Hazánk a Davis-kupa Világcsoportjában!

Mi akkor még csak egyszer jártunk a DK Világcsoportjában, azaz a legjobb 16 csapat között – éppen két évvel korábban, majdnem ugyanebben a felállásban, az argentinok felülmúlásával –, míg a vendég ausztrálok kizárólag ott fordultak meg addig.

És ha már ott voltak: mint a tenisz egyik hagyományos nagyhatalma 26-szor (sőt azóta már 28-szor) meg is nyerték a trófeát, amivel a második legeredményesebb nemzetnek számítanak az Egyesült Államok mögött. (Amennyiben a múlt század elején Új-Zélanddal közösen Ausztrálázsia néven elért négy sikert kivesszük, akkor is bőven igazak az előbbi megállapítások.)

Igaz, hogy a déliek kisebb hullámvölgyben voltak önmagukhoz képest, hiszen már 1986 óta vártak az újabb elsőségre, de azért két évvel korábban még döntőt vívhattak Németországban. Most azonban, 1995-ben a Világcsoportban maradásért kellett játszaniuk egy olyan csapattal, amellyel még sohasem találkoztak.

Önbizalomra persze volt okuk, még akkor is, ha egyetlen wimbledoni (páros)bajnokunk, Taróczy Balázs például előzetesen 3:2-es hazai sikert tippelt az NS kérdésére: nekünk egyetlen játékosunk volt a világranglistán az első száz között – és ő is csak éppen attól a héttől egy rövid ideig, alig beférve –, míg náluk ez alapnak számított a kiválasztottak esetében.

Nulladik nap

Az egykori kiváló játékos, Benyik János másodszor dirigálta csapatunkat, amelyben Noszály Sándor (95.) volt az „első táblás", Krocskó József (192.) a második, míg a páros Köves Gáborra (136. a duók listáján) és Markovits Lászlóra (142.) maradt. Ezzel szemben a vendégeknél a két évvel korábban finalista gárdából be sem nevezték Richard Fromberget – aki éppen néhány nappal korábban állt újra edzésbe hosszú kihagyást követően –, illetve el sem hozták a vállsérüléssel bajlódó Jason Stoltenberget.

Jött viszont a párosok között addigra már a földkerekség legjobbjának tekintett Todd Woodbridge (egyéniben is szerepelt aztán, ott 36. volt) és Mark Woodforde (társával megosztva 1. ebben a rangsorban), akik zsinórban háromszor megnyerték Wimbledont, és ebben az esztendőben – friss emlékként – az US Opent is. Ők tűntek a legbiztosabb pontnak, gyakorlatilag legyőzhetetlennek.

Mellettük ott volt két felemelkedő titán, így a (kor uralkodójához, az amerikai Pete Samprashoz hasonlóan) görög származású, igen fiatal Mark Philippoussis (84.), akinek azonban újoncként még meg kellett birkóznia a tapasztalatlanságával is. Patrick Rafterről, a későbbi kétszeres New York-i bajnokról és szintén kétszeres londoni döntősről az a hír járta, hogy remek, de labilis teniszező, és különben is gondjai akadtak a csuklójával.

Mégis nagy meglepetést okozott, hogy nem került be végül az együttesbe, aminek a kiszivárgott információk szerint fegyelmi okai voltak – azon túl, hogy a salak neki még az ausztrál átlagnál is kevésbé tartozott a kedvencei közé: állítólag az egyik tréningen olyannyira felmérgesedett egy elrontott labdán, hogy széttörte az ütőjét, és ezt megfűszerezte néhány ékes kocsmai kiszólással. Erre mondta azt a két kapitány (valamelyike), hogy ilyen stílusban inkább ne képviselje az ausztrál színeket...

Ha már a szakvezetők: a távoli kontinens 1950 és 1967 között 18 alkalomból három kivételével mindig megnyerte a DK-t, és e fénykor „termelt ki" olyan klasszisokat is, mint az említett időszak vége felé remeklő Tony Roche (a Roland Garros 1966-os legjobbja, aki további öt GS-fináléban szerepelt), és főleg John Newcombe.

