Bukaresti garázdák csíki hokisokat vertek

A csíkiak a két világháború között kaptak rá a hoki ízére, és amint komolyabban kezdték űzni a sportágat, erős kihívói lettek a bukaresti nagycsapatoknak. Igaz, ez azt is maga után vonta, hogy a legnagyobb tehetségeket a főváros elszívta, több pénzt ígérve vagy katonai kötelezettség letöltése címszó alatt. Időről időre mégis sikerült a központi (el)nyomás különböző gyengítő módszerein túllendülni: 1949 és 1963 között ötször is a Sport Club lett a román bajnok (kétszer pedig a marosvásárhelyi RATA).

Jött azonban egy 34 éves szünet, amely idő alatt vidéki együttes – pláne egy színmagyar alakulat – nem lehetett végső győztes. A Steaua és a Dinamo sorra szerezte az aranyérmeket (ráadásul 1981 után már csakis az előbbi), ami persze a kommunista rendszer meghatározó hatalmi eszközeinek (katonaság, belügy) kirakatcsapataiként nem volt nehéz... 1963 és 1997 között Csíkszereda legfeljebb az ezüst- vagy a bronzéremnek örvendhetett.

A rendszerváltást követő első időszakban is megmaradtak a régi beidegződések, és ha kellett, csalással vagy bírói segédlettel, de megakadályozták az SC sikereit. Volt rá példa, hogy a döntő véget érte előtt az ottani jégkorongszövetség előre legyártatta az érmeket és a bajnoki serleget, amelyre már rá volt írva a szezon győztesének neve (kitalálhatják, vajon az erdélyi társulaté-e...).

Ám az ezredfordulóra a helyzet kezdett megváltozni: mint Boros Miklós A főváros feladja? című művéből kiderül, a csíkszeredai csapat/csapatok vérprofi klubbá alakult(ak), miközben Bukarestben a piaci alapokon átalakuló körülmények között egyre nehezebben tudták a versenyképességhez szükséges anyagi hátteret, infrastruktúrát és a játékos-utánpótlást előteremteni. A Steauához a védelmi minisztériumtól a korábbinál kevesebb pénz érkezett, a szponzorok nem tülekedtek, és egyre kevesebb gyerek kezdett el hokizni Bukarestben.

A 2007–2008-as idényre pedig elérkezett az az idő, amikor már a legminimálisabb cél, a döntőbe jutás sem jött össze a gárdának. A hokiba az elmúlt években egyre több pénzt fektető csíkszeredai klubok folyamatos fejlődése túlhaladta a régóta csupán a szinten tartással törődő, szakmailag stagnáló katonacsapatét. Ezenkívül a magyar bajnokságban való szereplés nyomán a székelyföldiek óriási előnyre tettek szert a meccsrutin tekintetében, ráadásul az általuk favorizált szlovák játékospiac jobb légiósokat biztosított, mint a Steaua által kedvelt ukrán.

Ugorjunk azonban vissza néhány évet, hogy a mai naphoz kötődő történetünket is megértsük. A Székedi Ferenc által szerkesztett „Hoki a Hargita alján" című könyv ismerteti azt a folyamatot, hogyan durvult el a helyzet a lelátókon.

Az 1997–1998-as idényre a Steaua nem várt segítséget kapott, éspedig a labdarúgócsapatának ultráit. A bukaresti mérkőzéseken a csíkiak megdöbbenve vették észre, hogy megjelentek a futballdrukkerek. Egyes hírhedt „különítményeik" egyfolytában randalíroztak: végig ráncigálták a Sport Club cserepadját, sőt nemegyszer behatoltak a jégre a meccs alatt. Ekkor hangzott el először jégpályán a hírhedt „Ki a magyarokkal az országból" csatakiáltás.

A 2000–2001-es kiírás végén újra megjelentek a huligánok a jégpályán, ám ezúttal a rendőrség szétverte őket. A csarnokban persze ugyanolyan volt a légkör, mint a vendégek legrosszabb emlékeiben, csak éppen a szurkolók most már nem tudtak közelférkőzni az SC cserepadjához. És itt érkeztünk el a 2002–2003-as évadhoz, amikor egy példátlan eset veszélyeztette a román bajnokság további sorsát.

