Előkerült Damon Hill - a 10. helyről

Hova tűnt Damon Hill? – szól a döbbenettel vegyes kétségbeesésnek örökbecsű emléket állító nevezetes Palik-idézet, immár 13 esztendeje. Ezen az eseten azonban csak mi szórakozunk jól, ha előkerül az 1997-es Magyar Nagydíjat felidéző emlék, mivel az Arrows egy soha vissza nem térő alkalmat szalasztott el egy körülbelül ötven pennyt érő alkatrész hibája miatt.

A Formula–1-hez 1978-ben csatlakozó istálló rögtön az első négy idényében eljutott három második helyig Riccardo Patrese révén, majd Thierry Boutsen által 1985-ben újra egyszer, az említett hungaroringi versenyen azonban végre feltehette volna az i-re a pontot.

A pályafutása zenitjét nagyon hirtelen maga mögött hagyó Damon Hill az 1996-os világbajnoki elsősége után a kiscsapathoz igazolt. Erejéből arra tellett, hogy Mogyoródon majdnem végig vezetett, amikor az utolsó kör elején műszaki probléma miatt lelassult, és csak a második helyen csorgott be a célba korábbi csapattársa, egyben vb-első utódja, Jacques Villeneuve mögött (ezt a mozzanatot nem vette észre a Palik László, Dávid Sándor riporterpáros, amely egy darabig szomorúan elemezte, miért állhatott meg idő előtt valahol az ominózus autó).

Visszatérve az Arrowsra: a 2002-ben csődbe menő alakulat soha nem került még egyszer ekkora ziccerbe, így azt a kényelmetlen csúcsot tartja, hogy a legtöbb GP-n szerepelt egyetlen árva győzelem nélkül. És visszatérve 1993-hoz: a mindössze első teljes idényét futó Hillnek szeptember 12-én pont nem balszerencséje volt, hanem mázlija. Is. Merthogy azért megdolgozott ám a sikeréért.

Bár az egykori legendás, kétszeres világbajnok Graham Hill fia zsinórban két friss diadallal a háta mögött érkezett Monzába, a fő figyelem mégsem rá irányult, hanem a hazai csapatra. A Ferrari gyatrán szerepelt az idényben, de most meg akarta mutatni, hiszen saját közönsége előtt illett jól menni.

Győzelmet azonban talán már senki nem várt ekkoriban a maranellóiaktól. Jean Alesi monacói és Gerhard Berger budapesti harmadik helyén kívül gyakorlatilag semmilyen jegyzett eredményük nem volt, az osztrák viszont továbbra is fájlalta a nyáron kétszer műtött könyökét. A szurkolók így – már csak szicíliai származása miatt is – párjától remélték a remeklést.

Ehhez képest az időmérő második napján sikerült jól felbosszantaniuk főnökeiket, ugyanis az edzés vége után, már a levezető körben jól egymásra találtak... A francia éppen lassan haladva ünnepeltette magát a szépszámú közönséggel – volt rá oka, mivel a Williamseket leszámítva egyedül tudott 1:22-es köridő alá menni –, amikor Berger óriási tempóval megérkezett hátulról. Vélhetően nem tudta, hogy már „lefújták" a tréninget. Balról akart kerülni, Alesi meg balra akart félrehúzódni...

Csapattársa erre még balrább rántotta a kormányt, így a másik vörös autó helyett a szalagkorlátnak csapódott, aztán megpördülve az aszfaltcsík túloldalán lévő gumifalba. Csúnyán megütötte magát, alig tudták kihúzni a gépből, és csak néhány perc elteltével sikerült megállnia a saját lábán. Persze a másnapi rajtnál azért ott volt ő is.