Ő háromszor nyert Wimbledonban (1967, 1970, 1971), továbbá két-két alkalommal Melbourne-ben (1973, 1975) és az Egyesült Államokban (1967, 1973). Egyike a teniszlegendáknak, tizenöt éve pedig a Davis-kupa-csapat összeállításáért felelős kapitány volt (Roche-csal karöltve, de a kiváló tréner inkább az edzések irányításával foglalkozott).

Az év magyarországi teniszeseménye előtt Newcombe igen józanul a következőket nyilatkozta: „A Davis-kupa csapatverseny, itt sok minden megtörténhet. Ha ezt a meccset Ausztráliában rendeznénk – és természetesen füvön –, akkor azt mondanám, nem sok esélyük van a magyaroknak. Ám itt salakos a borítás, amely, ahogy nálunk mondják, könnyen bumeráng lehet. Kemény napok előtt állunk."

Kollégája, Benyik János így vélekedett: „A vendégek köztudottan szerva-röpte játékosok, de azt hiszem, ezt kiküszöböljük azzal, hogy a labda nagyon nehéz lesz. Így szerintem képtelenség a mérkőzés elejétől a végéig ezt a stílust erőltetni. Ha pedig ellenfelünk az alapvonalra szorul, ott sokkal sebezhetőbb."

Szóba kerültek már többször is a körülmények. A mieink mesterségesen „eláztatott" salakot produkáltak, amely vizes és mély volt, hogy az a megszokottnál is lassabb legyen – éppen azért, hogy több esélyünk nyíljon. A látogatók kapitánya rögtön elégedetlenkedett, amiért a felső réteg nagyon puha, de az ő helyzetében ez érthető panasz volt. Tudta jól, hogy mennyire hátrányos ez számukra – például két évvel korábban, amikor az addigi utolsó salakos meccsüket vívták a DK-ban, 4:1-re ki is kaptak a házigazda németektől a döntőben.

Ez hozzátartozik a sorozat sajátosságaihoz. Más kérdés, hogy aztán a külön erre az alkalomra létrehozott pálya minőségét is sok kifogás érte, mivel az nemhogy a kiválót nem érte el, de még a megfelelőt sem. Sokszor egyszerűen nem pattant fel a labda, hanem földet érés után inkább tovagurult... Ez még a magyaroknak sem tetszett, de attól is félni lehetett, hogy a vendégek panaszt fognak tenni. Nos, végül nem ezt a vitát rögzítik az évkönyvek, hanem a hivatalos eredményt.

Első nap

Pénteken cudar időjárás fogadta a résztvevőket, mindössze 16 fok volt és hideg szél fújt. Ez sem a melegebb égövből érkező riválisnak kedvezett, ám erről Philippoussisnak nem szólhattak, mert a nyitó meccsen három sima szettben (6:1, 6:2, 6:3) csúcssebességgel átrobogott Noszályon...

Az ifjú zseni (aki később kétszer jutott el Grand Slam-viadal döntőjébe, de ott már elbukott) minden tekintetben jobb volt: erősebben és pontosabb szervált, tenyeres és fonákoldalról is rendkívül keményen helyezte át a labdákat a másik térfélre. Utóbb a magyar versenyző elmondta, óriási meglepetést okozott számára az ausztrál, aki az előtte véget ért bukaresti tornához képest „pokoli jól játszott". A „megszólított" válasza: neki mindig öt nap kell, hogy átálljon salakra, és azóta ez megtörtént...

Hatalmas teher nehezedett immár Krocskó Józsefre, akinek mindenképpen győznie kellett, hogy ne szálljanak el a reményeink. Az ő esetében abban bízhattunk, hogy a megelőző öt DK-csatánkon mindig nyert egyest, s többek között a francia Henri Leconte-t és az olasz Renzo Furlant is felülmúlta. Ezúttal pedig álomteniszt mutatott be: az elvesztett első játszma (5:7) után a következő három szettben (6:2, 6:3, 6:1) egyszerűen szétzilálta az ezúttal egyesben próbálkozó – de mint emlékszünk: elvileg abban is sokkal erősebb – Woodbridge-et.

