A királylány fogadta Bernie-t és Rosberget

Miközben csak úgy áramlott a tömeg a Budapest Sportcsarnokba – mintegy 15 ezren látogattak ki a régi BS-be, s a „túljelentkezés" miatt egy időre még a jegyárusítást is szüneteltetni kellett –, a háttérben ugyancsak zajlott az élet. A kiállított autók és tárgyak, meg a nyugati gépcsodákkal és a Formula–1-gyel még csak lelkesen barátkozó közeg helyett mi most inkább összpontosítsunk az akkori hétvége legfontosabb és legismertebb szereplőire, akiknek személye még ma is foglalkoztatja az embereket. A következőkben kevés változtatással és rövidítéssel az egykori NS-szövegek révén repülhetünk vissza az időben.

A Formula–1-es konstruktőrök szövetségében meghatározó szerepű Bernie Ecclestone magángépe 1985. november 29-én késő délután landolt Ferihegy betonján, s másnap négy órakor már tovább is repült. Stílszerűen fogalmazva: jött, látott, tárgyalt. A fővárosunkban eltöltött szűk 24 órában sikerült beprogramoznunk (beprogramoztatnunk) egy rövid interjút a FOCA elnökével, egyben a Brabham-csapat tulajdonosával. A beszélgetésre este tíz után az Intercontinental szálló halljában került sor.

– Ecclestone úr, szeretnénk, ha válaszolna a Népsport néhány kérdésére.
– Rendben van, de nincs sok időm. Hány percre gondoltak?

– Nem sokra, mindössze húsz percet kérnénk...
– Húsz perc! Az rengeteg. Maximum tíz van. Akkor hát tessék, kérdezzenek!

– Mi a célja budapesti látogatásának?
– Jövetelem egy hosszabb tárgyalási folyamat része, pontosabban a jövő évi Budapest GP megvalósításához vezető út egyik állomása.

– Elégedett az eddigi tárgyalásokkal?
– Nagyon jónak, konstruktívnak tartom a magyar szakemberekkel való együttműködést. Délután arról tájékoztattak, hogy a pálya építése a tervezett ütemben halad. Erről egyébként holnap délután személyesen is szeretnék meggyőződni. Összességében tehát nincs okom elégedetlenségre.

– Úgy hallottuk, szívügyének tekinti a magyarországi pálya megépítését.
– Ez valóban így van, de nem abban az értelemben, hogy milyen lesz az aszfalt. Arra kell gondolni, hogy ez lesz az első, szocialista országban megrendezendő Formula–1-es verseny, s én meg akarom mutatni, be szeretném bizonyítani a világnak, hogy itt is ugyanolyan, ha nem jobb GP-t lehet lebonyolítani, mint bárhol a világon.

– Tudomásunk szerint a Szovjetunió és Csehszlovákia is a jelentkezők között volt. Miért pont a mi hazánkat választotta?
– Mert az önök fővárosában tapasztaltam a legjobb hozzáállást. Egyedül itt találkoztam azzal a mentalitással, azzal az üzleti szellemmel, ami szükséges egy ilyen nagydíj megrendezéséhez. Azonkívül Budapest Közép-Európa szíve....

– Ön szerint az F1 sport vagy üzlet?
– Véleményem szerint a világon ma már nincs magas szintű sport pénz nélkül. Sőt, ez a fogalom, hogy sportszellem, már kiveszett a sport világából. Manapság a sportból tisztességesen meg lehet élni. Ezzel szemben a Formula–1-es pilóták nem a pénzért versenyeznek, hiszen aki eljut odáig, hogy egy ilyen autót vezethet, annak már nincsenek anyagi gondjai. Ők a győzelemért csinálják, a csillagokat is lehoznák az égről egy-egy sikerért. Mi ez, ha nem versenyszellem? Az ő részükről tehát sport, míg a mi oldalunkról nézve természetesen üzlet.