Amint arról az NS beszámolt, az amúgy is folyamatosan a román–magyar ellentétek jegyében zajló pontvadászat ötödik fordulójában – tehát nem a mindig érthetően felfokozott hangulatú finálé során, hanem egy „ártatlannak" ígérkező alapszakaszbeli találkozón – rendezték meg 2002. november 9-én a Mihai Flamaropol Műjégpályán a második számú bukaresti együttes, a Dinamo és a Sport Club mérkőzését, amelyen ismeretlen tettesek az öltözők előtt támadtak meg és bántalmaztak brutális módon két csíkszeredai jégkorongozót.

A kis híján tragikus véget érő folyamatot a hazaiak hokisa,  Ioan Stanici indította el, aki leköpte a csíkiak ukrán légiósát, a korábban a Dunaferrben is játszó Olekszandr Vasziljevet. A csapat- és honfitársa segítségére siető Konsztantin Bucenko elégtételt próbált venni a kapust ért sérelemért, s a dulakodás eredményeként a második harmad közepén mindkét összeakaszkodó felet végleges kiállítással sújtotta a játékvezető. A csíkiak csatára csatlakozott a saját öltözőjük előtti korlátnak támaszkodó klubtársához, Szőcs Szabolcshoz, aki sérülés miatt nem játszott aznap.

„A mérkőzést néztük és tökmagoztunk, amikor a főbejárat felől nyolc-kilenc alak közeledett felénk. Körbevettek, és mire észbe kaptam volna, akkora ütés ért, hogy a továbbiakra már nem nagyon emlékszem" – mesélte Szőcs.

A baseballütőkkel felfegyverkezett támadók sokáig ütlegelték a hokisokat – az incidens elején egy rendőr és néhány, Dinamóhoz közeli személy is a közelben tartózkodott, de gyorsan továbbálltak. A csíki kispadról későn vették észre, mi történik, amikor pedig elindultak segíteni, a támadók azonnal elszaladtak. A vendégek szakvezetői a mérkőzés 33. percében, 4–1-es vezetésnél lehívták az együttest a pályáról.

A két sérültet a Floreasca kórházba szállították, majd még aznap éjjel átvitték őket a csíkszeredai megyei kórházba, ahol folytatódott az ápolásuk. A két áldozat közül Bucenko járt rosszabbul: bőr alatti vérömlenyeket, eszméletvesztéssel járó koponyasérülést és pszichés sokkot szenvedett. Szőcsnél „csak" mellkasi, háti, ágyéki és combsérüléseket találtak, illetve egy ütött sebet diagnosztizáltak a bal halántékcsontja mögött.

A csíkszeredai klub vezetői „csoportosan elkövetett, emberélet elleni bűncselekményként" értékelték a játékosaikat ért atrocitást. Eduard Pana, a szövetség főtitkára fájlalta a történteket: „Elítéljük a hasonló huligántettek elkövetőit, ilyesmire még nem volt példa. Remélem, a rendőrség elkapja ezeket a gazembereket."

A szövetség fegyelmi bizottsága azon melegében, a rákövetkező első munkanapon tárgyalta az esetet, ám a meghozott ítéletek köszönőviszonyban sem voltak a csíkiak (többek között 12 hónapos bezárást előterjesztő) indítványaival: csak hat fordulóra vonták meg a Dinamo rendezési jogát... Kurkó János ott is hagyta az ülésező grémiumot.

„A szövetség vezetőinek kicserélésére, a hokiélet teljes átalakítására van szükség – mondta a Sport Club szakosztályelnöke, aki a szövetség alelnöki tisztét is betöltötte. – Mi hetvenöt éve veszünk részt ebben a bajnokságban, és nem engedjük magunkat eltávolítani, bár a visszalépés is jogos húzásnak minősülne."

A döntéssel elégedetlen csíki vezetők másnap a sportminiszternél is voltak kihallgatáson – a minisztérium állásfoglalásában többek között a szövetség rendkívüli közgyűlésének összehívása és új fegyelmi tárgyalás megtartása állt. A még mindig belügyi klubnak számító Dinamo berkeiből kiszivárgó információk szerint a rendőrség pedig parancsba kapta a bűnösök mihamarabbi kézre kerítését, sőt a klub vezetője még azt sem zárta ki, hogy felszámolják a jégkorongszakosztályukat.

