Az „ördögi” Sir Alex betöltötte az 1000-et

Vannak olyan edzők, akik sokfelé megfordultak, és még több csodát tettek – ilyen (volt) például Helenio Herrera, Ernst Happel, Guus Hiddink vagy José Mourinho. Mások pályafutása, legalábbis annak érdemi része egyetlen klubhoz kötődött/kötődik – ilyen (volt) például Bob Paisley, Valerij Lobanovszkij, Johan Cruyff, Guy Roux, és most már idesorolhatjuk Arsene Wengert is. No meg Sir Alex Fergusont.

Huszonnégy évvel ezelőtt, 1986. november 8-án a 22 csapatos angol első osztály (még nem Premier League!) utolsó előtti helyén álló Manchester United a félelmetesnek cseppet sem nevezhető Oxford Unitedhez látogatott. Az addigi 13 bajnokijából csupán hármat megnyerő gárda éléről napokkal korábban távolították el az MU-t öt esztendeig irányító Ron Atkinsont, akivel fél évvel korábban FA-kupát nyert a gárda. Helyére az Aberdeent 1983-ban KEK-győzelemig vezérlő Alexander Chapman Ferguson került, de ő sem tudta egyből megváltani a világot: 2–0-ra kikaptak.

Akkoriban nem jósoltak neki fényes jövőt, mostanra viszont történelem, amit véghezvitt a „vörös ördögökkel", a kilencvenes évek (és az új évezred) nagycsapatával. 1993-ban 26 éves várakozásnak vetett véget, amikor bajnok lett (immár a PL-ben) a rá bízott társasággal. Az első tizenegy éven belül nyolcszor nyerte meg a Premier League-et (azóta pedig még háromszor), 1999-ben Bajnokok Ligája-győztes lett – abban az esztendőben harmadikként a fentiek mellé csatolta az FA-kupát is, ez volt a híres Treble –, majd tavalyelőtt újra.

Máig összesen 35 jegyzett trófeát hódított el az MU-val, amiben benne foglaltatik 9 angol Szuperkupa, azaz Charity, majd Community Shield, aztán 5 FA-kupa, 4 Ligakupa, továbbá 1-1 KEK, európai Szuperkupa, világkupa és klubvilágbajnoki elsőség is. Az sem utolsó dolog, hogy mellette olyan tanítványai értek kiváló trénerré, mint Gordon Strachan, Steve Bruce, Mark Hughes, Bryan Robson, Brian Kidd vagy Steve McClaren, és a sort bizonyára folytatni lehet.

Ennyi és ekkora sikert nem hozhat össze súlytalan, gyenge kezű ember, így óhatatlan, hogy voltak összeütközései (például a szintén kultikus jelentőségű David Beckhammel), sőt tévedései is – az egyik ilyet, Jaap Stam eladását e rovatban is felidéztük néhány hónapja. Ez az írás azonban nem az életművét hivatott boncolgatni, hanem csak röviden megemlékezni kíván a karrierjéről, mégpedig egy nevezetes jubileum kapcsán.

2004. november 23-án ugyanis jelentős, számszerűleg felettébb látványos mérföldkőhöz érkezett Sir Alex: ezredszer irányította az Old Trafford-i gárdát. „Az elmúlt tizennyolc évben sokat változtam, öregebb és bölcsebb lettem. A Lyon elleni Bajnokok Ligája-meccs tökéletes alkalom, hiszen a legszebb perceimet a nemzetközi színtéren éltem meg, így tehát jöhet az újabb siker" – fogalmazott az ünnepelt.

Az MU a már páholyban lévő Lyon elleni győzelmével maga is kiharcolhatta a nyolcaddöntőbe jutást, de a vendég francia bajnok nemigen akart statisztálni a nagy naphoz: már az első három percben három kapura lövéssel ijesztett rá a skót mesterre és együttesére. Az MU lassan felvette a tempót, sőt Gary Neville a 19. percben meg is szerezte a vezetést.