– Mit érez, amikor egy Formula–1-es pilóta halálos balesetet szenved a futam során?
– Nálunk, a Brabhamnél még nem fordult elő ilyen eset, évről évre nagy összegeket költünk autóink biztonságosabbá tételére. Ami pedig a többieket illeti, nem voltam velük személyes kapcsolatban, tehát nem érzek, nem éreztem semmit. (1986-ban éppen a Brabham versenyzője, a tesztelés közben halálos balesetet szenvedő olasz Elio De Angelis lett a száguldó cirkusz Roland Ratzenberger és Ayrton Senna előtti utolsó áldozata – a szerk.)

– Van-e, és ha igen, akkor mi a fejlődés határa a Formula-1-ben?
– Ez megfoghatatlan dolog. Soha nem látott találmányok, soha nem gondolt sebességek vonultak eddig be a Formula–1 világába. A jövő újdonságait, újításait, száguldásait előre meghatározni szinte lehetetlen. Ami fejlesztés és technikai újítás létrejön nálunk, annak nagy többsége a mindennapi életben is megvalósul.

– Napi elfoglaltságai, utazásai mellett mennyi ideje marad a magánéletre?
– Napi 16 órát dolgozom, ebből következően nem sok időt lehetek a családommal. Kettőnk közül a feleségem viseli a nagyobb terhet, nagyon nehéz neki, hogy szinte egyedül neveli tizennégy hónapos lányunkat.

– Akkor miért csinálja?
– Nem a pénzért!  Ez az életformám, mindent a munkám határoz meg. Nagyon sokat dolgozom, utazok szerte a világon, jószerint nem is élvezem, nem tudom felélni, amit keresek.

– Meddig lehet így élni, egyáltalán, boldog ember ön?
– Elégedett vagyok, mert azt csinálom, amit szeretek, amiben kedvemet lelem. Meddig lehet így élni? Amíg ki nem fulladok...

– Elnök úr, köszönjük a ránk szánt tíz – plusz tíz percet... 

Másnap reggel, 1985. november 30., hajnali 6 óra: mint az „Öt óra a sztár nyomában – Keke jött, látott, hódított" című riportból megtudhatjuk, az ibizai Rosberg-lakban megcsörren az ébresztőóra. Egy szőke, vastag bajuszú, pirospozsgás arcú fiatalember enyhe sóhajjal a vekkerért nyúl, kikapcsolja. Majdnem mindig frissen ébred – megszokta már, hogy napjait idegen városokban, országokban töltse...

Most sem bosszankodik a magyarországi út miatt. Sőt, kifejezetten érdekli, milyen első kézből való hírekkel szolgálnak majd az új GP-pályáról az illetékesek. Bőségesen megreggelizik, játszik még egy kicsit már fent levő, öt hónapos és egynapos Nico fiával, majd „kikocsikázik" a reptérre. Ott beül Turbo Lear Jet No. 275 E-gépének pilótaülésére. A többiek, apja, a tolmács, John Connors a Marlboro McLaren-csapattól és a kisegítők már útra készek. Irány Budapest...

9 óra 54 perc: a ferihegyi irányítótorony veszi Keke Rosberg gépének jelentkezését. Innét kezdve tizenhat perc telik el, míg az F1 1982-es világbajnokának magánrepülőgépe landol. A torony és Ferihegy személyzete köszönti a világhírű vendéget, majd a kis csapat beszáll Dudás Gyula ralibuszába. A riporter, Földi Attila és a kis számú magyar fogadóbizottság élénk beszélgetésbe kezd. A téma az épülő magyarországi Formula–1-es ring. Rosberg mindent tudni akar... Rendőri kísérettel indulnak el a Hotel Stadion felé.

