Torghelle Sándor betapasztotta a szájakat

A Koeman-féle magyar válogatott előbb túlesett két nehéz vb-selejtezőjén (a dánok és a svédek ellen egy pontot összeszedve), majd nekivágott az MLSZ-vezetők által megálmodott „nagy menetelésnek", amikor egymás után négy, győzelemmel kecsegtető meccsen lépett pályára a csoport két leggyengébb alakulatával szemben. Először az albánok kerültek sorra, és a 2–0-ra megnyert találkozón Torghelle Sándort majd' szétvetette a boldogság, amikor napra pontosan két esztendővel a máltai gólját követően újra eredményes volt a válogatottban. Az akkor 26 éves támadó az első helyzetéből betalált, s büszkén nyilatkozott a Nemzeti Sportnak.

– Szép gól volt...
– Köszönöm, nekem is tetszett – biccentett egyet Torghelle Sándor. – El sem tudja képzelni, mi játszódott le bennem akkor, amikor láttam, hogy a labda a kapuban köt ki.

– Kíváncsi lennék rá.
– Nem is tudom, mikor éreztem legutóbb ilyen nagy örömöt. Szétcsattantam a boldogságtól, legszívesebben kiszaladtam volna a stadionból, leszakítva magamról a mezt. Tudja, azért is duplán fontos számomra ez a gól, mert ezután talán háttérbe vonulnak a kritikusaim.

– Elégtételt érez?
– Sokkal többet! Azzal, hogy ismét gólt szereztem a válogatottban, bebizonyítottam mindenkinek, hogy igenis helyem van a magyar csapatban, és Erwin Koeman nem csupán azért hív meg a keretbe, mert egyszerűen nincs más csatár. Bevallom, rosszulestek a kritikák, rossz volt szembesülni a felém irányuló negatív megjegyzésekkel. Elképzelheti, milyen azt hallani, amikor az ember háta mögött arról beszélgetnek, hogy már megint mit keres a válogatottban ez a falábú gyerek. Ezúton üzenném ezeknek az embereknek: jó lenne, ha most már végleg befognák a szájukat!

– Kemény szavak...
– Nem baj. És kérem is, hogy ezt így írja le, ahogy mondtam. Egyszerűen elegem van az engem érő támadásokból. Láthatják, igenis tudok gólokat szerezni.

– Futballozzon mindig dacból, mert így valahogy tényleg jobban megy.
– Remélem, látszott a játékomon, égek a vágytól, hogy végre a kapuba találjak. Igen, jól mondja, ahogy magamnak, úgy a kritikusaimnak is szerettem volna bizonyítani. Azt hiszem, sikerült is.

– A meccs végén hősként ünnepelték, sokan azt skandálták, hogy „Sanyi, Sanyi!" Őket is hallotta?
– Természetesen. Nagyon örültem neki, rendkívül jólesett a biztatásuk. Állítólag még egy transzparenst is felemeltek a nevemmel, kár, hogy azt nem láttam.

– Száműzöttből ismét főszereplővé lépett elő. Miként élte meg, hogy hónapokig szóba sem került a válogatottnál?
– Aki ismer, az jól tudja, hogy nem vagyok az a lelkizős típus, és bár bántott a mellőzés, felfogtam, hogy nem számítanak rám. Nem történt semmi különös, volt egy kapitány, aki nem hívott, Torghelle Sándor helyett másokkal próbálta megoldani a csatárgondokat. Az, hogy újra meghívtak, jelzi, hogy azért van bennem spiritusz.

– Nincs hiányérzete az albánok elleni meccs után?
– Miért is lenne?! Gólt fejeltem, nyertünk, most ez a legfontosabb. Felesleges lenne azon keseregni, hogy ha a második fejesem is bemegy, akkor kétgólos lehetnék a selejtezősorozatban. Megdolgoztam a találatomért, és ami legalább ilyen fontos, éltem a lehetőséggel. Erwin Koeman bízott bennem, és én ezért megdolgoztam.