„Az volt az elképzelésem, hogy ráerőltetem a stílusomat az ausztrálra. Tudtam, ha sikerül sok labdamenetet játszani, akkor lehet esélyem, mert az alapvonalról jobb vagyok vetélytársamnál" – fogalmazott Krocskó, aki azonban ezt a sikert csak a második helyre tette pályafutásán belül, többre tartva az argentin Javier Frana 1993-as legyőzését, mert akkor azzal harcolta ki (először!) a Világcsoportba jutást Magyarország.

„Józsi a DK-találkozókon százhúsz százalékot tejesít, mindig lehet rá számítani. Mindenki példát vehetne róla" – mondta a Kárpátaljáról áttelepült ungvári születésű sportolóról a kapitány.

Második nap

Következett a párosok küzdelme. Előzetesen annak is örültünk volna, ha egyetlen szettre futja a mieink erejéből, hiszen a legjobb eredményük az volt, hogy nyertek már 75 ezer dollár összdíjazású tornát, valamint éppen életük legjobb ranglistahelyezésével büszkélkedhettek.

Ezzel szemben a világ legjobb kettőse együtt már öt GS-diadalt aratott, és még majd újabb hatot a jövőben – az idősebb, Woodforde összesen 12, a kilencszeres wimbledoni bajnok Woodbridge pedig 16 GS-versenyen diadalmaskodott férfipárosban. A DK-ban viszont az a legszebb, hogy még a szokásosnál is gyakrabban borul fel a papírforma. Markovits és Köves az első játszmában szinte szárnyalt, hibátlanul teniszezett, 21 perc alatt leradírozta az auszikat!

A folyatásban kiegyenlítődött a jókora különbség, így rövidítésre került sor. A házigazda duó két szettlabdát is hárított, majd 6:7-nél jött a harmadik. Ekkor Woodbridge röptéből hátba lőtte partnerét, majd kettős hibát vétett, így a mieink jutottak játszmalabdához, amit ki is használtak! Kár, hogy innentől már csak egy duó volt a pályán, amely gyakorlatilag azt csinált, amit akart (6:1, 7:6, 0:6, 3:6, 2:6).

A mérkőzés után mindenki nagyon „jókedvűnek" tűnt: a magyarok azért, mert kicsikartak két szettet a világelsőktől, azok meg azért, mert a sírból hozták vissza a meccset. Legalábbis mi így láttuk. Ők pedig ekképp: „Nem kezdtünk igazán jól – mondta Woodforde –, ám pontosan tudtuk, hogy az ötjátszmás találkozókon mindig a jobbik páros győz. Az első két szettben igyekeztünk kifigyelni a magyarok gyengéit, és úgy tűnik, sikerült." Newcombe tréfás kommentárja: „A két Woody null kettőnél odajött hozzám és megkérdezte: ideges vagy, John bácsi? De még mennyire, válaszoltam nekik. Erre ők: akkor nyerünk!"

Ami tény: a vendégek nagyon előnyös helyzetbe kerültek, hiszen 2:1-es vezetést szereztek.  Amikor a felejthetetlen 1995-ös hétvége tizedik „születésnapja" alkalmából ünnepséget rendezett a Magyar Teniszszövetség, Köves Gábor így tekintett vissza az összecsapásra: „Az első két szett után Woodforde-ék sokkal hatékonyabban teniszeztek, mi meg nem tudtuk szinten tartani a játékunkat – de legalább Woodbridge-et megnyúztuk egy kicsit a vasárnapi mérkőzése előtt... Markovits Laci rendes volt, mert egy szóval sem kritizálta a játékomat, holott egyértelműen visszaestem."

Harmadik nap

A szinte teljesen esélytelenül induló magyar válogatott tagjainak mind a két hátralévő egyest meg kellett nyerniük a továbbjutáshoz, a szurkolók mégsem hagyták cserben a csapatot: igaz, hogy szinte elvesztek a Kisstadion méretes betonkaréjában, de több ezren ismét kimentek buzdítani együttesünket. Szükség is volt rájuk. Noszály azzal a teherrel lépett pályára, hogy pénteken nagyon rosszul teniszezett, most viszont már nem hibázhatott.