Székelyföldön első reakcióként a teljes bojkott mellett foglaltak állást – a gyergyószentmiklósiak csatlakozása esetén gyakorlatilag ellehetetlenült volna a román bajnokság... A Progym egyik vezetőségi tagja például úgy kommentálta a fejleményeket, hogy „a döntések negatív kicsengésűek a csíkszeredaiak és a gyergyóiak számára. Úgy tűnik, a Román Jégkorongszövetség megpróbálja eltussolni a történteket, meg akarja védeni a Dinamót."

Végül aztán mégis teljes létszámban befejeződtek az élvonal küzdelmei. A félbeszakadt találkozót február 9-én folytatták 4–1-es szeredai vezetésről, de már a Vákár Lajos Műjégpályán, igaz, zárt ajtókkal, közönség nélkül. Az eleve jobban álló együttes négy percig is kettős emberhátrányban játszott, ezt azonban kivédekezte, majd a harmadik játékrészben újabb négy gólt lőtt: 8–1 a vége.

Más kérdés, hogy abban az idényben nem lett meg az arany (ellentétben például a következővel, valamint a legutóbbi néggyel zsinórban), és ami ennél „érdekesebb": a Bucenkót és Szőcsöt agyba-főbe verő huligánokat addigra sem sikerült azonosítani...

Szerencsére azóta talán javult a helyzet. Konkrétan a Dinamo híveinek enyhülését Marian Cozma tragikus halála is elősegíthette, hiszen az egykor náluk nevelkedő, majd Veszprémben meggyilkolt kézilabdázót egyaránt gyászolták a magyar sportbarátok, illetve az itteni együttérzést hálásan fogadó bukarestiek. És különben is: a két ország jégkorongsportja sokat közeledett egymáshoz – s nemcsak a székelyföldiek részvételével.

Hiszen a 2006–2007-es szezonban – amikor egyébként a HC Csíkszereda levált az anyaegyesülettől – az SC 62 év után újra elindult a magyar pontvadászatban is, és bizony meglett az eredménye, hogy az addigi 40 mérkőzés helyett már mintegy 100-at játszott egy idény alatt. Az erősebb itteni élvonalban szerepelve nagyobb meccsrutinra és tapasztalatra tett szert, ami a román bajnokság döntőjében ki is ütközött: öt mérkőzésből négyet nyert meg (miközben ideát is tisztességesen végzett, a harmadik helyet szerezte meg).

Legközelebb már mindkét csíki csapat elindult a magyar első osztályban – és ezzel is összefüggésben a határon túli döntőt fennállása óta először nem a Steaua vívta, hanem a két szeredai alakulat –, majd a 2008–2009-es szezonra a két ország jégkorongszövetségének megállapodása értelmében létrehozták a Mol Ligát, amelyben akkor tíz együttes indult, benne négy romániaival. És igen, minden korábbi ellenségeskedés dacára megértük, hogy köztük volt (akárcsak idén) a bukaresti kirakatcsapat is...

 

 

1932-ben e napon a Népsport érdekes részleteket közölt az Amerikai Magyar Népszava által Plattkó Ferenccel készített interjúból, amelyben a 34 éves neves magyar kapus New Yorkban beszélt élményeiről és terveiről. A Vasas történetének első válogatott labdarúgója tudniillik kölcsönjátékosként portyán vett részt a tengerentúlon a Club Madriddal. „Ez tulajdonképpen nem az én csapatom. Az FC Barcelona szerződtetett futballistája vagyok, és csak meghívott vendégként jöttem el, mert kíváncsi voltam Amerikára. Az eredményeink nagyon lehangolnak, és most már sajnálom, hogy velük tartottam. Szerettem volna ugyanis az itteni magyar sportközönség előtt jobb együttesben bemutatkozni. Remélem, hogy még erre is sor kerül. Most hazamegyek látogatóba, aztán valószínűleg Svájcba igazolok. Ott még jó a valuta, és nagyon előnyös tréneri állást kínálnak. Néhány évig szeretnék játszani is, nagyon jó erőben érzem magam. Mexikóban és Kubában egyébként szívesen ottan tartottak volna. Tetszett nekik, hogy tudok spanyolul. De nem volt hozzá sok kedvem, Európa mégis más. Ott vagyok otthon, s legalább közel lehetek a szüleimhez és a régi barátokhoz. Hogy vélekedem a dél-amerikai futballról? Nagyon jó a játékosanyag, de túlságosan vadak, és ismeretlen előttük a komoly, sportszerű viselkedés. Európai fiúkat százszor szívesebben oktatok. Ezekből a dél-amerikai fajtákból hiányzik minden fegyelem és kötelességérzet." Az 1917 és 1923 között hatszoros magyar válogatott Plattkó (az angyalföldiektől négy ízben, az MTK-ból, amellyel bajnok és kupagyőztes lett, kétszer hívták be, mielőtt 1924-ben újra külföldre távozott volna), aki a Barcelonával hatszoros katalán és egyszer spanyol bajnok, illetve háromszor kupagyőztes is volt, félig úgy is tett, ahogy mondta, mert a Baselnél lett játékos-edző, utána azonban trénerként még nagyobb világjáró vált belőle, mint futballistaként, és rendkívül változatos pályája során a legnagyobb sikereit hazájától a lehető legtávolabb, Chilében ért el – ott is halt meg 1983-ban, bár rövidebb időszakokra még a negyvenes és az ötvenes években is visszatért Európába (mindkétszer szakvezetője lett kedvenc klubjának, a Barcelonának, ahol annak idején, kapus korában Rafael Alberti még egy híressé vált verset is írt hozzá!).

