„Kéttonnás Tony" és a bokszmészárszék

A nehézsúly egyik, ha nem a legnagyobb bajnoka volt az 1937-től 1949-ig uralkodó Joe Louis (66–2–0, 52), aki 1939 nyarán a Yankee Stadionban egy bizonyos Tony Galentóval (80–26–5, 57) szemben védte meg a címét. A hozzá képest pöttöm, de széltében tekintélyes ellenfele jóval képzetlenebb volt, viszont félelmetes harcos és verekedő is húzós balhorgokkal – egyben a boksztörténelem egyik legszínesebb egyénisége.

De erről később, egyelőre csak annyit, hogy a négy esztendővel idősebb olasz-amerikai a második menetben életében először padlóra került, a harmadikban viszont ő ütötte le néhány pillanatra a nagy Louist, aki aztán a következő felvonásban K.O.-val vetett véget a harcnak.

Az „eleven söröshordónak" is becézett Galento utóbb a stábját okolta a vereségéért, mondván, hallgatott rájuk és megpróbált tisztán bunyózni – bezzeg ha maradt volna a saját stílusánál, amely leginkább lerohanós kocsmai ökölcsatára hasonlított. Persze ha azt vesszük, hogy saját bárja volt New Jerseyben, és minden estéjét ott töltötte... (Hajnali kettőkor zárt egyébként, és utána állt neki a futóedzéseinek. Megkérdezték egyszer tőle, miért éjjel gyakorol. Mert olyankor szokott bokszolni is, jött a válasz...)

Kiütésre törő brutális harcmodorából, amellyel nem fértek össze olyasféle zavaró tényezők, mint a szabályok betartása és a sportszerűség, hamarosan ízelítőt is adhatott, mert szeptemberben szembekerült egy nála nem sokkal alacsonyabban jegyzett, feljövőben lévő reménységgel.

A mérkőzésre a philadelphiai Municipal Stadionban került sor, de az ellenfél, Lou Nova (49–9–5, 31) menedzsere eredetileg nem akarta odaengedni védencét. Végül a pénz beszélt: meggyőzték, hogy Tony meccsére New Yorkban nemigen lennének kíváncsiak, viszont Phillyben...

Viszont Phillyben is mindössze 15795 fizető néző gyűlt össze. El lehet képzelni, hányan lézengtek a százötven ezres tömeg befogadására is képes arénában, ahol annak idején, 1926-ban a Jack Dempsey–Gene Tunney csatát 125 ezren látták. Akik azonban most távolmaradtak, elszalasztották a boksztörténelem egyik legdurvább, legvéresebb ütközetét! Filmfelvételünk sajnos – vagy inkább szerencsére – nincs erről a „sporteseményről", de naturalizmusból tán elég lesz annyi is, amennyit a betűk elbírnak...

Nova balegyenesekkel indított, és meg is nyerte az első menetet. Csak akkor kezdett rosszul állni a szénája, amikor leállt birkózni a „kéttonnással" (Apropó, becenév: egyszer majdnem lekéste a saját meccsét, és mikor menedzsere kérdőre vonta, azt mondta neki: útban a helyszín felé még ki kellett szállítania két tonna jeget...)

A harmadik felvonásban Galento felszakította Nova szemöldökét, akinek az arcán és a mellére vastag patakokban ömleni kezdett a vér. A kis köpcös erre megvadult, és még jobban csépelte riválisát. Mindketten csurom vörösek lettek, és végül is Nova megroggyant. „Üsd ki, Tony!" – üvöltötte a felé húzó közönség.

A kövér Tony engedelmesen rohant is, de ütés helyet átkarolta a másikat és földhöz vágta. Nova az arcára esett, Galento a maga mintegy 105 kilójával pedig rá. Ezután feltápászkodtak, véresen, csapzottan. A bajban lévő kaliforniai „aranyifjú" alig állt a lábán, de a philadelphiai elvesztette a fejét, összevissza csapkodott, s egyszer sem talált komolyabban.

