtagjait, akikkel minden kapcsolatunk megszűnt.")

Büntetés

Kezénél felkötött iraki katona Kuvait híres jelképe, a Három Torony előtt. Folyik a találgatás, mi volt a bűne. Egyesek szerint dezertálni akart, mások fosztogatásra gyanakszanak.

Az iraki katonák egyébként a polgári lakossággal nagyon udvariasak és nem fosztogatnak. Annál inkább a szabad határon átözönlő iraki csőcselék. Kifosztott üzletek, kerekek nélkül álló, összetört autók rengetege jelzi a pusztítást.

Túszszedés

A csodálatos szállodákban kezdik, a pompásan felszerelt lakóépületekben folytatják az irakiak. Egyelőre amerikai, angol, német és francia polgárokat gyűjtenek össze, és szállítják őket Bagdadba. További sorsuk és a túszszedés célja egyelőre ismeretlen. Csupán egy kissé homályos Szaddám Husszein-kijelentés ad támpontot: „Az amerikai és az angol elnöknek sem lehet közömbös a Kuvaitban dolgozó állampolgárainak sorsa."

(Képújság '90: Az Irakban, illetve a megszállt Kuvaitban rekedt, és most már túszként fogva tartott külföldieket katonai támaszpontokra és egyéb, kulcsfontosságú létesítményekbe szállítják.)

Ellenállók

Az irakiak a lerohanáskor nem találkoztak ellenállással. Nem is lett volna értelme, hiszen a békés Kuvait csupán „operetthadsereggel" rendelkezett. De az idő haladtával a csendet robbanások, puskaropogás törik meg. Iraki harci és szállító járműveket robbantanak fel a kuvaiti „földalatti ellenállók". Egyre megszokottabb kép az utcákon füstölgő, égő autók látványa. A kijárási tilalom ellenére sűrű éjszakai puskaropogások hallatszanak városszerte.

(Képújság '90, aug. 17.: Éjszakai kijárási tilalmat rendeltek el Kuvaitvárosban. Ez az első eset a megszállás óta.)

Hírek és rémhírek

Percenként újak és egymásnak ellentmondóak, de semmi sem biztos. Egy hír igaz lehet, de máris érkezik az ellenkezője. – Nem működik a szennyvíztisztító... – Jordánia felé szabad az út... – Lengyeleket fordítottak vissza a katonák... – Menekülőket fosztogatnak útközben... – Autót, vizet, benzint vesznek el az utasoktól... – Irak vegyi fegyver bevetésével fenyegetőzik... – Francia polgárok beduinokkal szöknek át Szaúd-Arábiába...

(Képújság '90: A Perzsa-öbölben tartózkodó francia flottaalakulat akár kényszerítő eszközöket is alkalmazhat az embargó következetes betartása érdelében. Korábban Franciaország bírálta az Egyesült Államok és a brit haditengerészet katonai blokádját. A keményebb fellépést az a hír váltotta ki, hogy az irakiak 27 francia állampolgárt ismeretlen helyre szállítottak. Irak közben felszólította az európai államokat: gátolják meg az Egyesült Államokat abban, hogy kirobbantsa a harmadik világháborút – közölte a TF1 francia tévéállomás Bagdadból.)

A konvoj

Harminchárom gépjármű indul el augusztus 19-én hajnalban Bagdad felé a kuvaiti magyar nagykövetség elől. A személygépkocsisort négy iraki busz és két magyar kamion – rajtuk ingóságok és élelmiszer – vezeti. Köröskörül sivatag, 50 Celsius-fokos hőség és velünk szemben elképzelhetetlen mennyiségű iraki harci jármű és katona halad Kuvait felé. Integetnek, mosolyognak. Ők nem tudják, hová mennek? ...

(Képújság '90: Irak felszólította a Kuvaitban lévő diplomáciai képviseleteket, hogy szüntessék be tevékenységüket és öt napon belül zárják be hivatalukat. A magyar diplomaták azonban egyelőre Kuvaitban maradtak: a teljes személyzet, azaz négy nagykövetségi munkatárs és egyikük felesége.)

Bagdadi éjszaka

Húszórás kimerítő út után érkezünk Bagdadba. A pár órás alvás helyett újabb utasítás vár. Egy csomaggal és egynapi élelemmel, vízzel átszállni az öt jordán buszra, és azonnal indulás, mert később már nem biztos, hogy lehet.