(Érdekesség: nyomaiban hasonló jelenet történt másnap, a futam végén, amikor a minardis Pierluigi Martini már „lazított" a kockás zászló láttán, miközben márkatársa, a szélárnyékából kibújva még előzni próbáló Christian Fittipaldi lelkesen száguldott – egyenesen rá az olasz autójának hátsó kerekére, amelyhez 300-as tempójával túl közel ment. Szerencsére nem sérült meg, bár egy teljes kört tett meg a levegőben repülve, majd a földet érés után az egyik kerekét elveszítve „talpon" folytatta az útját a célegyenesben. Egyikük sem vesztett pozíciót a szaltóba torkolló „érintkezés" miatt...)

Ami a két részletben megtartott időmérőt illeti, a második napon lényegében nem változott az élcsoport sorrendje: elöl a két Williams-Renault (az előző év végén távozó Nigel Mansell révén címvédő gyártó), azaz Prost és Hill, aztán Alesi és Ayrton Senna (McLaren-Ford), a harmadik sorban pedig a szombaton egy pozícióval még előrébb ugró ifjú Michael Schumacher a Benetton-Forddal, illetve Berger a másik Ferrarival.

Az első sorból Prost jött el jobban, sőt Alesinek is sikerült a rajtot elrontó Hill elé kerülnie. Aztán az angolt még Senna is megelőzte, ám a kissé erőszakos manőver következtében a két kocsi egymáshoz ért az első lassítónál, s a brazil kereke átugrotta Hill gumijait. Kénytelenek voltak mindketten kis késéssel az élmezőny után iramodni, de legalább – kivételes égi adományként – egyikük járgánya sem sérült meg komolyabban. Hamarosan Schumi lebirkózta Alesit, mivel a mindössze 160 liter benzinnel feltankolt autója érezhetően gyorsabb volt a több mint kétszáz litert cipelő vörös négykerekűnél.

Ekkor tehát Prost, Schumacher, Alesi, Berger, Johnny Herbert (Lotus-Ford), Martin Brundle (Ligier-Renault) volt a sorrend. Hill viszont nem aludt közben, és a tizedik helyről elég gyorsan felért a dobogósjelöltek közé. Kettőt a saját erejéből ugrott előre, a többihez elég volt „túlélnie". A nála eggyel előrébb haladó Senna ugyanis a 8. körben igen csúnyán szállt el, mivel egy kanyar után hátulról belerohant Brundle-ba. „Nagyon sajnálom, ami történt, én hibáztam a fékezésnél, noha az autóval is volt némi problémám" – vallotta be sportszerűen a brazil, aki áldozatával együtt kiesett.

(Ezt egyébként roppantul sajnálta Szeles Mónika is, aki a háromszoros világbajnok meghívására személyesen tekintette meg a futamot, és lelkesen szurkolt is a dél-amerikainak, amíg lehetett. A volt világelső teniszező érdeklődőknek elmondta, hogy szereti az F1-et, jó ideje ismeri Sennát, ezért örömmel jött – de arról nem volt hajlandó beszélni, hogy visszatér-e, és ha igen, mikor az őt egy hamburgi tornán áprilisban megkéselő Günter Parche őrült tette után.)

A 15. körben Herbert kicsúszott, a következőben meg Berger felfüggesztése ment tönkre. A nagy gumifogyasztó hírében álló osztrák ekkorra megjárta a boxot, de igen rövid időre tudott csak visszatérni a pályára. Közben az élen Prost már túl volt Senna 1991-ben verseny közben elért körrekordjának megdöntésén, míg Hill a 18. körben kivételesen maga tett valamit saját ügye érdekében: elhúzott a megmaradt egyetlen Ferrari, Alesi mellett.

A 22. körben pedig Schumacher motorja mondta fel a szolgálatot – ekkor a vezető Prost mögött öt másodperccel következett a második helyet megöröklő Hill, majd Alesi, aki örömmel tapasztalta, hogy pit-stopjából visszatérve nem hogy visszaesett volna, hanem még javult is egyet...   

Már-már úgy tűnt, hogy a futam békésen halad a medrében a legvégéig, amikor a francia majd megünnepelheti negyedik világbajnoki címét. A Professzor nem kockáztatott, nem rohant, viszont mögötte Hill őrült gyors tempóval sorra javította meg a körrekordokat, és 250 km/órás átlaga révén megint közel férkőzött riválisához, aki korábban már 18 másodpercre is elszakadt.