A negyedik szettben 3:2-nél értékesíteni tudta a második bréklabdáját, és öklével a levegőbe csapott. Ekkor látszott rajta, hogy végre megnyugodott. Többé már nem foglalkozott a pályával (mint a 4:2-ről elvesztett első menetben), csak a teniszre összpontosított, így felcsillant a győzelem reménye. És a magyar játékos az újabb adogatáselnyeréssel másodszor is kiegyenlítette a játszmaarányt!

Bízni lehetett benne, hogy a négyezer néző hangorkánja még jobb teljesítményre sarkallja Sasát (vagy ahogy egy későbbi generáció megismerte a tévében: a „Nagy Ő"-t...), és abban is, hogy Woodbridge talán-talán elfárad, s többet hibázik. Úgy látszott azonban, hogy elúszik a hajó, mert 4:4-nél Noszály szervájánál két pálya- és egy kettőshiba után 15:40-et mutatott az eredményjelző. Játékosunk hatalmas lelkierejére jellemző, hogy innen állt talpra, és fantasztikus megoldásokkal hozta a szerváját. Pár perccel később pedig eldőlt a mérkőzés is: 6:7, 6:3, 1:6, 6:2, 7:5.

„Azt hiszem, az döntött a javamra – kezdte a meccs után fáradtan mosolyogva –, hogy fizikailag jobban bírtam az ötszettes csatát, másrészt a fontos pontok többségét sikerült megnyernem. Hiába veszítettem el az első játszmát, nem adtam fel, hiába vezetett ellenfelem a másodikban, akkor is sikerült úrrá lennem önmagamon a nehéz pillanatokban, és kikecmeregnem a szorításból.

Nagyon fontos volt számomra a mai meccs (élete egyik legnagyobbja, ahogy tíz évvel később érthetően megállapította – a szerk.), hiszen úgy érkeztem haza Bukarestből, hogy az ottani rangos tornán legyőztem a világ egyik legjobb salakpályás játékosát, a kétszeres Roland Garros-bajnok spanyol Sergi Bruguerát. Szerettem volna idehaza is megmutatni, hogy mit tudok. Ezt a mérkőzést egész egyszerűen nem veszthettem el!" – fogalmazott a versenyző, utalva az 1.35 millió dollár összedíjazású román viadalon elért elődöntős szereplésére.

A Világcsoportba jutás jogát eldöntő mérkőzésen pedig Krocskó és Philippoussis, a két első napi győztes találkozott egymással. Mindketten nagyszerű formában ütötték a labdát a nyitányon, a 19 éves ausztrál például másfél óra alatt az öltözőbe küldte Noszályt. Ugyanakkor Krocskót sem kellett félteni a rá nehezedő nyomástól az ügyeletes ausztrál teniszzseni ellen, mivel ő mindig a nyugalom szobra volt (kívülről biztosan).

„Philippoussisszal álltunk a játékoskijárónál, s láttam rajta, hogy nagyon feszült, szerintem meg volt győződve arról, hogy Sanyi kikap, és azzal nyernek az ausztrálok. Amikor aztán felmentünk a pályára, megpróbáltam mindent, bár őszintén szólva nem hittem volna, hogy meg tudom verni őt, elsősorban az ütőereje miatt" – mondta a 2005-ös jubileumi összejövetelen Krocskó.

Azonban a Woodbridge elleni kirobbanó teljesítményére még rá tudott tenni egy lapáttal! Az ő akarata érvényesült a pályán: hiába próbálta megszokott szerva-röpte játékát erőltetni Philippoussis, a magyar rendre elütött mellette. Az első szett 33 perc alatt lett a mienk, és az ausztrál a folytatásban szemmel láthatóan egyre idegesebben játszott – újabb 29 perc elteltével már 2:0 volt ide!

Ezután a vendégjátékos mindent egy lapra ette fel: a fonákoldalon is átállt tenyeresre és bődületes erővel bombázta Krocskó térfelét. A taktika bevált, mert a harmadik felvonást besöpörte. A negyedikben a magyar nagyon figyelt, hogy vetélytársa ne tudjon olyan könnyen támadni, jobban felpörgette a labdákat, ennek köszönhetően az ausztrál egyre többször rontotta el a tenyereseit.