Az egyik kamion lemarad, a másik személyes poggyászokkal és élelmiszer-tartalékokkal velünk jön. Végre ismét együtt vagyok a buszon a magyar edzőkkel. Nem szakmai kérdésekről beszélünk, hanem arról, vajon melyikőnket fordítják vissza a határról. Nagykövetségünket ugyanis tájékoztatták: egyes embereket itt tartanak, mert szükség van a munkájukra.

(Képújság '90: Mindazoknak a magyaroknak, akiknek Irakban érvényes munkavállalói, vállalkozói, üzleti és egyéb szerződésük van, teljesíteniük kell azt. Velük kapcsolatban egyelőre nem jöhet szóba az evakuálás – jelentette be Irak budapesti nagykövete. Közben 149 magyar tette meg a sivatagon át vezető 900 km-es utat légkondicionált autóbuszokkal)

Sihádek (Sádi) Abdul Fetta

Jordán sofőr. Öt gyermeke, két felesége van. Állandóan mosolyog, és huszonnégy órán keresztül vezet, alvás nélkül. Szakadatlan tülkölése elől szétrebben a több ezernyi menekülő sora. Kvaterkázik a marcona iraki katonákkal, az összes iraki és jordán vámos a barátja, csomagjainkat sem igazán nézik át. Odasúgja: „Jöjjön ide a kamion, átengedik a határon, mert barátom a parancsnok." De a kamion eltűnt. Később kiderül: az élelmiszer- és víztartalékokkal együtt visszafordították az iraki katonák Bagdad felé.

Ammanban éjjel 11-kor már leragadó szempillával, de ajkán az elmaradhatatlan csibészes mosolyával búcsúzik. Hálásan integetünk utána: „Köszönjük, Sádi!"

(Képújság '90: Menekültek ezrei – legnagyobb részben egyiptomiak – ostromolják a határt, hogy átjussanak Jordániába. Az egyik állomáson a rendőrségnek kellett megfékeznie a sivatagi utakon érkezett, napok óta várakozó, türelmét vesztett tömeget.

Sz.Gy.: „Nem volt zökkenőmentes az út, mert Kuvaittól Ammanig számos fegyveres ponton kellett átmennünk, amelyeken nem tudtak az érkezésünkről. Sokszor csak kísérőink lélekjelenlétének köszönhettük, hogy bántódás nélkül megúsztuk az utat. Az ammani repülőtéren is akadt gond: gépünknek csak nagyon nehezen akarták megadni a felszállási engedélyt. Végül azért elindulhattunk és szerencsésen megérkeztünk.")

Megérkezés

Ferihegy. Óriási tömeg. Aggódó, kisírt szemű hozzátartozók tömegében Kulcsár Gergelyt fedezem fel. Ránézek és azt gondolom: tényleg szerencsések vagyunk, hogy hazatérhettünk!

Vízió

Ahmed Mubarak képét látom magam előtt. Szélesen mosolyog, de most én kérdezek:

– Mondd, Ahmed, mikor lesz, lesz-e még edzés Kuvaitban?

– Insallah. Lesz még, Kaptén – válaszolja a távolból. 

És tényleg lett. Az ENSZ által felhatalmazott szövetséges erők szűk fél évvel később, 1991 január-februárjában felszabadították a megszállt országot. Kuvaitba, ha már nem is csillog(ott) a régi fényében, visszaköltözött a normális élet – s vele nem egy külföldi edző is.

1930-ban e napon ismerkedtek meg a helyszínnel a brüsszeli kerékpáros-világbajnokság magyar résztvevői. Tudni kell, hogy a 360 méter hosszú fapályát az eredetileg labdarúgó és atlétikai célokat szolgáló területen kimondottan a vb-re készítették (lebontását rögtön a nagy seregszemle utánra tervezve), és „úgy is építették meg, mint aminek csak néhány napig kell tartania. A motorvezetéses versenyzők attól félnek, hogy egyszercsak összedől alattuk az építmény. Egyébként is valósággal kísérteties zenét ad, amikor a különböző fajtájú deszkákon végigdübörögnek a motorkolosszusok. Mintha egy óriási xilofonon játszana valaki, olyan hangokat csalnak ki a pályából." A konstrukció tehát ingatag volt, a pálya körül rendetlenség és ijesztő zűrzavar – pedig nagy volt a felhajtás, hiszen nyolc év után először amerikaiak is érkeztek a viadalra, míg Brüsszelben röpcédulák ezreivel, plakátokkal, sőt megafonokkal reklámozták az eseményt, és ennek megfelelően a belgák elővételben el is kapkodták a jegyek nagy részét.