11 óra 12 perc: Keke Rosberg mindenféle nagyobb hajcihő nélkül bevonul a Dávid Sándor sajtófőnök moderálásával már 42 perce zajló sajtótájékoztatóra. Égőpiros Marlboro-pulóver, barna bőrnadrág, fehérgalléros ing; ezt viseli a délcegnek nem mondható, de azért jó kiállású fiatalember. Bal csuklóján vastag aranyóra. Különben nem hivalkodik a gazdagságával. Bátorságra kapnak az újságírók. Szó esik olyan csacskaságokról, hogy akar-e nyerni még, fog-e győzni Magyarországon, szereti-e Sennát, mit gondol, elégedettek lesznek-e Formula–1-es társai az újonnan épülő magyarországi pályával és az itteni körülményekkel. Amilyenek a kérdések, olyanok a válaszok. Rosberg udvariasan felelget szépen zengő hangján, de nem sokat ad magából.

Sokan, sokféleképpen faggatják arról, hogy az idén megvált a Williams-istállótól. „Nézzék – válaszolja tökéletes profi módjára –, ha nem hinnék abban, hogy a McLarennel jobban járok, nem változtattam volna. Meggyőződésem, hogy ez a legprofibban szervezett csapat, itt lehet pillanatnyilag a legjobb eredményeket elérni. Az sem számít, hogy Prost mellett én most csak mint No.2. szerepelek."

A kérdezz-felelekbe mi is beleszólunk (bár ez nem könnyű, mert a szűkre szabott időben eleve nem juthat mindenkire sor). „Jövőre Niki Lauda helyét foglalja el a McLarennél; milyen érzés?" És az optimista válasz: „Nem vagyok elfogódott. Lauda az idén nagyon rosszul szerepelt, nála én csak jobb lehetek." (Ez így is történt: a 14 ponttal megszerzett 10. helyezés után visszavonuló osztrákot a finn túlszárnyalta a 6. pozíciójával és 22 pontjával, ám ez visszaesés volt a záró futam megnyerését és összetettbeli 3. helyet hozó 1985-ös szezonjához képest, s főképp jócskán elmaradt a vb-diadalig jutó csapattárs, Alain Prost teljesítményétől. A szereplése miatt csalódott és barátja, De Angelis halála miatt megrendült Keke ezek után maga is befejezte pályafutását – mint utóbb bevallotta, kissé elhamarkodottan.)

11 óra 48 perc: a sajtótájékoztatónak hatalmi szóval vége. A fotósok abbahagyják a székre mászást és a többi akrobatikus mutatványukat. A zsurnaliszták kivonulnak, Rosberg még marad. Lekötött interjú várja. Azért csak sikerült odavetni még egy kérdést a szimpatikus fiatalembernek. „Mikor és mitől ijedt meg utoljára?" „Két hete kialudt a házban a villany, nem találtam a biztosítékot, sírni kezdett a gyerek... ijesztő volt" – feleli nevetve. Ó, hát emberi arca is van a nagy sztárnak?

12 óra 14 perc: a hidegtálak, franciasaláták rohamosan fogynak. Azért Rosbergnek, a riportról későn jövőnek is jut bőségesen a löncsből. Ő azonban nem eszik, csak tojásfehérjét(!) és egyetlen vékony szelet sült húst. Ha békén hagyják, Connorsszal társalog, de nem nagyon hagyják békén. Mi sem. „Nem fárasztja ez az életmód, a sok utazás, protokoll?" „De igen. Mégis, mit tegyek? Amíg a versenyzés izgat, amíg ez motiválja legfőképp az életemet, addig el kell fogadnom, hogy egy Formula–1-es világbajnoknak ez is az életéhez tartozik."

12 óra 21 perc: Keke apja, Lars örül a kérdéseknek, noha korábban semmit sem tett azért, hogy feltűnjön. (Amennyire figyeltük, fiához egyetlen mondatot sem intézett.) „Hogy mikor láttam meg a fiamban a tehetséges autóversenyzőt? Korán. Anyja is, én is versenyeztünk raliban, így a család amolyan autózásra hangolt közösség volt. Keke, azaz Keijo, mert az a becsületes finn neve, amint a kora megengedte, megszerezte a jogosítványt és tizennyolc évesen már ralizott..."