Mindenki kíváncsian várta, hogyan reagál a támadásra az éllovas, akinek nem volt elég az összetettben addig második helyen álló Senna kiesése, hogy behozhatatlanná váljon az előnye: maga mögött kellett ehhez tartania az angolt is. Azonban nem gyorsított, így hét körrel a vége előtt Hill utolérte.

Ekkor aztán – nyilván Frank Williams rádión érkező utasítására – mindketten visszavettek a tempóból. Prost már talán az ünnepi nyilatkozatát fogalmazta magában, amikor teljesen váratlanul az autójából füstfelhő csapott ki – öt körrel a vége előtt cserbenhagyta a Renault-motor...

Hill különösebb erőlködés nélkül az élre vágott, és nyert is – az egyetlen pilóta lett így, aki az első három futamelsőségét zsinórban tudta begyűjteni. Felugrott a pontrangsor második helyére, azt azonban a maradék három GP-n „visszaadta" Sennának. Alesit a Ferrari-szurkolók üdvrivalgása közepette másodikként intették le – két év után ez volt a Scuderia első ilyen előkelő helyezése!

(A nagyobb sikerekhez meg kellett várni, amíg érvényesülhetett Jean Todt vezetői képességének gyümölcse, hiszen a Peugeot sportautócsapatától érkező francia szakember ekkor még csak néhány hete volt főnök a története egyik nagy hullámvölgyét élő – ekkor már majdnem három esztendeje nyeretlen – teamnél.)  

A harmadik Michael Andretti lett – a sors iróniája, hogy ez volt a legjobb helyezése az 1978-as világbajnok nagy Mario fiának, mégis most fáradt el végleg a kapcsolata a McLarennel, amelynél nagy csalódást okozott, hiszen már az edzéseken is másodperceket vert rá körönként Senna, holott IndyCar-bajnoki címmel a tarsolyában érkezett Európába.

Mindenesetre e nap óta máig nem akadt újabb amerikai pontszerző az F1-ben... Helyette érkezett a korábbi lotusos Mika Häkkinen – tudjuk, a finn mire vitte aztán a wokingiaknál. Az ötödik pedig Patrese lett a Benettonjával – a rekorder veterán ekkor szerezte az utolsó pontjait a Formula–1-ben.

Alain Prost megdicsőülése csak idő kérdése volt, és legközelebb, Portugáliában (noha Schumacher nyert, megszerezve az évi első, összesen második diadalát) már matematikailag is biztossá vált a vb-címe.

Damon Hill jó darabig nem tűnt még el: rendkívül sikeres négy idényéből ez volt az első, a következő kettőben is sorra aratta a győzelmeit, majd negyedik nekifutásra – élve azzal a lehetőséggel, hogy éveken át a szinte egyeduralkodó Williamsben ülhetett – 1996-ban ő is felért a csúcsra. Miután pedig Palik László nem találta, hamarosan tényleg eltűnt a szemünk elől: előbb az élmezőnyből kopott ki (bár a Jordannel egyszer, búcsúzóul még első lett), majd 1999 végén a száguldó cirkuszból is kiszállt mint pilóta.

1933-ban e napon az amatőr labdarúgó III. osztály egyik mérkőzésén kitört botrányról számolt be utólag a Nemzeti Sport. A Zágrábi úton rendezett NJTC–KAC összecsapás 3:4-es állásnál az utolsó percekben félbeszakadt. Már az előmeccsen is túlfűtött volt a hangulat, és az izgalmas következő találkozón ez csak fokozódott. Felváltva estek a gólok, majd a 89. percben a vesztésre álló NJTC egyik védője, Kernmüller II szabálytalankodott saját büntetőterületén belül. A játékvezető a 11-espontra mutatott, erre valaki elkiáltotta magát a lelátón: „Csal ez a bíró!", mire többen válaszul: „Nem csoda, hisz' ő is kispesti, mint a KAC!" A közönséggel most már nem lehetett bírni: egy pillanat alatt ellepték a pályát. A játékosok igyekeztek a betódulókat visszaszorítani, erre általános verekedés tört ki a két tábor között. Majd nekiestek a bírónak és szemét-száját teleszórták homokkal. Amikor Sallay II végre levegőhöz jutott, sürgősen lefújta a „játékot". A bíró egyéni tragikuma volt, hogy az egész mérkőzésen egyetlen komoly hibát sem követett el...