4:3 után Krocskónak sikerült elvennie ellenfele szerváját, így utána már a mérkőzésért, a Világcsoportért adogathatott. Philippoussisnak két lehetősége is adódott a felzárkózásra, ám Krocskó fordítani tudott és – az ausztrál rontott (6:4, 6:4, 3:6, 6:3)! A közönség tombolva ünnepelte a nap hősét, a magyar Davis-kupa-válogatottat, amely páratlan bravúrral elverte a 26-szoros győztest!

Ünnepnap

– Meg volt elégedve a körülményekkel?
– Nagyban hozzájárult a magyarok győzelméhez, hogy igen lassú, salakos pályán mérkőztünk. Nem baj, legközelebb, ha hozzánk látogatnak, majd füvön is összemérhetjük az erőnket – felelte John Newcombe szövetségi kapitány.

– Miképpen fogadják majd az ausztrálok a vereséget?
– Megdicsérni semmiképpen sem fognak. Tenisztörténelmünk folyamán a következő lesz az első esztendő, amikor nem a Világcsoportban játszunk. Jó lenne néha már hazai környezetben is teniszezni, hiszen a legutóbbi tizenkét találkozónkból tízszer idegenben mérkőztünk.

– Talán nem túlzás azt állítani, hogy az ausztrálok számára szégyenletes ez a vereség.
– Az. De én mindig megpróbálom megkeresni a pozitívumokat. Ezúttal ezt Philippoussis játékában találtam meg. Nagyszerű játékossá válhat a későbbiekben.

Természetesen a világszenzációt jelentő 3:2-es magyar siker legfőbb szereplőjét is megkérdezte annak idején a Nemzeti Sport, amely igen érdekes kulisszatitkot is megoszthatott aztán az olvasóival.

– Hatalmas teher nyomta a vállát, mégsem látszott, hogy ideges lenne.
– Pedig az voltam. Végigültem Noszály mérkőzését, és közben nagyon dobogott a szívem. Amikor kimentem a pályára, tudtam, csak magamra számíthatok, s bizony amikor a harmadik játszmában rájöttem, hogy elérhető közelségbe került a győzelem, akkor minden porcikám remegett.

– Az első játszmában klasszisokkal jobb volt, mint ellenfele, mégis „csupán" 6:4-re nyerte meg a szettet.
– Akarattal csináltam így.

– ?
– Mindjárt megmagyarázom. Nem szeretek túl simán játszmát nyerni. Ez nem biztos, hogy jó, de én mégis így érzem. Ha nagyon könnyen nyerem a szettet, mondjuk 6:1-re, akkor ellenfelem a következőben sokkal felszabadultabban fog teniszezni. Ezért 5:2-nél elhatároztam, hogy csak 6:4-re nyerek. Ugyanez volt a szisztéma két éve Argentína ellen, amikor Franával szemben mát 4:0-ra vezettem. Ám nem szerettem volna 6:0-ra nyerni, így engedtem, hogy szorosabb legyen a szett. Már sokszor veszítettem úgy, hogy az első játszma nagyon könnyen az enyém lett. Nem akartam, hogy ezúttal is egy legyen...

Amikor a tízéves találkozón a Magyar Sport Házában a kivetítőn a néhány perces összeállítást nézték az egybegyűltek, Markovits (a Vasas SC elnöke) a szeméhez nyúlt, talán egy könnycseppet morzsolt el, és szemlátomást a többieket is meghatották az 1995-ös filmkockák. Érthető: tizenöt évvel ezelőtt, szeptember 22. és 24. között bevésték a nevüket a magyar teniszsport történelemkönyvébe – sőt alighanem az ausztrálokéba is.

