ÚTE-Ferencváros: a (nagyon) nagy balhé

Legutóbb a legnagyobb magyar futballrangadó derűsebbik arcát mutattuk meg – a Megyeri úton 5–0-val gálázó zöld-fehérek legalábbis biztosan így élték meg –, sajnos azonban e napra egy sokkal elkeserítőbb évforduló jutott. Az 1992-es Újpest–Ferencváros mérkőzés a játéktéren nem hozott olyan emlékezetes debütálásokat, mint a Nyilasi, Lipcsei, Szenes trióé volt két évvel korábban, agresszióba hajló feszültséget viszont igen.

Ezúttal is a bajnok játszott, csak most nem a lilák voltak címvédők, hanem a Fradi, miközben ellenfele a szerénynek mondható nyolcadik helyen zárta az előző idényt. Ehhez illően kezdték az új szezont is: az első három körben az UTE egyszer sem tudott nyerni (két döntetlennek örülhetett úgy-ahogy, az évad végén meg majd annak, hogy épp csak bennmaradt...), miközben az FTC még hibátlan volt. A közönség mindenesetre ki volt hegyezve az ősi derbire, hiszen 25 ezren látogattak ki az azóta felújított és Szusza Ferencről elnevezett stadionba.

Pengés futballnak ezúttal nem lehettek tanúi, kemény küzdelemnek annál inkább. A második félidőben már végképp bajos volt tudatosságot felfedezni a játékosok produkciójában, mintha vörös köd ereszkedett volna a szemük elé. A nagy izgalomban a „gladiátorok" gyakran elvesztették a fejüket, leintették a játékvezetőt, és továbbra is többet törődtek egymással, mint a labdával. Alig lehetett féken tartani őket, s a férfias csata időnként már durvaságba csapott át. Persze a közönség jól szórakozott – mintha kakasviadalon lett volna...

Az egyik tömegjelenet után az e napi magatartása miatt a Nemzeti Sporttól igen lesújtó kritikát kapó Lipcsei Péter a 63. percben begyűjtötte a második sárga lapját is, így a vendégek végül is sikernek értékelhették, hogy majdnem fél órát emberhátrányban töltve meg tudták őrizni a 0–0-s döntetlent. Azonban abban a sokat hangoztatott tételben is lehet igazság, hogy a játéktér hangulata-indulata könnyen átragadhat a nézőkre is, mert ami a meccs után következett, az nem igazán labdarúgó-tudósításba illik. Az NS másnap tért vissza részletesen a már elsőre is szabályos utcai harcokként és döbbenetes incidensként körülírt eseménysorra.

A mérkőzés lefújása után, úgy este tíz óra körül szirénázó rendőrautók robogtak végig a Váci úton. Nem egy, nem kettő, hanem legalább tíz kocsi száguldott célja felé. A konvoj a Dózsa György úti metrómegállónál fékezett, s a járművekből kiugráló egyenruhások pillanatok alatt eltűntek az aluljáróban. A felszín alatt már rég elszabadult a pokol.

(A megállóban szolgálatot teljesítő BKV-műszakis: „Elképesztő volt, ami történt. Már tudtuk, hogy balhé van az Árpád hídnál, amikor bejött a szerelvény. Az emberek kimenekültek a kocsikból, és egymás hegyén-hátán siettek felfelé. Aztán óriási verekedés tört ki. Hihetetlenül hangzik, pedig igaz: akkor még csak egy vagy két rendőr volt a helyszínen. Csak később kértek erősítést, amikor már agyba-főbe verték egymást az emberek.") 

De ez csak a szomorú fejlemények végső fejezetét jelentette. Még mielőtt folytatnánk a „finálé" leírását, tisztázzuk, mi is történt egy állomással arrébb, az Árpád hídnál. A hivatalos rendőri jelentésben az állt, hogy M. A., B. R., G. K., M. G., N. L. és Sz. U. budapesti lakosok az UTE–Fradi meccs után a metró e megállójában verekedést kezdeményeztek, majd a velük szemben jogszerűen intézkedő B. J. törzszászlóst, aki egyébként polgári ruhában volt, megtámadták és ütlegelték.

A 30-50 főnyi csoport, melynek tagja volt a hat fiatalember is, három egyenruhás rendőr ellen úgyszintén „támadó magatartást" tanúsított. Kukákat dobáltak feléjük. Ezért M. B. zászlós és O. I. hadnagy egy-egy figyelmeztető lövést adott le. A lövésektől K. Norbert és S. Kálmán gyanúsítottak a bal combjukon megsérültek. Őket a mentők az Uzsoki Kórház traumatológiai osztályára  szállították, ahol megállapították, hogy nyolc napon belül gyógyuló sérülést szenvedtek. Az alaposan helybenhagyott rendőr „sérülési fokának megállapítása" folyamatban van – tartalmazta a dokumentum. Érdemes azonban elolvasni az egyik tanú történetét is.

