Amikor az Inter-szurkolók X-aktákat néztek

A Serie A 1929 óta íródó történetében 2004 novemberéig egyszer sem fordult elő, hogy egy csapat a bajnokság első 12 fordulójában 10 döntetlent játsszon. A korábbi csúcs négy együttes nevéhez fűződött: 1987-ben a Como, 1985-ben a Roma, 1971-ben a Varese, 1967-ben a Mantova produkált tíz meccsből nyolcikszes szériát, és persze – amint az az NS pontosan hat évvel ezelőtti számából is kiderült – a záráskor egyikük sem végzett előkelő helyen: a „farkasok" hetedikek lettek, a kiscsapatnak számító többi gárda pedig kilencedikként zárt.

A jóval nagyobb elvárásokkal harcba induló Internek most már ezeket az együtteseket is sikerült felül- (vagy inkább alul)múlnia, hiszen a 2004–2005-ös bajnokság őszén gyakorlatilag képtelen volt más eredményt elérni mint a döntetlen.

A campionatóban ikszelt kétgólos előnyről (a Roma és a Lecce ellen), kétgólos hátrányból (Cagliariban), többször előfordult, hogy maga érte utol az ellenfelet (a Chievót, a Parmát), és még többször, hogy fordítva (a Palermo, a Lazio, a Bologna). Nem volt tehát tipikus Inter-remi, „csak" döntetlenek végtelen sora, amit végül Massimo Moratti klubtulajdonos és a San Siro közönsége is megunt.

Az elnöki posztjáról egy évvel azelőtt lemondó, de a háttérből továbbra is irányító presidente 1995-ben vette meg az egyletet Ernesto Pellegrinitől, felelevenítve a családi hagyományt, hiszen édesapja, Angelo Moratti a 60-as évek legendás Interének volt az elnöke. Már az első szűk évtizedében is líramilliárdokat, majd eurómilliókat költött játékosokra, edzőkre, miközben egyetlen nagy sikert tudott felmutatni: az 1998-as UEFA-kupát.

A klub első embere ezért így fakadt ki a sajtó képviselői előtt: „Ez a helyzet egyszerűen groteszk. Hiába játszunk jól elöl, ha a védelem állandóan annyi gólt szed be, hogy a végén csak döntetlent érünk el. Legutóbb Cagliariban is jól futballoztunk, de három teljesen egyforma kontrából három gólt kaptunk, ami elfogadhatatlan. Én nem vagyok edző, úgyhogy nem ismerem az okokat, ám abban biztos vagyok, hogy nem a játékosokkal, hanem a védekezési rendszer alkalmazásával van a gond. Ha egy hiba ritkán fordul elő, akkor nem kell vele foglalkozni, de ha állandóan ugyanaz ismétlődik, akkor nagy a baj. Mancini biztos lehet a helyében, nincs veszélyben a kispadja, de megkértem rá, hogy tegye végre rendbe a védekezésünket."

Abban az olasz szaksajtó is egyetértett, hogy az Inter védelme kész átjáróház volt, az okokról viszont megoszlottak a vélemények. Egyesek szerint a nyáron a Laziótól (Alberto Zaccheroni utódaként) érkező Roberto Mancini – aki egykor a Sampdoria kiváló válogatott csatára volt – a tréningeken elsősorban a támadásokkal foglalkozott, és elhanyagolta a védekezés gyakorlását.

Mások szerint a védelem gyengült Fabio Cannavaro eladásával, és tovább gyengült Szinisa Mihajlovics megvételével: a 35 éves szerb középhátvéd legalább három alkalommal (a Chievo, a Lazio és a Bologna ellen) „nyakig" benne volt az ellenfelek találataiban, elsősorban gyenge helyezkedése miatt. Ami a hibákat illeti, nem kellett félteni a szintén a nyáron vásárolt Nicolás Burdissót sem, aki különösen Cagliariban alkotott nagyot, és a vele egyszerre szerződtetett Giuseppe Favalli, Zé Maria kettős sem teljesített az elvárható színvonalon.

