A Száguldó Őrnagyból alezredes lett

Puskás Ferenc életét és pályafutását mindenki ismeri, felesleges volna itt részletezni. Abba sem érdemes most belemenni, vajon volt-e reális esélye, elég ideje és valódi hatásköre lényegi előrelépéshez hozzájárulni új pozíciójában, melyet 1992-ben nagy lelkesedéssel fogadott el, hiszen ekkoriban fedezte fel őt ismét a szülőhazája, amelyet ő minden tudásával és bármilyen módon szívesen segített volna. (Ezért vállalta el azt is a következő esztendőben, hogy néhány hónap erejéig felnőttválogatottunk szövetségi kapitánya legyen.)

Az alábbiakban ezért nem is a poszthoz kapcsolódó gondolatait elevenítjük fel, hanem elsősorban azokat, amelyek a katonai karrierjéhez fűződtek. Hiszen rengeteg történet megjelent már róla, de annyi izgalmas dolog megesett vele, hogy mindig találni olyasmit, ami újdonság, vagy legalábbis érdekes lehet újra elolvasni.

A sportot is felügyelő tárca nélküli miniszter, Horváth Balázs irodája mintegy fél órán át hangos volt a kacagástól ezen a kora őszi napon. Puskás alezredesként sem tagadta meg önmagát, mert amikor átvette a kinevezést és meghatottan megköszönte, mindjárt igazi formájára váltott. „Na, most aztán rettegjetek, katonák..." – mondta.

Az egyenruhás korszakról aztán mindjárt jó néhány sztori is elhangzott.

„Még mondja valaki, hogy nálam nagyobb katonai karriert csinált – mesélte. – Baka sohasem voltam, 1949 végén mégis három hónapos tanfolyamra küldtek bennünket. Nem hallgatók voltunk ennyi ideig, hanem csak hallgattunk... Egyből főhadnaggyá léptettek elő 1950 februárjában. Aztán megnyertük 1952-ben az olimpiát, s akkor százados lettem, a londoni 6:3 után pedig őrnagy. Nagy győzelmek, nagy előléptetések. Kérdeztem is a vébédöntő elvesztése után: most lefokoztok?!"

Amikor a vendégek arról faggatták, valójában milyen katona volt, így felelt:

„Nem voltam hadvezér, nem nyertem háborút, igaz, mások sem ebből a hazából, már jó régóta... Azt hiszem, én voltam a »kijáró« főtiszt. Ha bárkinek hasfájása volt, legyen az  futballista vagy női kosárlabdázó, hozzám jött. Már jól ismertek: amikor valahová bekopogtam, s egyenruha volt rajtam, azonnal kérdezték is: kinek mi a baja, mit kell elintézni? Még Sebes Gusztáv és Hegyi Gyula is engem kért meg 1952-ben, hogy néhány sportoló helsinki kiutazásához szerezzek pluszpénzt a »főhelyről«. Persze hogy megszereztem.

»Előléptettem« azt a játékostársamat is, akit ki akartak ebrudalni közülünk. Nem érdekes a név, akiket illet, tudják, kiről van szó. Tizenhat évesen elvitték a németek, s ott lett katona. Amikor a Kispestből Honvéd lett, valamennyien hivatásos állományba kerültünk. A barátom is. Egyszer csak mondták: őt le kell szerelni, elvégre az új hadsereg hivatásos állományába mégsem illik bele egy korábbi német katona. Ere a »nagy ember« előtt levettem a katonai zubbonyomat, s azt mondtam: akkor még egy katonával kevesebb, mert én is megyek a játékostársammal. Erre aztán közölték: maradhat a főtörzsőrmester. Micsodaaa, kérdeztem: ilyen meghurcoltatások után főhadnagyi rang illeti meg. Az lett belőle..."

S mindjárt jött a következő történet:

„Már tiszt voltam, és templomi esküvőt tartottunk. Apám, nagyapám, mind-mind templomban esküdött, természetes volt, hogy én is ott fogadok hűséget. Elmentem gyónni, a pap elkezdett remegni. Megnyugtattam, nem azért jöttem, hogy elvigyem... Végül feloldozott, de a parancsnokaim iszonyúan haragudtak. Kérdeztem: most, hogy így vétkeztem, váljak el?!"