12 óra 28 perc: „Elindulunk"– mondja valamelyik főrendező a walkie-talkie-jába. És tényleg megindul a menet a szállóból a BS-be. A hátsó hídon vonulunk, vastag emberkordon között. Elöl a Marlboro-dzsekibe bújtatott Rosberg, körötte szervezők siserehada, a menet végén valahol Lars Rosberg. A sok ember elégedetten bámul: íme, Keke Rosberg, teljes valóságában!

12 óra 38 perc: még mindig vonulunk. Most a BS alagsorában, a megfelelő lifthez. Azzal megyünk egy egész emeletet, majd néhány percig a nyilvános tévéfelvételhez előkészített, lefüggönyözött nagyszínpad mögött ácsorgunk. Rosberg nyugodtan tűri, hogy utasításokkal lássák el, hova üljön, hogyan üljön. Az apa, aki szintén a színpadra készül, vígan fecseg. „Nyugalmazott állatorvos vagyok, Keke fiam is nagyon szereti az állatokat, különösen a macskát és a kutyát..."

12 óra 42 perc: bevonul a nagyszínpadra Keke Rosberg, Lars Rosberg és Dobor Dezső (no meg egy tolmácsnő). A tömeg türelmes és érdeklődő. Minden második-harmadik embernél fényképezőgép, van, aki a második sorból is látcsővel bámulja a sztárt.

13 óra 6 perc: a felvételnek vége. A kérdezősködésnek nem. Amolyan talk-show alakul ki a színpadon. Megérkezik Magyarország Szépe is, a műsor fényét emelendő. Kissé ügyetlenül virágot ad a bajnoknak, aki azt később az asztalon felejti...

13 óra 14 perc: a sajtófőnök bejelenti, hogy amennyiben a tömeg utat enged, Keke levonul a küzdőtérre Prost autójához, ahol akár kérdéseket is fel lehet tenni neki. A tömeg engedelmesen szétnyílik (amitől olyannyira féltek a szervezők, hogy „eltapossák" Kekét, nem következik be).

13 óra 16 perc: Rosberg a biztonságiak társaságában odavonul a géphez. Pontosabban: annak hasonmásához. Higgadtan állja az autogramkérők és a kíváncsi kérdezők rohamát. Egészen pontosan

14 óra 22 percig. Akkor vége a sztárparádénak, a Keke Rosberg vezette csapat szedelődzködik... Még néhány kézfogás, még néhány autogram, és a társaság elvonul. Ki, a reptérre.

15 óra 15 perc: Ferihegy megadja a Turbo Lear Jetnek a felszállási engedélyt... Viszlát Keke, viszlát Formula–1 – augusztus 10-én, újra nálunk!

A többi már történelem. A száguldó cirkusz áttört egy korábban elképzelhetetlenül masszívnak tűnő korlátot, és – rekordnagyságú, 200 ezres közönség előtt – bemutatkozhatott a vasfüggönyön innen is. Az előzésekben sem szűkölködő első itteni futam végén három (korábbi vagy leendő) világbajnok, Nelson Piquet, Ayrton Senna és Nigel Mansell pezsgőzhetett a dobogón. Az F1 azóta is itt folyamatosan visszajár hozzánk, Keke helyett persze immár Nico Rosberggel.

Aki viszont nincs már velünk: Molnár Csilla. A modern Magyarország első országos szépségkirálynő-választását az autó-kiállítás előtt alig két hónappal megnyerő, mindössze 16 éves gimnazistával felvett interjúból is kisejlik, hogy túl sebezhető volt az ilyen szintű felhajtáshoz, a rosszindulatú pletykákhoz és főleg azokhoz a visszásságokhoz, amelyek az akkor még mifelénk ismeretlen kalandba vágó lányokat nem kellően felkészítő, amatőr módon megszervezett verseny után érték.

Pontosan egy hónap volt hátra az első Magyar Nagydíjig, amikor borzasztó fiatalon itthagyott bennünket. „Álmodj, királylány" – szól azóta is hozzá a rádiókból a szívbemarkoló dal, amely soha nem hagyja őt elfeledni.