Az OL ezután aktív volt a középpályán, és bár nagy helyzetet nem tudott kialakítani, a 40. percben Mahamadou Diarra megelégelte a tehetetlenséget, s lövése után Roy Carroll kezéből a kapuba csorgott a labda. A fordulás után viszont Ruud van Nistelrooy Rio Ferdinand beadásából fejjel újra előnyhöz juttatta a hazaiakat, akik az így kivívott győzelmükkel csatlakoztak ellenfelükhöz a 16 között.

„Nagyon büszke vagyok a játékosaimra, akik ezen a különleges estén remekül helytálltak. Óriási meccs volt, a Lyon tökéletes csapat, roppant szimpatikus ellenfél, maradéktalanul elégedett vagyok, nem is sikerülhetett volna jobban ez a jubileum" – áradozott a mester a lefújás után, és mindjárt azt is meglátjuk, mit szólt a körítéshez.

„Állj fel, ha szereted Fergie-t!" – zúgott fel ugyanis a manchesteri szurkolók kórusa, és a következő másodpercben 66 ezer szék tátongott üresen: az Old Traffordot (kell-e mondani?) zsúfolásig megtöltő nézősereg ily módon kedveskedett a 62 esztendős Sir Alexnek. És persze az össznépi ovációnak csak az egyik oka volt a 2–1-es győzelem, a „hip-hip-hurrá!" sokkal inkább köszönetnyilvánítást jelentett az ezer közös mérkőzésért.

A csodálatos gesztustól gyakorlatilag elolvadó Ferguson tőle felettébb szokatlan módon megnyílt az „ezredessé" történt előléptetése után: „Csodálatos este volt, pályafutásom egyik legszebb napja. Most már nyugodtan bevallhatom, a találkozó előtt izgultam kicsit, ugyanakkor azzal nyugtattam magam, nem ez a meccs számít igazán, hanem az azt megelőző kilencszázkilencvenkilenc" – mondta a menedzser, aki azért az újságíróknak odaszúrt egyet búcsúzóul, midőn nagy realizmusról tanúbizonyságot téve közölte: „Jó hetem volt, még a média is kedvező színben tüntetett fel. Persze tudom, lesz ez még így se..."

„Alex teljesítményét még vagy ötven évig nem fogják teljes egészében elismerni, Sir Matt Busbyra is csak mostanában kezdenek úgy visszagondolni mint Manchester egyik legnagyobb hősére" – tette hozzá Gary Neville, az MU jobbhátvédje, utalva az 1968-ban BEK-et nyerő gárda vezetőedzőjére.

Hogy ezt a két kesernyés mellékzöngét rögtön semlegesítsük, hallgassuk meg a szakember egy korábbi játékosát is aznapról. Egykori „diákjai" közül Bruce biztos volt benne, hogy még van néhány jó éve Fergusonnak Manchesterben. „Sokunkról pletykálják, hogy egyszer átvesszük a karmesteri pálcát az Old Traffordon, ám úgy gondolom, hogy még nagyon sokáig Sir Alex marad a vezetőedző. Az ezredik meccséhez érkezett, de továbbra is ugyanolyan lelkes és éhes a sikerre, mint tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt" – mondta Bruce, és igaza lett, ami a folytatást illeti.

Hisz a hamarosan a 69-et is betöltő mester még mindig dirigál az MU-nál, a csapat az utóbbi hat évben is számos címet nyert el, és jelenleg is harcban áll mindhárom fronton. Összesen immár 1353 tétmeccsnél jár a Uniteddal – ha minden tréneri megbízását egybevesszük, nyolccal már elhagyta a 2000-et is! –, és 798 győzelmet aratott. A 316 döntetlennel és 239 vereséggel együtt ez 58.98 százalékot tesz ki, ám ha kétpontos rendszerben számolunk (amely Fergie életének nagy részében irányadó volt), máris 70 százalék fölött vagyunk. És hát beleférnek a vereségek is, ha nem úszik el rajtuk a végső diadal – azokból pedig volt bőven.