1960-ban e napon a római olimpiára előző nap megérkező magyar labdarúgó-válogatott kirándulást tett az olasz főváros kikötőjébe, Ostiába, ahol egy előre meg nem hirdetett edzőmérkőzést játszott az ötödosztályú helyi csapattal. A tudósítás is megjegyezte, hogy az eredményből az égvilágon semmilyen érdemleges következtetést nem szabad levonni, de azért álljon itt a meccs kimenetele: 25:1 a mieink javára. A vendéglátók az egyetlen találatukat 13:0 után érték el, a közönség pedig lelkesen ünnepelte a védelmünket feltörő csatárt – saját csapattársaival egyetemben. A magyar gólok közül egyébként Albert egymaga kilencet vállalt, de Göröcs és Rákosi is kitűnt a „tömegből" három-hárommal. Az olimpián aztán a mieink hibátlan teljesítménnyel végeztek csoportjuk élén, végül pedig a bronzmeccsen a házigazda olaszokat is felülmúlták – egyedül a dánok elleni elődöntőben hajtottak fejet (0:2).

1970-ben e napon tragikus szerencsétlenség áldozata lett Szucsányi András, az MTK labdarúgója. Csapatával a dunavarsányi edzőtáborban készült a Salgótarján elleni bajnokira, és délután edzésen vett részt a helyi pályán. Éppen gimnasztikai gyakorlatokat végzett társaival, amikor villám csapott le a játéktérre. Az egész együttes és az edző is a földre esett, utána azonban valamennyien felálltak, kivéve Szucsányit, akinél az orvosok hamarosan megállapították a halál beálltát. A 29 esztendős korában elhunyt futballista két évvel korábban került Diósgyőrből az MTK-hoz, amelynek egyik erőssége lett. A kék-fehérek keretének többi tagja még aznap ellenőrző vizsgálaton esett át a Sportkórházban, ahol kiderült, hogy egyiküknek sem történt nagyobb baja, de a Salgótarján elleni másnapi mérkőzést végül így is elhalasztották.

1980-ban e napon Erich Honecker, a Német Szocialista Egységpárt főtitkára, az NDK Államtanácsának elnöke magas kitüntetéseket adott át a nem sokkal korábban záruló moszkvai olimpián kiválóan szereplő keletnémet csapat tagjainak, valamint edzőknek, sportvezetőknek, sportorvosoknak és újságíróknak. A kitüntettek nevében az immár kétszeres ötkarikás bajnok maratoni futó, Waldemar Cierpinski mondott köszönetet, majd este az olimpikonok tiszteletére bált rendeztek a Köztársasági Palotában. Mindez nem több egy szokványos protokollhírnél, de alkalmat ad megemlékezni arról, hogy a csonka olimpián a hetvenes években amúgy is félelmetes sporthatalommá váló NDK ragyogóan kihasználta több jelentős nyugati ország – s legfőképpen az Egyesült Államok – távolmaradását, és 47 arany-, 37 ezüst-, illetve 42 bronzéremmel az összesített ranglistán a második lett a házigazda Szovjetunió mögött, amelytől ugyan jobban elmaradt, mint négy évvel korábban, de „hátulról" sem veszélyeztette senki úgy, mint Montrealban az amerikaiak (akkor a tengerentúliakat „csak" 40:34-re verték meg, most viszont a "bronzérmet" megöröklő bolgárokat már 47:8-ra...).

2000-ben e napon látott napvilágot a hír, hogy alkoholelvonó központot nyit szenvedélybeteg – vagyis az iváson kívül akár drog- vagy szerencsejáték-függő – sportolótársai részére Tony Adams, az angol válogatott és Arsenal neves hátvédje. A 66-szoros válogatott labdarúgót tíz évvel korábban ittas vezetésért börtönbüntetéssel sújtották, ami után hat esztendővel később ismerte be nyilvánosan, hogy alkoholista – azóta viszont sikeresen megszabadult káros szenvedélyétől. Az „ágyúsoktól" 504 bajnoki mérkőzés, négy élvonalbeli elsőség, három-három FA-kupa- és Szuperkupa-, két Ligakupa-, illetve egy KEK-győzelem után 2002-ben visszavonuló futballista kezdeményezte intézmény aztán valóban megnyílt, neves patrónusokkal, és később azzal a mintegy félmillió fontos összeggel is megtámogatva, amely Adams búcsúmeccsének bevétele volt.