1943-ban e napon játszotta le az egyik utolsó mérkőzését a magyar futballválogatott, mielőtt a háború elsöpört volna minden hasonló meccslehetőséget. Ráadásul igen sikeres fellépésről volt szó egy a világégésből szerencsés módon kimaradó semleges országban: a számunkra már akkor is félelmetes – a megelőző két alkalommal, azaz 1925-ben (6:2) és 1933-ban (5:2) súlyos vereségünknek otthont adó – stockholmi Rasunda Stadionban szerepeltünk. A majdnem 40 ezer néző üdvrivalgása után a trónörökös (és a fia) egyenként kezet fogott az összes játékossal, akik közül „a svédek ingük hátán számokat hordanak. Így könnyebb őket megismerni". A korabeli tudósítás szerint mindenben jobbak voltunk (állítólag még erőnlétben is egyenlő szintűek), és az első félidei kapkodás után magunkhoz térve akár sok góllal is nyerhettünk volna, ha a csatáraink „tologatás helyett többet lőnek", ám utólagos értékelések úgy fogalmaztak: játékban nem villogtunk, inkább csak a küzdőszellemünk volt dicsérhető. Az első félidőben mindkétszer a svédek szereztek vezetést a későbbi világsztár Nordahl révén (egy másik leendő olimpiai bajnok és Milan-klasszis, Gren is ott futballozott mellette), de előbb Zsengellér szépített, majd szünet után Sárvári-Spielmann egyenlített, végül Leander öngólja (haza akart fejelni, de a kapus kint állt, a labda pedig a hálóban kötött ki) révén a mieink kerekedtek felül, akik közül elsősorban a csepeli védő, Olajkár II, illetve az újpesti csatár, Zsengellér tűnt ki. Sajnálatos fejlemény, hogy miután az északi túrát együttesünk egy könnyed finnországi 3:0-val fejezte be, novemberben itthon adtunk visszavágót Svédországnak – azon a mérkőzésen pedig (Sárosi doktor utolsó válogatottbeli fellépésén) az egyik legsúlyosabb vereségünket (2:7) szenvedtük el úgy, hogy a félidei 2:2 után (egyedül a kétgólos Szusza volt méltó a riválishoz) a kondicionális fölényben lévő skandinávok lefocizták Magyarországot. Összeomlás a pályán, majd hamarosan a háborúban is...

1973-ban e napon játszotta utolsó edzőmérkőzését a jugoszlávok ellen készülő magyar válogatott. Illovszky Rudolf csapata a Népstadionban fogadta a Volán SC meghívására hazánkban tartózkodó szovjet második ligás Szokol Szaratovot. A mieinkről tudni kell, hogy júniusban véget értek a vb-selejtezőik, amelyeken – bár csak rosszabb gólkülönbségük miatt – a csoport harmadik helyén zártak a szintén nyolcpontos svédek és osztrákok mögött, így ismét nem jutottak ki a világbajnokságra, ezúttal az NSZK-ban megrendezett 1974-esre. A szövetségi kapitány személye nem változott, és az együttes az ősz folyamán több felkészülési találkozót vívott a későbbi feladatokra gondolva. Túl nagy vérfrissítés nem történt a keretben, amelybe még a veterán Bene is bekerült (Zámbó viszont sérülés miatt hiányzott). Válogatottunk 3–0-s félidő után 4–1-re verte meg az oroszokat (Juhász 2, Bene és Szőke 11-esből szerzett góljával), de a szakvezető a lefújás után nem volt jókedvű, mert a csapatjátékban sok hibát látott. Sajnos a folytatás sem lett sokkal derűsebb: Belgrádban – ahol a Vasas-kapus Mészáros és az újpesti védő, Horváth személyében két újoncot avattunk – 1–1-re végeztünk, ami önmagában nem olyan rossz, de immár majdnem 13 hónapja nem nyert a magyar nemzeti együttes! Sőt Dániában (2–2) és az NDK-t fogadva (0–1) sem sikerült megtörni a rossz sorozatot, csak majd márciusban Bulgária ellen (3–1), amikor már másfél éve tartott ez a kellemetlen időszak.