(„A barátnőmtől jöttem épen, amikor láttam, hogy Fradi-szurkolók egy dózsást vernek. Amikor megálltunk az Árpád hídnál, sokan kiszálltak, de ott is folytatódott a bunyó. Szörnyű volt: feküdt egy kopasz srác a földön, és többen rugdosták a fejét. Én előreszaladtam az első kocsihoz, abban bízva, hogy ott biztonságosabb. Azt még láttam, hogy az egyik civil ruhás rendőr, kezében pisztollyal, lefektet a földre négy fiút és sakkban tartja őket. Majd hallottam a kiabálást, hogy »menjünk, üssük le a rendőrt, ne hagyjuk magunkat!« S akkor megindult a tömeg. Amíg élek, nem felejtem el ezt az estét.")

Amit már nem a tanúk meséltek el, hanem lapunk tudósítója a saját szemével látott: a Dózsa György út úgy nézett ki, mint egy csatatér. A rendőrök fél tizenegykor hozták fel a föld alól a gyanúsítottakat. Hatuk közül kettő kopasz volt, a másik négy ránézésre nem tűnt félelmetes figurának. Főleg akkor, amikor egymás mellett ültek a rendőrségi buszban, várva az elszállítást. Kollégánk látta azt a rendőrt is, akit legyőzött a túlerő: testileg és lelkileg is megviselték a történtek – a feje, a lába, a karja is a nagy ver(eked)és nyomairól árulkodott.

(Bodrácska János, Budapest rendőrfőkapitánya arra a kérdésre, hogyan értékelik a történteket: „Csoportosan elkövetett garázdaság, hivatalos személy elleni erőszak történt, és rendőreink fegyverhasználata jogszerű volt. A mérkőzésre akkora erőkkel vonultunk ki, hogy a stadionban és környékén nem volt rendbontás, a közönség békésen vonult hazafelé.

Viszont én is úgy látom, hogy bár igen komoly megterhelést jelent, a jövőben több rendőrt kell mozgósítanunk a mostanihoz hasonló eseményeknél. Ígérem, mindent el fogok követni, hogy ehhez hasonló atrocitás többet ne forduljon elő. Minden törvény adta eszközzel fel fogunk lépni az erőszak terjedése ellen. Ami pedig a Ferencváros közelgő pozsonyi fellépését illeti, parancsnok kollégámat fel fogom hívni és tájékoztatom a ferencvárosi közönség egy részének magatartásáról, s elmondom, szerintünk mit tegyenek, hogy a mérkőzés csak a labdarúgásról szóljon.")

A tíz rendőrautó még éjfélkor is ott sorakozott egymás mögött a Dózsa György úton, villogó lámpákkal. Sajnos mindehhez a sportnak már rég semmi köze nem volt. De annak sem, amit a határon inneni és túli zöld-fehér szurkolóknak két héttel később az amúgy 4–1-re elvesztett pozsonyi BL-mérkőzésen át kellett élniük az álarcban brutalizáló, itthonról is jól kiokosított szlovák kommandósok által – részben az értelmetlen magyarellenesség miatt, részben pedig azért, mert „drukkertársaik" rossz híre alapján a ferencvárosi tábor egészét egy kalap alá vették a futballpályákra nem való elemekkel...

1932-ben e napon írt arról a Nemzeti Sport, hogy kiderült: mégsem érkezik hazánkba a MAC atlétikai versenyére Eddie Tolan, az amerikai sprinter („szakterülete" csak egyéb forrásokból volt kideríthető, mert a lap erre nem tért ki, csupán úgy említette meg, mint a „kétszeres olimpiai bajnok négert"...). Szereplését a svédek ajánlották fel, mivel a sportoló hozzájuk érkezett volna vendégségbe, ám a magyar szövetség hiába kapott volna kapva a lehetőségen, a túrát előkészítő göteborgi egylet hamarosan kénytelen volt értesítést küldeni: semmi sem lesz az egészből, mivel „a hirtelen nagyon drága emberré lett Tolan olyan horribilis anyagi feltételeket szabott, amelyek már messze túlmentek az amatőrség határain". A svédek hiába reklamáltak amerikai kollégáiknál, azok semmit sem te(he)ttek az ügy érdekében, így Európa nem csodálhatta meg a Los Angeles-i játékokon 100 és 200 méteren is diadalmaskodó atlétát, akit az afroamerikaiak közül elsőként kiáltottak ki a világ leggyorsabb emberének Teljes joggal, hiszen a pályafutása során 300 győzelem mellett mindössze 7 vereséget begyűjtő, „Éjféli expressz" becenevű vágtázó az előző években világrekordot állított fel 100 méteren (10.3) és 100 yardon is, és szereplésével tulajdonképpen közeli előfutára volt Jesse Owensnek. Egyébként ezekben a napokban nyilván nem bánkódott túlzottan a túra elmaradásán, mert szeptember 6-át Michigan kormányzója Eddie Tolan napjának nyilvánította az állam területén, tiszteletére a bajnoknak, aki nagy dicsőséget szerzett közösségének. Amit azonban a magyar közvélemény nem érzékelhetett a távolból: a dicsőségre nem adnak kenyeret a boltban, és az olimpia hőse, aki a nehéz gazdasági helyzetben diplomásként sem talált tisztességes munkát, hamarosan megszorult anyagilag rendes állás híján. Ezért kénytelen volt pénzért fellépéseket vállalni, amiért az IAAF eltiltotta az amatőr versenyektől (mint nem sokkal korábban a finn csodafutót, Paavo Nurmit). Így aztán Tolan 1935-ben jobb híján a profik vb-jén győzött három távon is...