Érdekességként megemlítjük még, hogy ez a mesés majd' negyedszázad háromszor is idő előtt véget érhetett volna. Azt beszélik, 1990 januárjában közel állt a kirúgáshoz, amikor a Nottinghammel kerültek össze az FA-kupa 3. körében. Mark Robins góljával végül meglett a győzelem, így Ferguson megúszta a kirúgást, majd az MU később győzött a döntőben is – ez volt a menedzser első nagy sikere a klubnál, vagyis a „vörös ördögök" tüzes rohamai megtörték a jeget. Jóval később, 2003-ban az akkori tulajdonosok egyikével, John Magnier-vel egy versenyló miatt különbözött össze, és akkor is ingott alatta a kispad, pláne, hogy a játékosvásárlási ügyleteit is kemény támadások érték.

A 2001–2002-es szezon pedig, nyilvánvalóan a 60. életév átlépésével összefüggésben, az utolsónak ígérkezett Sir Alex számára, de a télen egy kínosan mély hullámvölgybe szaladt bele a United, amire reagálva a skót meggondolta magát (úgy látta, hogy szándéka nyilvánosságra kerülése miatt nehezen tudott már fegyelmet tartani), és félretéve az eltervezett visszavonulás ötletét, újabb három esztendőre aláírt. Máig is az Old Traffordon dolgozik.

Csak gondoljuk el: ha akkor tényleg befejezi, a 35 trófea helyett mindössze 21 szerepelne a csapat és a saját neve mellett – az bizony csupán 60 százalék. Erre mondják mifelénk – és talán Manchesterben is –: nem mindegy...

1934-ben e napon keserű hangú helyzetjelentést adott az NS a korongozók sanyarú kilátásairól: „A magyar jéghokki sport fejlődése(?) sehogy sem tud egészséges mederbe kerülni. Kétségtelen, hogy ez a sportág gyökeret csak úgy tud nálunk verni, ha népszerűvé válik. Ennek egyik legfontosabb feltétele pedig az, hogy Budapesten érdekes és nívós mérkőzések, főként nemzetközi találkozók legyenek. Most arról kell hírt adnunk, hogy az idei évadban esetleg egyetlen nemzetközi mérkőzésre sem kerül sor fővárosunkban. Csapataink – a BKE, a BBTE, az FTC – december elején, illetve végén túrára indulnak, s mire visszajönnek, vége a szezonnak. Szó van a klagenfurtiak budapesti játékáról, az osztrákok ajánlata azonban olyan nehéz feltételű revánsot kér, amelynek a BKE – amely mint egyetlen pályatulajdonos egyesület egyedül lenne kénytelen a revánskötelezettségeknek eleget tenni s azoknak minden terhét magára vállalni – a mai gazdasági viszonyok között aligha felelhet meg. Nagyobb mérkőzés rendezésére a BKE (Budapesti Korcsolyázó Egylet – a szerk.) gondolni sem merhet, hiszen egy nagyobb ráfizetés egyszerűen felborítaná az egész éves költségvetését. Nemzetközi mérkőzések tehát – idehaza – aligha lesznek. A bajnokság kérdése is, úgy látszik, halvaszületett gyerek. És most a magyar jéghokki sport jövőjéről vajon hogyan vélekedjünk?" Az iménti sorokból úgy tűnhet, hogy a jégkorong idehaza mélységes mély válságban sínylődött. Pedig a harmincas években – igaz, még sokkal amatőrebb nemzetközi viszonyok közepette és kisebb konkurencia mellett – a mieink fontos résztvevői voltak a hokivilágnak: bár a bajnokság tényleg majd csak 1936–1937-ben indult be, válogatottunk már 1927-től pályára lépett, és az idézett cikk idején 32 hivatalos fellépésen volt túl, benne négy világbajnoki, két Eb- és egy olimpiai szerepléssel (utóbbi három még a húszas években). A vb-ken, melyeken rendszeresen elindultunk, egyszer sem végeztünk hátrébb a nyolcadik helynél, kivéve a szóban forgó télen, 1935 elején Davosban (11. pozíció), amikor tényleg meglátszott, hogy némi válság van a sportágban. Viszont aztán 1937-ben Londonban az 5. helyet sikerült megszerezni (11 résztvevő közül) – ez volt a csúcs, még a csehszlovákokat is megelőztük!