1935-ben e napon játszották a Hungária úti stadionban a Magyarország–Csehszlovákia barátságos labdarúgó-mérkőzést, amely nem hozott színvonalas futballt, mindazonáltal sikernek is felfogható, hogy a vb-ezüstérmes vendégeket (akiknél a kapuban a legendás Planicka helyett Klenovec kapott szerepet, míg balszélsőként a később a magyar válogatottban is megforduló Kalocsay) a mieink 1:0-ra lebirkózták, holott Sárosi György nem volt bevethető. Első számú klasszisunkat a nem sokkal előtte megvívott (és összesítésben elbukott) Ferencváros–Sparta Praha KK-döntőn tette „taccsra" egy összefejelés az egyik cseh védővel... A meccs iránt nem volt nagy érdeklődés – „csak" 22 ezren látogattak ki –, és rögtön egy zökkenővel indult a program: az ellenfél előzőleg azt mondta, hogy fehérben fog szerepelni, ehhez képest piros mezekkel érkezett a pályára. A mienk szintúgy, a megszokott módon. A tartalékszerelésünk ugyanolyan színű volt. Nem volt mit tenni, két taxit menesztettek íziben az MLSZ központjába, illetve a Fradi-pályára, és mivel az utóbbi autó ért vissza hamarabb, a magyar válogatott zöld-fehér csíkos Ferencváros-dresszbe öltözött át, abban játszotta le az első félidőt. A közönség állóhelyi része „Hajrá, Fradi!" rigmussal köszöntötte a mieinket... Az első félidő gyenge játékot hozott, és mindjárt az elején kaptunk egy gólt, szerencsére lesről. A szünet után feljavultunk, és a 60. percben a debreceni Markos szép egyéni teljesítménnyel megszerezte a találkozó egyetlen gólját. Később Toldi előbb a kapufát találta el, majd rögtön utána egy bombája Klenovec kapus kezéről a gólvonal mögé pattant – de a belga Langenus bíró (meg a csehszlovákok...) nem látták bent teljes terjedelmével. Csapatunk lelkesedése révén érdemelte meg a sikert a sokat hibázó két együttes csatájában, és leginkább Szabó kapus, illetve Markos tűnt ki. 

1965-ben e napon több nívós meccset is játszottak az európai labdarúgókupákban. A BEK-ben a Real Madrid a négygólos (!) Puskás vezérletével 5:0-ra kiütötte hazai pályán az öt évvel későbbi győztes holland Feyenoordot, vagyis helyrehozta a 2:1-es rotterdami vereségét. Legalább ekkora szó, hogy a magyar sajtó ekkor már hajlandó volt leközölni Öcsi bácsi nevét, sőt szövegben is kiemelte fantasztikus teljesítményét (persze csak röviden...). A sorozatot végül megnyerő „királyi gárda" leendő döntős ellenfele, a Partizan Beograd ekkor a Nantes 2:0-s elverésével alapozta meg éppen a továbbjutását (a visszavágó 2:2 lett). Közben a Manchester United a vártnál nehezebben, csupán 3:2-re hozta helsinki fellépését a HJK ellen. Herd, Connelly és Law lőtte a három gólt – a középső közülük újabb háromszor betalált aztán a 6:0-val abszolvált visszavágón. Rajta kívül Best kétszer, Bobby Charlton egyszer volt eredményes az Old Traffordon. Az MU-t később éppen a Partizan ejtette ki. A VVK-ban a Milan szurkolói a gyenge játék miatt kifütyülték a Strasbourgot csak 1:0-ra felülmúló csapatukat. Igazuk volt: a visszavágó 0:1-e és a muszájból beiktatott harmadik felvonás után csupán pénzfeldobással jutott tovább a lombard gárda. Később, a harmadik fordulóban maga is ugyanígy, egy érme miatt búcsúzott a Chelsea ellenében... A londoni kékek amúgy ezúttal kitettek magukért, hiszen 4:1-re kiütötték a Romát (utóbb Olaszországban 0:0-ra végeztek), noha a 26. perctől emberhátrányban küzdöttek a jelentések szerint igen kemény meccsen. A találkozó másik érdekessége, hogy két majdani híres edző rúgta az angol gólokat: Terry Venables hármat, a skót George Graham egyet. A Chelsea az elődöntőig jutott, ahol a Barcelona állta az útját (mintha manapság lenne...). Még egy összecsapásról: a Fiorentina 3:1-re lebirkózta a Crvena zvezdát – a svéd Hamrin mindkétszer betalált –, de hiába lépett tovább imponáló, 7:1-es összesítéssel, a következő körben egy könnyebbnek tűnő keleti csapat, a csehszlovák Spartak Brno már megálljt parancsolt neki.