– Begyakorolt figura volt a gólja?
– Egyértelműen. A hétközi edzések mindegyikén gyakoroltuk a balról érkező beadásokat. Szinte unalomig ismételtük ezeket a szituációkat, és miután Huszti Szabolcs lábát elhagyta a labda, már indultam is a rövid sarok felé. Tudtam, hogy ez a dolgom, és azt is, hogy hova érkezik a labda.

– Ha már a kritikák jobb futballra sarkallják, engedjen meg egy megjegyzést: mintha negyvenöt perc késéssel érkeztek volna a Puskás Ferenc Stadionba. Egyetért ezzel?
– Elismerem, az első félidő nem úgy sikerült, ahogy elterveztük. Kapkodva, idegesen kezdtük a meccset, a passzok pontatlanok voltak, az idő előrehaladtával pedig elkezdtük ívelgetni a labdákat. Ekkor még nekem sem ment jól a játék, a csatársorban a szokásos szerep jutott nekem: küzdöttem, harcoltam az előrerúgott labdákért. A második félidő viszont már remekül sikerült, mégpedig azért, mert elkezdtük használni a széleket, jöttek a beadások, pontosabbá vált a futballunk.

– Az átütőerő mégis csak a Torghelle-gólt követően érződött igazán a csapaton.
– Melyik csapatnak nem tesz jót a gól? A görcs abban a pillanatban feloldódott, az albánoknak ki kellett jönniük a saját kapujuk előteréből, innentől pedig már nem volt számomra kérdéses, hogy melyik csapat nyer. Győzelmünkkel léptünk egyet előre, és bár teljes mértékig nem lehetünk elégedettek a játékunkkal, mégis azt mondom, nézzük most pozitívabban a részleteket. Legyőztük az albánokat, ráadásul úgy, hogy hazai pályán kapott gól nélkül fejeztük be a találkozót. Kellő alap lehet ez a máltai mérkőzésre.

– Könnyebb mérkőzésre számít Máltán?
– Nem, az sem lesz egyszerű. Biztos vagyok benne, hogy a máltaiak beássák majd magukat a kapujuk elé, amivel megnehezíthetik a dolgunkat. Viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy mi vagyunk a mérkőzés esélyesei, önbizalommal utazhatunk Máltára, és nagyon bízom abban, hogy egy góllal ismét ragtapaszt tehetek a kritikusaim szájára.

És tett is. A négy nappal később, napra pontosan két éve, 2008. október 15-én lejátszott idegenbeli meccs előtt nagy volt a fogadkozás magyar oldalon, hiszen legjobbjaink két esztendővel azelőtt 2–1-re kikaptak Ta'Qaliban, ami Bozsik Péter kapitány állásába került Akkor Torghelle Sándor gólt fejelt, és most is pontosan ezt csinálta – a különbség az, hogy ez a találat három pontot ért.

Az NS ekképp értékelte a játékos teljesítményét: „Erwin Koeman megmondta: a győzelemhez kell egy igazi befejező csatár. Már az elején ziccerbe került, második helyzetéből pedig gyönyörű gólt fejelt." Ráadásul miközben az Augsburg légiósa a nemzeti együttes két világbajnoki selejtezőjén fontos gólokat fejelt, klubjában hét bajnokin négyszer talált be.

– Ezek a boldog, szép napok?
– Ezek, bizony – felelte Torghelle. – Örülök, hogy mostanában jól megy a játék, ennél csak az tesz boldogabbá, hogy öt nap alatt hat ponttal gazdagodtunk. Megtisztelő, hogy Erwin Koeman – sokakkal ellentétben – hitt bennem; remélem, úgy véli, méltó voltam a bizalmára. A kritikusokról meg csak annyit: még egy tapaszt felragaszthatnak a szájukra.

– Ha egyszer letépik...
– Tudom, tudom, akkor megkapom a magamét. Ám ez most nem érdekel. Az sokkal inkább, hogy a tavaszi folytatás előtt a második helyen állunk a csoportban.

– Mit gondol, ez reális?
– Nem. Portugália, Svédország és Dánia erősebb nálunk. Gyűjtögessük csak szorgosan a pontokat, aztán majd egy év múlva meglátjuk, mire jutottunk.