1962-ben e napon 31 év után lépett ismét Poznanban pályára a lengyel futballválogatott, amely a mieinket fogadta barátságos meccsen. A magyar csapatot az általános elismerést kiváltó remek chilei vb-szereplése után nagy érdeklődés övezte, másrészt a házigazdák ettől függetlenül is arra készültek, hogy felülmúlják Baróti Lajos alakulatát, mivel sorozatban épp öt veretlen mérkőzésen voltak túl. Aztán szerencsére egészen máshogy alakult: a szovjet Lukjanov játékvezető már a 11. percben 11-est ítélt a javunkra, és miután azt Tichy értékesítette, a bírónak nem sokkal később volt bátorsága – a szurkolók viharos tiltakozása ellenére – érvénytelennek ítélni a lengyel balszélső ötméteres lesről lőtt gólját. A 36. percben Göröcs is betalált, és innentől Mészöly Kálmánék könnyen őrizték meg előnyüket, azaz voltaképpen sima 2–0-s győzelmet arattunk.

1972-ben e napon Nagy-Britanniában érdekes futballbajnoki eredmények születtek. A ma általunk a négy legnagyobb csapatnak ismert gárda közül egyik sem tudott nyerni Angliában: az Arsenal és a Chelsea 1–1-re végzett a londoni derbin, a Manchester United a West Hamnél játszott 2–2-t, míg a Liverpool egyenesen 2–1-re kikapott a Derby otthonában – ez azonban nem számított szégyennek, mivel a County volt a címvédő. A tabella élén hét kör elteltével a Tottenham, Leeds duó állt, ám az egy meccsel kevesebbet játszó Arsenal jobb volt náluk a vesztett pontokat tekintve. Az idény végén mégsem ők örülhettek igazán, hiszen a Liverpool lett az aranyérmes, megelőzve az Arsenalt és a Leedset. Eközben Skóciában a Bp. Honvéd leendő UEFA-kupa-ellenfele, a Partick Thistle 4–1-re kiütötte a Dumbartont, ám fölösleges lett volna túlzottan megijedni tőle: a skót kiscsapat egy idegenbeli 1–0-s és egy hazai 3–0-s vereséggel maradt alul a kispestiekkel szemben (akik aztán a második körben a bolgár Beroe ellen buktak el 3–1-es összesítéssel).

1982-ben e napon egyéni csúcsot ért el minden idők egyik legjobb távolugrója, Larry Myricks. Az amerikai atléta, aki már az 1976-os olimpián is döntős volt, majd három évvel később vezette a világranglistát, ezúttal a nyugat-németországi Rhedében három centivel szárnyalta túl korábbi személyes rekordját, és 856 centiméterrel az örökranglista harmadik helyére lépett a legendás Bob Beamon, illetve saját „mumusa", a pályafutását beárnyékoló Carl Lewis mögött. Ez az 1982-es eredménye még jelenleg is csak tíz centivel gyengébb, mint a top 10 „leghátsó", tizedik számú produkciója, öt esztendővel később pedig 874-re javult, amivel napjainkban is a valaha élt ötödik legnagyobbat ugró sportolónak számít! Myricksnak egyébként a világversenyekkel nem igazán volt szerencséje: 1980-ban a bojkott miatt nem indulhatott, 1984-ben pedig csak negyedik lett az ötkarikás játékokon, és 1988-ban is be kellett érnie egy bronzzal – ahogy két világbajnokságon (1987, 1991) szintúgy. Képességeihez méltó aranyérmet csupán az 1979-es világkupán és két fedett pályás vb-n, 1987-ben és 1989-ben (Budapesten!) vehetett át.

2002-ben e napon bemutatták a Real Madridnál a klub legújabb szerzeményét, az átigazolási időszak legvégén 45 millió dollárért megvásárolt Ronaldót. A kétszeres világbajnok és hamarosan már ugyancsak kétszeres aranylabdás támadó az Interből tette át a székhelyét a „galaktikusokat" gyűjtögető spanyolokhoz, akiknek sikerült hétmilliót lealkudniuk a kért árból, ráadásul részletfizetési kedvezményt is kaptak. A brazil futballista öt idényt töltött Milánóban, de különböző sérülései miatt csak 68 bajnokin léphetett pályára, és ezeken 49 gólt szerzett. A „királyi gárdánál" sikeresen átesett az orvosi vizsgálatokon (ez nála nagy szó!), majd a 11-es mezzel rögtön fotózkodott is egy kicsit, illetve rövid labdás bemutatót tartott az összegyűlt újságírók előtt.