1942-ben e napon megszületett az első (hivatalos) magyar világcsúcs a súlyemelés történetében. A sportég már az 1896-os és 1904-es olimpiák műsorán is szerepelt, de még csak mint az atlétikai versenyek része. Nemzetközi szövetsége 1920-ban alakult meg, és attól fogva az ötkarikás játékok műsorán is mindig ott volt. Idehaza kicsit lassabban ment a folyamat: 1932-ben rendezték meg az első országos bajnokságot, míg az önálló szövetséget csak 1957-ben(!) hozták létre – addig a birkózók szervezetének keretében működő alszövetség intézte az emelők ügyeit. Ambrózi Jenő azonban mindezt nem várta meg, és már a háború alatt a világ élmezőnyébe került, amikor a 67.5 kilóban (azaz könnyűsúlyban, az öt akkor létező súlycsoport közül a második legalacsonyabban) 109 kilós teljesítményével kétkaros nyomásban világrekordot állított fel 24 évesen. Az egyéniben 11-szeres országos bajnok versenyzőnek balszerencséje volt, hogy legjobb esztendeiben, a politikailag nehéz időkben 1938 és 1946 között nem rendeztek vb-t, Eb-t pedig már 1935 óta, egészen 1947-ig (ő maga 1938-ban hatodik lett a bécsi vb-n, s ezzel az első helyezettünk világversenyen). Magyar részről így az áttörés majd 1962-ben és 1963-ban történt meg: Veres Győző előbb Eb-aranyat nyert, majd világbajnokságot is, miközben felállította hazánk első összetett világcsúcsát (az első magyar súlyemelő olimpiai győztes, Földi Imre szintén 1962-ben „nyitott" a nemzetközi porondon, ő is Európa-bajnoki diadallal).

1982-ben e napon írt arról az NS, hogy az NSZK-ban immár 4.4 millióra emelkedett az igazolt labdarúgók száma. Ez önmagában is hatalmas szám – még ha Nyugat-Németország a maga mintegy hatvanmilliós lakosságával a Szovjetunió mögött a második legnépesebb országnak számított is kontinensünkön –, de a sportlap különösen azt tartotta elgondolkodtatónak, hogy a rendszeres bajnokságban szereplő 125 046 csapat közül 24 526 foglalkoztatott 14–18 éves, 44 343 pedig 14 éven aluli játékosokat. A futball óriási népszerűsége nyilván részben a megelőző bő negyedszázad nagy sikereiből táplálkozott (két-két vb- és Eb-aranyérem, további három világbajnoki és egy Európa-bajnoki dobogós helyezés, valamint a Franz Beckenbauer-féle Bayern München diadalmenete a hetvenes években), ugyanakkor ez a széles alapokon nyugvó utánpótlásképzés egyúttal – a németeknél jellemző magas fokú szervezettség mellett – biztosítéka volt a következő generációk máig tartó nagyszerű szerepléseinek is (újabb vb-arany és másik négy érem, illetve Eb-elsőség és további három medália, nem beszélve a Dortmund meg a Bayern BL-diadaláról).