1983-ban e napon arról értékezett a Népsport, hogy a lovastusában (más néven: military) mennyire előretörtek a hölgyek. Csak a hatvanas években kaptak engedélyt, hogy együtt indulhassanak a férfiakkal ebben a nehéz szakágban (hiszen a díjlovaglás és a díjugratás mellett tereplovaglásból áll e versenyforma), de a brit női versenyzők rögtön kivívták az elismerést a nőknek: sorra nyerték a nagy versenyeket, köztük például 1971-ben II. Erzsébet királynő lánya, Anna hercegnő az Európa-bajnokságot (azóta ugyanezt véghezvitte a lánya, Zara Phillips is...). Ezúttal a svájci Frauenfelden (nomen est omen: „asszonyföldön"...) került sor az Eb-re, és Nagy-Britannia kizárólag nőkkel indult, mert az utolsó pillanatban sérülés miatt kiesett két férfiversenyző is. Az igazán megdöbbentő az, hogy az együttes négy tagja mellé egyéniben beneveztek egy ötödik indulót, a tartalékot is – és pont ő, azaz Rachel Bayliss nyerte meg a kontinensviadalt, mégpedig meglehetős fölénnyel, megelőzve egyik honfitársnőjét, Lucinda Greent. Hazája válogatottja pedig ugyancsak aranyérmes lett volna, ha ő is benne van a csapatban... (Így másodikak lettek a svédek mögött, míg a harmadikok a franciák, akiknek szintén volt egy hölgy résztvevőjük.) És ez a tendencia azóta sem változott, legfeljebb annyiban, hogy a britek mellett más nemzetek, például a németek (női) versenyzői is többször megvillantak már.

2003-ban e napon Baumgartner Zsolt rész vett a Jordan-istálló kétórás pénteki tesztjén az Olasz Nagydíj monzai helyszínén, majd a csapat vezetői tudatták vele a (valószínűleg már előző napon eldöntött) tényt: ezúttal is ő helyettesítheti a csütörtöki orvosi vizsgálaton „elbukó" ír Ralph Firmant, akinek a három héttel korábbi balesete következtében még mindig egyensúlyzavarai voltak. A magyar versenyző így tehát élete második Formula–1-es futamára készülhetett, mégpedig az első teljesre, mert ezúttal már a pénteki időmérőn is ő kapott lehetőséget, szemben a Magyar GP-vel, amikor az első nap még a szombaton aztán kicsúszó Firmané volt. Eddie Jordan csapatfőnök döntése azért lepett meg sokakat, mert a team cigarettaszponzorának feltétele az volt, hogy mindenképpen brit pilóta üljön az egyik autóban (a másik gépet „fixen" lefoglalta a rutinos olasz Giancarlo Fisichella). Ezért Anthony Davidson és Allan McNish neve is ott volt a kalapban, de az istállónál nagyon elégedettek voltak Baumgartner korábbi tesztjeivel a Jordan-Ford volánjánál. A hivatalos edzésen végül beugróként előbb 17., másnap pedig 18. lett, magán a futamon pedig ezúttal már sikerült célba érnie (két kör hátránnyal), és nem is lett utolsó, mivel a minardis dán Nicolas Kiesát megelőzte. A következő esztendőt aztán már állandó pilótaként versenyezte végig, és Minardijával Indianapolisban megszerezte a magyar autósport (eddigi) egyetlen F1-es pontját.