1964-ben e napon kissé ironikus hangvételű beszámoló jelent meg a Népsportban a „ködös Albion" futballéletéről. „A lejtőn valóban nehéz megállni. Angliában, a hidegvérű gentlemanek országában egyre többen felejtik el, hogy a fair játék a sportemberek legfőbb jellemzője. A bajnokság 165 éves történetében (valójában 75-ről volt szó – hogy lehet ezt így elírni? vagy elszámolni??) először fordult elő, hogy Evertonban(...) más okok miatt szakítottak félbe egy mérkőzést, mint a rossz időjárás vagy a talaj használhatatlansága. A liverpooli Goodison Parkban 43 605 nézőben hűlt meg a vér, amikor Ken Stokes játékvezető a Leeds elleni mérkőzés negyedik percében kiállította a hazaiak  balhátvédjét, a skót válogatott Brownt. Röviddel ezután a Leeds gólt lőtt, s ezzel végeredményben győzött is. Balhátvédje, Bell ugyanis összeakaszkodott Temple-vel, az ellenfél jobbszélsőjével, s míg mindkettejüket ápolták, a játékosok a pályán, a nézők pedig a lelátókon elkeseredett ökölvívópárbajt kezdeményeztek. Nehéz lenne felsorolni, mi minden repült pillanatok alatt a pályára, mire a játékvezető felfüggesztette a meccset. A közönség tiltakozása ellenére a csapatok levonultak, de öt perc múlva – miután több oldalról is biztosították Stokest, hogy most már nem lesz semmi incidens –, folytatták a találkozót. A játékosok azonban nem nagyon tartották be a szavukat, mert a hátralévő időben az Everton ellen 19, a Leeds ellen 12 alkalommal kellett szabadrúgást ítélni feltűnő szabálytalanság miatt. A mérkőzés után a két edző igen elnézően nyilatkozott. Olyasmiket mondtak, hogy ...»kissé felborzolódtak a kedélyek«, »mindkét fél nagyon akart nyerni«, stb. A sajtó azonban kikelt magából, s olyan éles hangon kommentálta az eseményeket, hogy a szövetség képviselői kijelentették: különbizottságot jelölnek ki a játékosok és a közönség megfegyelmezésére."

1974-ben e napon arról írt az NS, hogy Ohio állam nem sokkal korábban megnyitott sportcsarnokában (vajon melyikben?...) több mint 20 ezer tornarajongó tapsolta végig az Egyesült Államokban „portyázó" szovjet sportolók gyakorlatait. Akárcsak két évvel korábban az olimpián, ezúttal is Olga Korbut aratta a legnagyobb közönségsikert – hiába mutatott be csodaszép és honfitársáénál tartalmasabb gyakorlatokat Ljudmila Turiscseva, a tengerentúlon mégis a három évvel fiatalabb „kis" Korbut volt az első számú kedvenc. Ez egyébként valószínűleg abban (is) gyökerezett, hogy a keleti blokk versenyzőitől megszokottól eltérően az ifjú lány nemcsak tudásával kápráztatta el a nyugati „nagyérdeműt", de érzéseit sem rejtette véka alá, azaz emberibbnek tűnt a többieknél. A müncheni játékokon három aranyérmet szerzett – a csapat mellett gerendán és talajon is, míg felemás korláton második lett –, de összetettben Turiscseva mögé szorult. Később Montrealban begyűjtötte a negyedik elsőségét is (csapatban), ám ezúttal – sérüléssel küszködve – nem volt ellenszere a feltörekvő új generáció sztárjaival (Nelli Kimmel és főleg a román Nadia Comaneci-csel) szemben, sőt már Turiscsevát sem tudta elhomályosítani, aki a harmadik ötkarikás seregszemléje végeztével összesen 9 érmet számlált, mivel a már említett 1972-es egyéni diadala mellett 1976-ban sorozatban harmadszor is tagja volt a diadalmaskodó szovjet válogatottnak.