Természetesen komolyabb, sportvonatkozású dolgokról is szó esett. A minisztereket a régi, sikeres magyar labdarúgás is felettébb érdekelte.

„Csodálatos csapat volt a miénk, a klubcsapat és a válogatott is. Akartunk valakik lenni, és lettünk is. Persze tehetségesek voltak a játékosok, de emellett itt volt az elengedhetetlen szív, akarat, közösség, egymás segítése, a győzelmek utáni vágy. S nem féltünk senkitől. Amikor 1953 novemberében vetkőztünk a Wembleyben, valaki megszólalt: ezek az angol oroszlánok óriások, erősek, mint a bikák. Már én is aggódni kezdek, de kikukucskálok, s látom a nyolcast, a Taylort, aki még nálam is kisebb volt. Szóltam is: itt valami tévedés lehet, vagy nem mondtak igazat, vagy pedig az angol ifikkel játszunk..."

Szóba kerültek a későbbi, szomorúbb fejlemények is – visszakapcsolódva a beszélgetés helyszínéhez. Puskás meghatottan mondta:

„Pontosan emlékszem a napra, 1956. október 29-én jártam utoljára a Parlamentben. Azért jöttem, hogy megszerezzem az engedélyt a csapat kiutazásához Spanyolországba az akkori kormánytól. Meg is kaptuk, utána meg a magunkét... Távollétünkben megfosztottak rangunktól, minden voltunk, csak úriemberek nem. S most újra itt lehetek, s öreg fejjel nagyobb rangban vagyok, mint valaha. Tényleg, őszintén köszönöm."

1932-ben e napon lépett először újra pályára tétmeccsen a Budai 11-ben Orth György, a húszas évek legendás MTK-játékosa, minden idők egyik legjobb magyar futballistája (1932-es szemmel: a legeslegjobb), aki évek óta nem szerepelt itthon. 1925-ös brutális térdsérülése után már nem volt a régi, és Chiléből hazatérve – ahol először a válogatott szövetségi kapitányaként dolgozott, amellyel az 1930-as első vb-n is részt vett – ezúttal már csak amolyan levezetés jelleggel játszott, még ha az élvonalban is. Bár csupán a 32. évében járt ekkor, a sok kihagyás meglátszott rajta, állítólag 92 kilós termetével is „kitűnt" a sok vékonydongájú labdarúgó közül. Mozgását és állóképességét már öregurasnak írta le a tudósító, mindenesetre a technikája még a régi volt, aminek társai is hasznát vették, hiszen akadt néhány remek lövése, két remek asszisztjából gól született, a Budai 11 pedig 3:0-ra győzött a Hungária úton a vendég Somogy ellen. Együttese ekkor veretlenül a második helyen állt a táblázaton – a szezon végén aztán 5. lett, ami profi korszakbeli történetének így is a legjobb helyezését jelentette. Orth maga hamarosan továbbállt: rövid időn belül előbb a debreceni Bocskainál, majd az olasz Messinánál lett játékos-edző, de később is nagyon sok helyen megfordult.

1962-ben e napon lehetett arról olvasni az NS-ben, hogy az „általános fenyegetettség" milyen lépésre ösztönözte a Nemzetközi Úszószövetséget (FINA). Ebben az időben ugyanis az Avery Brundage által vezetett NOB-ban olyan elképzelés vetődött fel, hogy csökkenteni kellene a műsoron szereplő sportágak számát. Ezért a FINA az ügyben plenáris ülést tartott, és arra a „ravasz" döntésre jutott, hogy a szövetség ernyője alá tartozó három „területet" – úszás (swimming), műugrás (diving), vízilabda (waterpolo) – összevonja (az aquatics gyűjtőnév jelentése kb. „vizes sportok"), és így gyakorlatilag az összes ágazatot kivonja a veszélyeztetetek köréből. Hiszen ugyebár egy ilyen erős, egységes sportághoz nyilván nem nyúl senki...

