Mancika, a nősülni vágyó szurkolók réme

1959 decemberének végén a Nemzeti Sport teljes terjedelmében közölt egy olvasói levelet, amely annak jele volt: a honi futballbarátokat – akik akkoriban egyéb lehetőség (értsd: televíziós közvetítések) híján még csak élőben, a stadionokban hódolhattak meccsnéző hobbijuknak – nem csupán a magyar labdarúgás (Aranycsapathoz képest mért) visszaesése sújtja itthon, de még a hátrányos társadalmi megkülönböztetéssel is szembe kell nézniük. A nőket ugyanis ellenük hangolták mértékadó körök. Íme, a szavát ez ellen felemelő debreceni úriember írása:

A minap régi barátommal találkoztam, aki szenvedélyes szurkoló és nősülés előtt áll. Amikor a hogyléte felől érdeklődtem, savanyú arccal legyintett:

– Hagyd, öregem... Szakítottunk...
– Hogyhogy? – kérdeztem megdöbbenve, hiszen jól tudtam, hogy ő és menyasszonya között ideálisnak nevezhető szerelem volt.
– Nem vagyunk egymáshoz valók – kesergett a barátom.
– Na, ne tréfálj! El sem tudnék képzelni tökéletesebb párt, mint te és Mancika. Azonosak a szenvedélyeitek, mindketten kedvelitek a finom szórakozásokat... Színház, olvasás, zene, és a többi...
– De én szenvedélyes szurkoló is vagyok! – és ekkor barátom elővett egy füzetecskét. Az Élet és Tudomány 47. száma volt. Egy ceruzával bekeretezetett részre mutatott, ahol ez állt: „Az olvasást, a zenét, a színházat, a művészetet és a finom szórakozást kedvelő nő részére aligha lesz ideális élettárs az olyan férfi, akinek minden idejét lekötő szenvedélye a kártya, vagy a szurkolás a sportpályák lelátóin."
– Hát ezért – sóhajtott szomorúan. – Sajnos én nem tudok lemondani átkos szenvedélyemről, Mancika pedig ezek után nem hajlandó hozzám jönni.

Megvigasztaltam barátomat, hogy emiatt ne „szurkoljon", ez egy nyilvánvaló „írói tévedés", hiszen ez az általánosítás és szerencsétlen hasonlat a kártyával – tízezreket sújt hazánkban. S elhatároztam, felemelem szavamat szurkolótársaim érdekében! Cikkem ellentámadás akar lenni azok ellen, akik a sport terén hajlamosak az általánosításra és egy kalap alá vesznek minden szurkolót.

Félreértés ne essék, én is helyesnek tartom a sportban jelentkező durvaságok és sportszerűtlenségek bírálatát, ami elég bő számban megtalálható hazánk sajtótermékeiben. A sport ellenségeiről azonban eddig kevés bírálatot és karikatúrát láttam. Pedig a szurkolók elleni szurkolótábor is létezik, amely hajlamos általánosítani és minden sportolót vadembernek, illetve minden szurkolót elfogult ordítozónak kikiáltani.

Néhány megjegyzésem a témával kapcsolatban csupán ezt a téves nézetet óhajtja eloszlatni. Mert nézzük csak, mi az igazság:

Hazánkban legalább 300 ezer aktív szurkoló „működik", s a szurkolás igen hasznos és „olcsó" időtöltés. A kártyával való összehasonlítás ezért olyan, mintha a pankrációt hasonlítanánk össze – a sakkal.

Tévedés, hogy a szurkolás lefoglalhatja egy ember minden szabadidejét – nincs is annyi mérkőzés egy héten.

Tévedés az is, hogy a szurkolás kimondottan a kevésbé finom emberek szenvedélye. Sőt a szurkolás a nők körében is igen népszerűvé kezd válni. Egy-egy izgalmas nemzetközi mérkőzést finom lelkű házaspárok ezrei szurkolnak végig.

Azt hiszem, ennyi megállapítás pontosan elegendő. Remélem, e kis írásommal sikerül javítanom a szurkolótábornak a társadalmi tabellán elfoglalt helyzetén, és sikerül ezt a jelszót meghonosítani a házasulandó fiatalok között: „szurkolás – nem akadály!"