Ettől kezdve csak a hatodik és tizedik menetben támadt fel Nova, a többiben vetélytársa dominált, aki alkarütéseivel, tenyércsapásaival teljesen összesebezte. Ő viszont az egyeneseivel ütötte cafatokra Galento száját. A szorító tele volt vérrel, a nézők már menekültek a közeléből, mert minden ütés után vér fröccsent széjjel. „Hé, Blake – kiabálták be a nézők a mérkőzésvezetőnek. – Léptesd le őket, vagy tartsatok fürdőszünetet!"

Az előzőleg ismeretlen George Blake viszont nem látott és nem hallott. Az egyik szünetben megnézte Nova szemsebét, majd intett, hogy semmi.

„Mészáros" – mondták már rá a vége felé, és valóban, ő maga is förtelmes látvány volt: a sok közbelépéstől és szétválasztástól a saját inge és nadrágja is merő vér lett. A jobb érzésűek állandóan azt kiabálták, hogy „Beszüntetni! Léptesse már le Novát!" Végül a 14. menetben unta meg Blake is, és leléptette a dulakodástól meg a vérveszteségtől teljesen legyengült kaliforniait. Galento ezzel a Ring Magazin ranglistájának vezetője, s így elvileg ismét Joe Louis első számú kihívója lett, más kérdés, hogy soha többé nem mérkőztek meg.

Ami a visszhangot illeti, a lapok alaposan kiosztották Galentót és Blake-et is. A New York American például „kannibálvacsora" cím alatt hozta a tudósítását, míg a Daily News nem győzte szapulni a két „bűnöst":

„Még sohasem láttuk Blake-et a szorítóban, de máris kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy vak, vagy pedig örömét leli a vér látványában, Mindent megengedett Galentónak, ami csak tilos az ökölvívásban. Kesztyűfűzővel ütött, a hüvelykével többször Nova szeme körül kaparászott, birkózott. És az egykori kocsmai kidobólegény minden büntetése egy-két figyelmeztetés volt...!"

A meccsen 57 ezer dollár folyt be, ami elenyészett a Dempsey–Tunney csata 1 millió 896 ezres bevételétől. A korabeli tudósító szarkasztikusan állapította meg, hogy a 14 ezer dollárral beérni kénytelen Novának füstbe ment minden világbajnoki álma, tönkreverték a képét és néhány napra biztosan befeküdhet a kórházba – annyit azért kapott, hogy abból épp kijöjjenek a gyógyítási költségei...

Mi ezt annyival egészítjük ki, hogy a mérkőzésen – amelyen más beszámolók szerint mindketten térdeltek, birkóztak és övön alul is ütöttek (plusz Galento a maga teljes súlyával kétszer is ráesett a padlóra küldött riválisára, „természetesen" térddel előre...) – Nova majdnem elvesztette a szeme világát.

Ugyanakkor nem tört derékba a pályája, mert két évvel ezután kihívóként ő is megütközhetett Joe Louisszal – ám Galentónál kevésbé bizonyult méltónak a lehetőségre, mert semmit nem mutatott, mielőtt a hatodik menet végén leléptették. További négy esztendeig bokszolt (vereségekkel megspékelve), majd hollywoodi színésznek ment, és végül 78 éves koráig eléldegélt. De hogy ne becsüljük le sem őt, sem „Two Ton Tonyt", tudni érdemes: Lou Novát azóta beválasztották a sportág Dicsőségcsarnokába!

Galentót ugyan nem, de neki tán még érdekesebb volt az élete. Például az, hogy dagiságát sajátos, és nem kifejezetten tudományos táplálkozása is okozta. Mindig azt és annyit evett, amennyit csak megkívánt, és a rengeteg húst meg spagettit bőségesen megöntözte sörrel vagy borral is. Amikor a felkészülései során az edzők diétára próbálták fogni, egyszerűen elvette és megette a sparring-partnerei adagját is.

Egyszer pedig fogadásból lenyomott 62 hot dogot, majd így ment el a meccsére. Úgy kellett a kezdés előtt bemetszést ejteni a nadrágján, hogy egyáltalán beleférjen... Bevallása szerint három menetet sem bírt volna ki a sok kajától elnehezülve, mindenesetre a negyedik felvonásban gyilkos balhorgai egyikével véget vetett az aznapi sportolásnak.