Sajnos nem sokra – a kicsik elleni újabb két sikert követően a nagycsapatokkal nem tudtunk mit kezdeni, válogatottunk csak negyedik lett. Koemannak mennie kellett, és vele együtt az időközben Düsseldorfba igazoló Torghellének is.

Holott egykor úgy robbant be, hogy a németek elleni dupláját megelőzően a brazilok, majd később az argentinok kapuját is bevette (vagyis három világbajnok ellen volt eredményes). És miután ezt követően hullámvölgybe került – a Crystal Palace-ban, a Panathinaikoszban és a PAOK-ban nem mutatott válogatott formát: 2004 és 2007 között 47 bajnoki meccsen egyetlen gólt szerzett... –, a holland kapitánynál kikecmergett belőle, és nemegyszer élt azzal, hogy lehetőséget kapott.

Mert mit tud(ott) Sanyi, amit más nem? Hogy nem labdazsonglőr, de minden párharcba gondolkodás és félelem nélkül veti bele magát, azzal tisztában van, aki akár csak egyszer is látta játszani. Ami talán magyar futballistától szokatlan: felmérte, melyek az erényei, és azzal próbál érvényesülni; nem akar ő kicselezni három védőt, elfektetni kapust, sarokkal passzolni, de ha könyökölni, brusztolni, harcolni, ütközni vagy fejelni kell, bárki ellen lehet rá számítani.

A már említett találatai mellett később egyébként még Észak-Írország ellen is eredményes volt, majd Albániában újra győztes gólt szerzett! Közben a még mindig csupán 28 éves játékos „fiatalkori" piros lapjai elmaradoztak, s azt is megértük hogy a Bundesliga 2-ben olykor még ollózott is...

Egy szó, mint száz: örüljünk nagyon, hogy van egy olyan csapatunk, és benne egy olyan csatártehetségünk, akik remélhetőleg többre viszik az előző garnitúránál (persze az előző és a mostani jó néhány ponton-poszton azonos), de ha mondjuk a Szalai-Torghelle összehasonlításból az előbbi jön ki nyertesen, attól még az utóbbi is becsülettel, szívvel-lélekkel megtette a magáét, amikor rajta volt a sor!

1938-ban e napon az első ízben kiírt női tenisz Közép-európa-kupa varsói döntőjének második napján Magyarország kulcsfontosságú mérkőzést nyert meg Lengyelország ellen: a Körmöczy, Paksyné kettős 6:2, 4:6, 6:1-re múlta felül a Jedrzejowska, Volkmer-Jacobsen duót. A Davis-kupa rendszerű találkozó egyetlen páros meccsén a tudósítás szerint a mieinktől Paksyné „halálos biztossággal", míg a rendkívül fiatal (mindössze 14 éves!) Körmöczy – a Roland Garros majdani bajnoka, tenisztörténetünk legjobbja – „pompás lendülettel" játszott. Eközben a házigazdáknál – az egyik edzőjük értékelése szerint – a világranglista 6. helyezettje, Jedrzejowska gyengén szerepelt ezúttal. Ez pedig döntőnek bizonyult, mert a helyi éljátékos hiába nyerte meg mindkét egyesét, Volkmer-Jacobsent viszont a mi két versenyzőnk verte meg, így a páros meccs másnapján az amúgy tartalékos magyar csapat boldogan ünnepelhetett – ez volt az addigi legnagyobb sikerünk!