1975-ben e napon került sor a moszkvai súlyemelő-világbajnokságon a nehézsúlyúak (110 kilósok) küzdelmeire. Valentin Hrisztovot meg sem tudták közelíteni a riválisok: a bolgár versenyző szakításban (végül: 180 kg) és lökésben (237.5) is két-két világcsúcsot állított fel, így értelemszerűen övé lett mindhárom elsőség, merthogy összetettben (417.5) is az élre került. A második helyezett szovjet Masejkovot (és a bronzérmes keletnémet Ciezkit) egyaránt 27.5 kilóval előzte meg! Teljesítményére jellemző, hogy a legfelső kategóriában diadalmaskodó súlyemelő-legenda, az összetettben újabb csúcsot (pályafutása során a 71.-et...) elérő Vaszilij Alekszejev mindössze tíz kilóval hozott össze nála többet a két fogásnemben! Egy évvel később Hrisztov az olimpián is diadalmaskodott; kár, hogy utólag kizárták, mert helyette részben az elfogyasztott anabolikus szteroidok végezték a munkát – nagy valószínűséggel már az 1975-ös csúcseső során is...

1985-ben e napon az NDK atlétái a Canberrában megrendezendő atlétikai világkupára készülve Berlinben versenyeztek, és csak úgy felkészülési jelleggel három világcsúcsot állítottak fel... Férfi súlylökésben Ulf Timmermann 22.62 méterrel mindjárt negyven centit tett rá a honfitárs Udo Beyer két évvel korábbi régi rekordjára, viszont női 400 gáton Sabine Busch már szűkebben mérte, hiszen 53.56-ja csak két századdal volt jobb a szovjet Margarita Ponomarjova 1984-es idejénél. A nap három hőse közül a legnagyobb karriert befutó Heike Drechsler-Daute (utóbbit, a lánykori nevét később elhagyta) Buschhoz hasonlóan cselekedett, mert a még éppen megengedett erősségű hátszélben egyetlen centivel szárnyalta túl a román Anisoara Cusmir két esztendőt megélő távolugró-eredményét, a 743 centit. Közben Tokióban a világ „maradék része" vetélkedett a szovjet–amerikai–japán hármas viadalon. Itt nem születtek új rekordok, de ugyancsak nagyszerű versenyzőket láthatott a közönség. A nőknél nem meglepő módon minden számot a szovjetek nyertek, és a férfiaknál sem gyengélkedtek, mivel az összesen húsz elsőségből 14 az övék lett. Simán győzött a magasugró Igor Paklin és a rúdugró Szergej Bubka, viszont a kalapácsvető-rekorder Jurij Szedih meglepetésre hét méterrel kikapott honfitársától, Jüri Tammtól. A verseny legnagyobb sztárja azonban kétségkívül a négyszeres Los Angeles-i olimpiai aranyérmes Carl Lewis volt, aki ezúttal is a legjobbnak bizonyult 100-on, a 4x100-as váltó tagjaként, valamint távolban.

2005-ben e napon kiderült: a korábbi tervekkel ellentétben Ausztrália nem Új-Zélanddal közösen, hanem egyedül jelentkezik a 2018-as labdarúgó-vb házigazdai szerepére. Az illetékesek azután kényszerültek megváltoztatni az elképzelésüket, hogy a sportágat irányító FIFA a kérésüknek megfelelően átsorolta az országot az óceániai zónából az ázsiaiba, így a két szóban forgó nemzet különböző térségben küzd többek között a világbajnoki selejtezőkön is. Márpedig a szabályok szerint más-más kontinentális szövetséghez tartozó államok nem nyújthatnak be együttes pályázatot a rendezésre. Az ausztrálok egyébként egészen idén júniusig ragaszkodtak a 2018-as tervhez, de végül be kellett látniuk, hogy az a torna minden valószínűség szerint Európában lesz, ezért módosították pályázatukat 2022-re. Riválisuk Katar, Japán és Dél-Korea, illetve a mindkét időpontra kandidáló Oroszország, Anglia, Egyesült Államok és a belga-holland, illetve a spanyol-portugál közös jelentkezés. A házigazda kilétéről a FIFA végrehajtó bizottsága december 10-én dönt majd.