Ezekben a hónapokban volt pályája csúcsán. Legközelebb a következő nyáron lépett ringbe a korábbi világbajnok Max Baer (67–13–0, 52) ellen (erről láthatnak felvételt is, amely jól visszaadja a „kéttonnás" stílusát). A mérkőzés előtt a saját kricsmijében összeveszett a fivérével, aki a vita hevében hozzávágta a kriglijét, az pedig felvágta az ajkát. Úgy kellett hirtelenjében összevarrni – ám Baer az első menetben újra felszakította a sebet, és ez igencsak zavarta Galentót, akit a nyolcadik menetben léptettek le.

Néhány hónappal később Max öccsével, Buddyval (51–7–0, 47) került szembe, de szintén sérülés miatt maradt alul T.K.O.-val. Jelentősebb meccse eztán már nem volt, és 1943-ban vonult vissza.

Ezután hivatásos birkózónak állt, mármint a showbiznisz keretein belül – többek között birkózott polippal, illetve bokszolt egy 250 kilós medvével, valamint kenguruval is... Később maga is színészkedett, ahogy Nova vagy a két Baer testvér.

A filmszínész-komikus Jackie Gleason pedig a következő (megtörtént?) sztorival szórakoztatta hallgatóságát. Egyszer, amikor még stand-up comedyvel kereste a kenyerét, valahol New Jerseyben egy dagadt, sörvedelő, szivarozó, kopasz középkorú s...fej folyamatosan zavarta a műsorát. Elege lett ebből, ezért azt mondta az ellenszenves figurának, hogy álljanak le egy szóra. Soha senkit nem látott korábban, aki ennyire villámgyorsan kapott volna az „ajánlatán". Kimentek az utcára, majd Gleasonnak a következő emlékeként azt sikerült felidéznie, hogy az öltözőszobájában ül.

Két kérdést tett fel a környezetének: „Mi történt?" és „Ki volt az az alak?". Az történt, hogy totál kiütötték, az illető pedig Tony Galento volt...

1969-ben e napon került sor a Mexikóvárosban zajló cselgáncs-világbajnokság második két súlycsoportjának küzdelmeire, amelyek annyiban múlták felül a nyitány két kategóriáját, hogy a sportág nagyhatalmának számító japánok közép- és félközépsúlyban nemcsak az első helyet szerezték meg, de már a döntőbe sem engedték más nemzetek versenyzőit (mint előzőleg két nyugatnémetet)... A zárónapon aztán visszaállt az első napi helyzet, és ismét akadt európai finalista egy holland sportoló személyében (a másik mezőnyben megint csak japánok léphettek tatamira az aranymeccsen...). Ekkoriban a műsoron még csupán a férfiak öt súlycsoportja, valamint hatodikként az abszolút kategória szerepelt.

1979-ben e napon a korszak egyik magyar sikercsapata, az egyetlen, még versenyben lévő együttesünk, vagyis a DVTK ismét kitett magáért a nemzetközi porondon: ezúttal Skóciában ért el bravúrt, amikor a nem túl ismert Dundee United folyamatos, de sablonos támadásait kibekkelve 1–0-ra nyerni tudott az UEFA-kupa 2. fordulójának odavágóján. A jól kidolgozott taktika és a szervezett védekezés jóvoltából hamar észrevette az előzőleg feltűnően magabiztos házigazdák közönsége, hogy mégsem számíthatnak sétagaloppra, hiszen csatáraik tudománya egész egyszerűen elfogyott a vendégek tizenhatosához érve, és a második félidőben a nézők olykor már udvarias tapssal is jutalmazták a mieink egy-egy ügyesebb megoldását. A gól nélküli állás remek esélyt ígért a diósgyőri visszavágóra, ám amikor már mindenki az értékes döntetlen kiharcolásának örült, a 89. percben Fekete ráadásul még be is talált, vagyis a Rapid Wien kétszeri felülmúlása után újabb idegenbeli sikert ért el Szabó Géza együttese. A magyarországi meccs pedig 3–1 lett ide. A következő körben aztán az addigi négy győzelmet követően drasztikus változás állt be, mert a Kaiserslautern már túl erősnek bizonyult a DVTK számára: a nyugatnémetek 8–1-es összesítéssel léptek tovább.