1968-ban e napon több magyar futballcsapat is külföldön játszott túrameccset. A bajnoki bronzérmes Vasas Szófiában 25 ezer néző előtt a bolgár A-válogatottal mérkőzött meg, és a hajráig egészen jól tartotta magát, akkor azonban sokat kapkodott és idegeskedett, így pedig az egygólos hátrányból hirtelen három lett – 5:2-re kikaptak a mieink. Az angyalföldiek góljait Farkas és Puskás szerezte, utóbbit azonban a finisben reklamálás miatt kiállították. A piros-kékeknél Mészöly, Müller és Farkas játszott gól, míg a házigazdáknál Kotkov triplázott, de betalált Bonev is, aki egyébként karrierje végére a válogatott történetének legeredményesebb gólszerzője lett hazájában, és 47 találatos rekordját csak tavaly szárnyalta túl Berbatov. Két vb-n vett részt futballistaként, egy harmadikon pedig Bulgária szövetségi kapitányaként. Utóbbi poszton amúgy Lubomir Penev volt az elődje –1994-ben nagy meglepetésre vb-elődöntőig vezette a balkáni ország Sztoicskovval felálló válogatottját! –, aki annak idején szintén sokszoros válogatott játékos volt, és a Vasas ellen is pályán volt (centerposzton), csak éppen nem talált be. Közben a bajnoki negyedik Bp. Honvéd Nagyváradon csapott össze a román másodosztályban szereplő nagyváradi Olimpiával, amellyel 2:2-re végzett. A kispestieken a második félidőben már a fáradtság jelei látszottak, ezért hiába vezettek kétszer is (Tussinger és Tóth révén – a veterán Tichy egy félidőt kapott, de nem talált be), előnyüket nem tudták megtartani – az eredmény így igazságosnak volt mondható. Mindkét magyar alakulatra igaz, hogy a közben a mexikóvárosi olimpián vitézkedő játékosaik nem lehettek ott klubtársaikkal.

1978-ban e napon az olasz labdarúgó-élvonal harmadik fordulójának már csak egy csapat vágott neki veretlenül, de az sem tudott hibátlan maradni: az újonc Ascoli nagy meglepetésre 0–0-t ért el a Milannál (amely ennek ellenére megőrizte helyét a tabella élén a többi eredmény számára szerencsés alakulása folytán, majd a szezon végén 11 év után újra bajnok lett). Legalább ilyen érdekes volt, hogy a Bologna–Lanerossi Vicenza meccsen az olasz futballban szokatlan módon hét gól esett (5–2) – a többi hét találkozón pedig együttesen is kettővel kevesebb, mindössze öt...

1988-ban e napon játszották a Finn Kupa döntőjét, amelynek magyar vonatkozása is volt. Hazánk fiai már évtizedek óta viszonylag nagy számban próbálnak szerencsét az északi ország labdarúgó-bajnokságában (sokszor levezető jelleggel...), és nemegyszer sikereket is elérnek: Kovács Péter például, aki Norvégiában sztár lett, a Haka csapatában „futott be" külföldön. Természetesen huszonkét esztendővel ezelőtt még nem szerepelt a valkeakoski együttesben, amely 1988-ban három év után e napon nyerte meg újra a kupát – az OTP Oulu ellen. Az 1–0-ra diadalmaskodó gárdában a pécsi Lőrincz Sándor és a 30 éves Szebegyinszky András személyében két magyar is játszott, és a helsinki fináléban az utóbbi, a Vasas (majd az Újpest, Eger és Csepel) egykori középpályása szerezte a 82. percben a győztes gólt!

1998-ban e napon arról írt a Nemzeti Sport, hogy Rubens Barrichello, a Stewart-csapat brazil pilótája egy riói újságban éles kirohanást intézett a Schumacher fivérek, különösen majdani csapattársa, Michael ellen. „Michael Schumacher tehetséges versenyző, de nem lehet őt egy napon említeni Ayrton Sennával. Istennek hiszi magát, holott nem az. Azt mondják róla, hogy esőmenő, de annak idején a Benettonnal semmit sem tudott csinálni vizes pályán. Örülök neki, hogy annak idején nem szerződtem a Ferrarihoz, mert most teljesen az ő beosztottja lennék." Az interjú végén Barrichello azt is elárulta, hogy mi okozta hirtelen támadt haragját a Formula–1 mai mezőnyének másik nagy veteránjával szemben: „Már majdnem megegyeztem 1999-re a Williamsszel, de Schumacher akkora nyomást fejtett ki az öccse érdekében, hogy végül Ralfot igazolták le." A sors iróniája – azaz a saját lehetőségeit mérlegelő dél-amerikai versenyző nézőpontjának drasztikus változása –, hogy egy évvel ezután mégis megegyezett a Scuderiával, és 2000-től hat idényre beállt „másodhegedűsnek" (Eddie Irvine helyére) a német mellé, aki éppen mellette lett kétszeresből hétszeres világbajnok...