1972-ben e napon több válogatott találkozóra is sor került. A Ferencváros kicsit kilóg a sorból, hiszen klubcsapatként túrázott a Távol-Keleten, ahol megmérkőzött az akkoriban még a mainál kevésbé jegyzett Japánnal is. Az oszakai meccs 2–2-re végződött. Eközben Franciaország Athénban 3–1-re legyőzte a házigazda Görögországot, és a vendégek első gólját az (1980-cal bezárólag) 58-szoros válogatott, háromszoros bajnok és egyszeres kupagyőztes (valamennyit a Nantes-tal) Henri Michel szerezte, aki később edzőként olimpiai bajnoki címig (1984) és vb-3. helyig (1986) vezette hazája válogatottját, valamint Kamerunt (1994), Marokkót (1998) és Elefántcsontpartot (2006) is dirigálta világbajnokságon. Egy harmadik összecsapáson a mieink elleni vb-selejtezőre készülő Ausztria lépett fel Craiovában, és a 42. percben vezetést is szerzett, ám a románok azonnal egyenlítettek. A végén is 1–1 maradt. Az osztrákok mestere szerint túlzottan tisztelték az 1970-es vb-t megjáró – és ott csak az előző (Anglia), illetve leendő (Brazília) bajnoktól kikapó, Csehszlovákiát viszont felülmúló – ellenfelüket. Mindenesetre hamarosan 2–2-t tudtak játszani Bécsben a magyarokkal (akik pedig már két góllal is elhúztak), majd a tavaszi visszavágón Budapesten 1–1-et – ez a két pontvesztés nekünk (is) sokba került a világbajnoki kijutást illetően....

1982-ben e napon a kispesti Göcsej-étterem egyik különtermében ünnepélyesen elköszöntek a Bp. Honvéd vezetői Tichy Lajostól, az egyesület emblematikus figurájától, aki játékosként kétszeres bajnok, egyszeres Magyar Kupa-, illetve KK-győztes, továbbá ötszörös(!) gólkirály volt az együttessel, amelyet képviselve 71-szer szerepelt a válogatottban és 49 gólt lőtt, miközben három világbajnokságot is megjárt. Visszavonulása után sem hagyta el a klubot, amelynél trénerként dolgozott, 1976 és 1982 között mint vezetőedző. Ezalatt egyszer (1980-ban) arany-, egyszer pedig ezüstérmet nyert az együttes, de sohasem végzett hátrébb a hatodik helynél. Ennyi év után azért váltott, hogy külföldön is kipróbálja magát – bár épp egy térdműtétből lábadozott, egy kuvaiti kiscsapat, az al-Sabab így is igényt tartott a munkájára. Két esztendeig maradt a Közel-Keleten, utána pedig visszatért Kispestre, ahol utánpótlás-szakágvezetői, majd szaktanácsadói beosztásban ténykedett a továbbiakban, egészen korai, 1999-es haláláig.

2002-ben e napon nem akármilyen győzelemmel harcolta ki az első helyet az Alpok–Adria-kupában a korosztályos magyar labdarúgó-válogatott. Róth Antal csapata Győrben Stájerországot fogadta, amelyet a mieink 9–0-ra múlta felül, és ugrottak így 17 pontjukkal az egyaránt 16 pontos Olaszország és Horvátország elé (a szlovénok 9 ponttal zártak, míg a délkelet-aisztriai tartomány alakulata pont nélkül utolsó lett). Nem is a különbség az érdekes, látva az ellenfél szerény mérlegét, hanem a gólszerzők névsora: a Manchester United elleni találatával néhány héttel ezelőtt híressé vált zalaegerszegi Koplárovics Béla mesterhármast ért el, míg a később egyaránt többszörös felnőttválogatott Szabics Imre kettő, Buzsáky Ákos (büntetőből) és Juhász Roland egy-egy találatig jutott, akárcsak a nemzeti mezben egyszer szereplő, a Debrecennel viszont a BL-t is megjáró Czvitkovics Péter, illetve Makra Zsolt.