1989-ben e napon felkészülési meccset játszott a népligeti Építők-pályán az olaszországi labdarúgó-vb-re készülő egyiptomi válogatott a fiatalokból álló magyar olimpiai csapattal. Az átlagban fél évtizeddel idősebb afrikai játékosok határozottabban, pontosabban és erőszakosabban futballoztak a mieinknél, ezzel együtt a 36. percben fejelt góljuk elkerülhető lett volna. A Piski Elemér irányította házigazda alakulat később – főleg a szünetbeli cserék után – már többet nyújtott, s olykor vendége fölé is tudott kerekedni, ám egyenlítenie nem sikerült (0–1). A magyar U20-as együttesből Bódog, Kuttor, Orosz és Pisont nevét érdemes kiemelni a későbbi sikeres karrier szempontjából, míg az ellenfélnél a hazája legjobbjait utóbb (1998-ban) Afrika-bajnoki címre vezető Mahmud el-Gohari kapitány többek között a kontinensünkön is ismertté váló Hani Ramzit és Hoszam Hasszant is bevetette a mintegy 1500 néző előtt játszott meccsen (s aztán majd a világbajnokságon is persze).

1999-ben e napon a marokkói – de már hét éve az Egyesült Államokban élő, és 2000-ben új hazája által honosított – Khalid Khannouchi minden idők legjobb maratoni eredményét érte el Chicagóban, ahol 2:05:42 órás idővel nyerte meg a patinás viadalt. Ezzel a brazil Ronaldo da Costa előző szeptemberben Berlinben elért csúcsát (2:06:05) javította meg 23 másodperccel. A versenyben 33.7 kilométernél még a kenyai Moses Tanui vezetett, aki 33 másodperccel futott arab vetélytársa előtt. Khannouchi azonban beleerősített, 1:58 órával a rajt után utolérte, majd meg is előzte vetélytársát, és a valaha volt legkiválóbb eredménnyel ért célba. A chicagói maratoni amúgy fejedelmi, 5.7 millió dolláros büdzséjének köszönhette, hogy olyan kiválóságok is rajthoz álltak, mint például a rekorddöntő győztes, aki két évvel korábban éppen ezen az erőpróbán debütált a 42195 kilométeres távon (első hellyel és 2:07:10 órával – soha korábban nem kezdte senki ilyen jól a szereplését ebben a számban). Az 1998 előtt sokáig „egy helyben topogó" maratoni egyébként – melynek legjobbját tíz évig nem tudták túlszárnyalni – éppen az ezredforduló táján kapott újabb nagy lendületet, hiszen a brazilt váltva a lista élére kerülő Khannouchi, immár amerikaiként, 2002-ben Londonban négy másodpercet tovább srófolt az addigi teljesítményén (2:05:38) – a nemzetközi szövetség (IAAF) ezt ismerte el először hivatalosan a világ legjobbjaként –, majd 2003-ban Berlinben a kenyai Paul Tergat ezt is megjavította (az ő 2:04:55-ös idejét nevezték először világrekordnak). Azóta pedig az etióp Haile Gebrselassie – ugyancsak a német fővárosban – kétszer is csúcsot döntött, amely jelenleg 2:03:59-nél tart.

2009-ben e napon szokatlan eredménnyel zárult a hollandiai, hoogeveni sakk szupertorna. A négy résztvevő kétfordulós körmérkőzést vívott, azaz mindenkinek hat partija volt, összesen pedig 12 a viadalon. Ezek mindegyike döntetlennel zárul, egyetlenegy kivételével, amelyet a hazai színekben szereplő, orosz születésű Sergei Tiviakov nyert meg éppen Polgár Judit ellen, így ő 3.5 ponttal győzött a versenyen, míg a mi sakkozónk 2.5-tel utolsó lett (köztük, a második-harmadik helyen a szintén holland Anish Giri és a mezőny – elvileg – messze legerősebb résztvevője, az ukrán Vaszilij Ivancsuk végzett)...