300 ezer szurkoló nevében: Vattai Miklós, Debrecen

Az érezhetően saját személyében is megbántott drukker jó szándéka nem lehet kérdéses, még ha érvrendszere gyenge lábakon állt is – egy-egy állítását ugyanis egész egyszerűen önmagától bizonyító erejűnek tekintette. Elfogultságát mi talán át is tudjuk érezni. De próbálná csak meg manapság ugyanezekkel a kijelentéseivel meggyőzni Mancikát (amennyiben persze a hölgy egyáltalán szóba állna vele vagy olvasná az időközben újra Nemzetivé lett Népsportot)...

Azzal például az eredeti közeget tekintve is nehéz mit kezdeni, hogy a szurkolás „hasznos". Kellemes igen, legalábbis olykor, no meg (sokaknak) fontos. Viszont hol „profitál" belőle? Ráadásul azok a „sokak" is mára bizony kissé megfogyatkoztak a lelátókon: akármelyik bajnoki osztályokat vette is egybe a 300 ezres létszámmal, aligha maradtak ennyien. És hogy „olcsó" program lenne? „Jóléti, szociális" alapon, nyomott áron már nemigen kapni meccsbelépőket...

A nők és a gyerekek ugyan sokfelé tényleg (vissza)szivárogtak a stadionokba, ahogy (ahol) a nívó emelkedésével párhuzamosan a kiszolgáló közeg biztonságosabb és fogyasztóbarátabbá vált, de e téren mi még gyerekcipőben járunk, és az a rossz hírünk van az 1959-beli érdeklődőknek, ha netán hallanak minket, hogy a helyzet (tőlük nézve) jó ideig csak romlani fog, majd megismerhetik például a futballhuligánokat is, akik még a 21. századra sem halnak teljesen ki.

Végül a szabadidőről. Elődeink néhány évvel a fenti nyílt levél után befogadták családtagnak a televíziót, ezért a férfiak meccsnéző hajlamát visszaszorítani igyekvő harc frontja áttevődött a készülékek kapcsológombja (jóval később: távirányítója) birtoklása köré.

Akik pedig ki tudták várni az előző évezred végi nagy „kínálatrobbanást", megtanulhatták: nincs már olyan, hogy kupaszerda és szombati/vasárnapi forduló, aztán slussz – gyakorlatilag minden napra jut tétmeccs, gyakran dömpingben, és ezeket a műhold el is hozza számunkra hetedhét országból. Azaz immár mégis van annyi (hozzáférhető) mérkőzés a héten, hogy Mancika okkal tiltakozzon...

Természetesen nem az a szándékunk, hogy a futball miatt (is) vitatkozni vagy veszekedni hajlamos nőknek szellemi munícióval szolgáljunk, és az sem, hogy szurkolói szenvedélyről leszoktató újévi fogadalmakat csikarjunk ki a labdarúgás híveiből (vagyis olvasóink nagy többségéből), „finomabb szórakozásokra" biztatva őket. Hiszen az előbbiek nem is olvasnak minket, az utóbbiakat meg úgy sem tántoríthatjuk el ezzel a néhány sorral.

Csupán rá szerettünk volna világítani, hogy a drukkerek sorsa sosem volt könnyű, még amikor jó volt idehaza a játék, akkor sem. Vattai Miklós sporttársunknak viszont utólag is kitartást kívánunk, azzal a jó „hírrel", hogy amiről ő 1959-ben tán még álmodni sem mert – felettébb szürreális óhaj lett volna abban az időben –, igenis megvalósulhat: városának futballja annak idején ugyanolyan csehül állt, mint most (csak éppen nem a Loki tegnap kinevezett edzőjének nemzetisége miatt, hanem mert éppen nem is volt élvonalbeli csapatuk...), de kerek fél évszázaddal később, vagyis tavaly már azt láthatta, hogy a Debrecen hat esztendőn belül az ötödik bajnoki aranyérme felé menetel!