1984-ben e napon nagy-nagy elégedetlenséggel írtak a francia lapok az előző napon Bulgária ellen megnyert vb-selejtezőről. A közvélemény annak idején igencsak el volt kényeztetve, hiszen azon a nyáron a fiatalok Los Angelesben az olimpiát, a „nagyok" pedig hazai földön az Európa-bajnokságon diadalmaskodtak. Utóbbi sikert még Michel Hidalgóval érték el, akit Henri Michel, az ötkarikás diadal „gazdája" követett a kispadon. Ezúttal a híres-nevezetes középpályássor háromnegyedével felálló együttes (Fernandez, Tigana és Platini mellett nem Giresse szerepelt, hanem Genghini) csupán 1–0-ra tudta lebirkózni a balkáni vendégeket, mégpedig egy vitatott büntetővel: Arabov kezezése nem volt teljesen egyértelmű eset, mindenesetre Platini bevágta a tizenegyest. A lefújás után a Parc des Princes Stadion telhetetlen 43 ezer fős közönsége füttykoncerttel búcsúztatta a levonuló csapatot, amelyet másnap az újságok is kiosztottak, holott a bolgárok szívósan és remekül védekeztek, és erejüket mutatja, hogy végül maguk is eljutottak a mexikói vb-re – mégpedig a „gallokkal" azonos pontszámmal! A két meccs után még veretlen Michel egyébként ekképp válaszolt a kritikákra: „Egyedül az eredmény számít. Győztünk. Uraim, ez a lényeg." No meg az, hogy a világbajnokságon aztán a franciák kiejtették a favoritnak tartott brazilokat, majd harmadikként végeztek, azaz egy hellyel túlszárnyalták az 1982-es szereplésüket.

1994-ben e napon írt a Nemzeti Sport arról az interjúról, amelyet előző nap Olga Kovaljenko az egyik német televíziónak adott. A hajdani tornászcsillag elismerte: az egykori szovjet érában az edzői kényszerítették, hogy essen teherbe, ugyanis ez jól ismert doppingolási eljárás volt azokban az időkben. „Az orvosok azt mondták, hogy a női szervezet a terhesség idején sok férfihormont termel, így erősebbek és kitartóbbak leszünk" – mondta a vallomás idején 44 éves exsportoló, a mexikói olimpia aranyérmese (csapatban, még Karaszova néven). Könnyek között mesélte az RTL Extra című műsorban, hogy ő az utasításoknak megfelelően meg is fogant a barátjától, majd tíz héttel később elvetélt. Ha visszautasította volna a „műveletet", nem vehetett volna részt az ötkarikás játékokon. A volt szovjet sportvezetés egyik magas rangú vezetője, Vagyim Mojszejev megerősítette a tornásznő szavait, hozzátéve, hogy ez széles körben ismert és gyakori módszernek számított (más országokban is, még a szocialista blokkon kívül is – a szerk.). Úgy vélte, hogy Kovaljenkónak még szerencséje is volt, ugyanis a 15 éves tornászlányoknak nemegyszer a saját edzőjükkel kellett lefeküdniük a „doppingprogram" keretében. Egy név nélkül nyilatkozó tréner ehhez még azt tette hozzá: „Sok kényszerítő és manipulációs módszer volt, hogy teherbe ejtsék a lányokat. Bármely más országban ezeket közönséges erőszaknak minősítették volna..."