A tekintélyes La Gazzetta dello Sport öt okot sorolt fel a gyenge szereplés magyarázatául (tegyük gyorsan hozzá, hogy az Inter ugyanakkor még veretlen volt, és a Serie A-ból ezt más már nem mondhatta el magáról): a rossz átigazolási stratégiát (egyedül Esteban Cambiasso és részben Juan Sebastián Verón bizonyult jó vételnek, még Edgar Davids sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket), a nagyképű környezetet (a vezetőség ragaszkodott a látványos játékot ígérő Mancinihez, ahelyett, hogy megszavazott volna még egy évet Zaccheroninak), a nem elég jól védett védelmet (amíg a Juventus Emersont és Manuele Blasit szerezte meg a szezon előtt, addig az Inter középpályáján sokáig csak egy ütköző ember – Davids, majd Cambiasso – kapott helyet), az alapcsapat és az alapfelállás hiányát (Mancio az első 12 körben minden bajnokin más tizenegyet küldött pályára, s a középpályán úgy váltogatta a taktikai elemeket és a játékosokat, mint más a zokniját), valamint a rossz cseréket (az edző általában későn küldte pályára az új erőket).

A sok döntetlen alaposan megmozgatta az újságírók fantáziáját, így kitalálták az „akut döntetlenitisz" (pareggite acuta) áltudományos szakkifejezést, míg Mancinit eleinte Mister X-nek nevezték el, majd Asterix mintájára Mancinix lett belőle, aztán előkerültek az X-akták is, végül meg már azon poénkodtak, hogy anno a Sampdoriában nem Vialli volt Mancini legjobb barátja, hanem Pari (ami olaszul döntetlent jelent)...

Maga a mester egyre növekvő kétségbeeséssel vette tudomásul a döntetlenek szűnni nem akaró özönét, a Bologna ellen például az ellenfél második egyenlítése után egyszerűen nekiesett a San Siro betongerendáinak. Ugyanakkor mindig elmondta, hogy szerinte csapata jól játszott, sőt jobban az aktuális ellenfélnél (ez egyébként többnyire igaz is volt), majd hozzátette, hogy sajnos az ellenfél „furcsa" góllal-gólokkal egyenlített (általában ez is így történt), és hogy szerinte győzelmet érdemeltek volna.

Érdekes elemzést adott a kialakult helyzetről Fernando Orsi, Mancini másodedzője, aki két meccsen helyettesítette az eltiltott trénert: „Szerintem ez már pszichológia: ahogy vezetést szerzünk, elkezdünk azon reszketni, mikor érnek utol minket, ugyanakkor a riválisok egyre magabiztosabban állnak ki ellenünk, mert érzik-tudják, hogy előbb-utóbb képesek lesznek betalálni a kapunkba, és ez sajnos be is szokott jönni nekik."

A sok döntetlent egyébként az Inter-szurkolók – és maguk a játékosok is – megannyi elszalasztott nyerési alkalomnak tekintették, tehát azt mondták, hogy „mennyivel előrébb járnánk, ha a tíz döntetlenre adott meccsből ötöt megnyertünk volna". Pedig ebből a tíz ikszből legalább öt könnyen vereség lehetett volna, ha a csatársorban nem játszik egy Adriano nevű brazil fiatalember. Az Imperatore (Császár) becenévre hallgató támadó – akinek ez volt a legtermékenyebb itáliai szezonja – ekkoriban valósággal ontotta a gólokat, ami azért is fontos volt, mert csatártársai messze nem bizonyultak olyan eredményesnek, amilyennek lenniük kellett volna.

Ráadásul a bajnokság (november 28-i) folytatása sem ígérkezett sétagaloppnak, hiszen legközelebb a listavezető Juventus érkezett vendégségbe az Interhez. Bár a mellékelt videóból kiderül, mi lett a vége, kénytelenek vagyunk lelőni a poént: természetesen döntetlen...

A 2004–2005-ös idény menthetetlenül ráment az X-mániára (az előző évadbeli 8-ről összesen végül 18-ra növelve számukat), ami végül bronzérmet jelentett – leszakadva a később címétől megfosztott Juve, illetve a Milan duójától –, de a következő kiírásban már csak 7 volt belőlük.

A jutalom? A (leginkább ajándékba kapott) scudetto – 15 ponttal gyűjtöttek kevesebbet, mint a 2006-ban kipattant calciopoli-ügy folytán utólag kizárt Juventus, ám a krónikák mégis azt rögzítik: 17 év után ismét az Inter lett a bajnok. És aztán megint (immár saját erőből). Aztán még háromszor egymás után, míg a jelenlegi idény sorsa még teljesen nyílt.

Mancininak tehát a kezdeti kísérletezés után sikerült leszoknia a döntetlenekről, és ezzel mindenképpen beírta magát a fekete-kékek történelemkönyvébe, még akkor is, ha az igazán kiugró sikert – a legutóbbi két bajnoki cím mellé kiharcolt 2010-es BL-diadalt – már José Mourinhóval hozta össze a klub. Az ő személye és munkássága azonban már egy külön, önálló aktát igényel, ez nem (eldöntetlen) kérdés...