A Nigériai Labdarúgó-szövetség 2000. január 5-én arra kérte angol társszervezetét, hogy zárja ki az Arsenalt az FA-kupából, ha a négy nappal később, vasárnap sorra kerülő negyedik fordulóban pályára lép soraiban egyik legnagyobb sztárja, az akkor még mindig csak 23 és fél éves Nwankwo Kanu. A FIFA előírásai szerint ugyanis a csatárnak 14 nappal az Afrikai Nemzetek Kupája rajtja előtt – azaz 8-án – el kellett (volna) hagynia a klubját, hogy csatlakozzon hazája legjobbjaihoz.
Január 7-én arról érkezett hír, hogy Arsene Wenger, az „ágyúsok" menedzsere úgy döntött: figyelmen kívül hagyja a fenyegetést, és igenis játszatja a labdarúgót a Leicester City ellen – függetlenül attól, hogy a szabályok szerint a londoniaknak már szombaton el kellett engedniük a támadót, mivel akkortól számítva két héttel később, 22-én kezdődött az ANK.
A francia szakvezető elmondta, hogy a két holland, azaz Marc Overmars és Dennis Bergkamp sérülése miatt nincs más választása, Kanut be kell állítania a csapatába. „A meccs után repülőre ül és hazautazik. Az én számításaim szerint ez Nigéria első mérkőzése (23-a – a szerk.) előtt tizennégy nappal történik, úgyhogy semmi probléma" – fogalmazott a tréner.
Keith Cooper, a nemzetközi szövetség szóvivője ellenben más véleményen volt: „A torna kezdete előtti két hétben egyetlen futballista sem szerepelhet a klubjában. Ha ezt a szabályt megszegik, büntetés jár, ami az Arsenal esetében a kupából történő kizárás lehet. Minden esetben megpróbálunk együttműködni az egyesületekkel és a szövetségekkel, de ha a szavak nem segítenek, előtérbe kerülnek a jogszabályok" – erősködött a FIFA „hangja".
Hogy miért is volt ennyire fontos az egy évvel korábban szerződtetett cingár (197 centi magas) játékos szerepeltetése? Első ránézésre nem tűnt annak, hiszen az Arsenal őt leszámítva is jól állt támadókból: a már említett két németalföldin kívül Thierry Henry és Davor Suker is ott rugdosta a gólokat, de Fredrik Ljungberg szintén használható volt a riválisok kapuja előtt.
Másrészt nyilván nem célszerű minőségi tartalék nélkül pályára lépni (ha már ketten ugye sérültek). A csapat akkoriban a harmadik helyen nyomult a PL-ben, négy pont hátránnyal a Leeds, illetve hárommal az MU mögött, miközben a Liverpool viszonylag kis lemaradással üldözte – azaz távolról sem volt biztos a BL-főtáblát jelentő első két hely valamelyikének megszerzése, de még a selejtezőt érő harmadiké sem (végül meglett a második, lejjebb szorítva a Leedset). Magyarán a hagyományain túl is felértékelődött a kupa, ha sikerrel akarták zárni az 1999–2000-es idényt.
És még egy szempont: az Ajaxszal a kilencvenes évek közepén (1993–1995) minden fontos hazai és nemzetközi trófeát elnyerő Kanu – aki az U17-es vb-elsőség és az atlantai olimpiai arany között szerepelt az amszterdamiaknál az ottani fiatal csodageneráció legifjabb gyöngyszemeként, majd az Interrel is eljutott egy UEFA-kupa-diadalig (1998), miután felépült a szívbetegsége miatt elvégzett műtétből –, élete egyik legpazarabb formájában volt, amit Wenger nyilván látott rajta.
Az Afrika legjobbjának kétszer megválasztott csatár második címe (1999) még friss élményt jelentett, míg a Premier League-ben hét gólnál járt, többek között a Chelsea-nek idegenben (három pontot érően) rúgott októberi triplája révén – ebből végül 12 lett (minden sorozatot számítva pedig 17), aminél jobbat egyszer sem ért Angliában, noha immár 12 esztendeje ott futballozik (az „ágyúsok" után két évet töltött a West Bromwichnál, míg immár az ötödiket Portsmouthban, most épp a másodosztályban).
Történetünkben eljutottunk szombat éjszakához, amikorra a nigériaiak erőszakos, sőt fenyegető fellépésének hatására a londoniak mégis lemondtak Kanu játékáról, de ekkor hatalmas fordulat következett be az ügyben. Bola Ajibola herceg, Nigéria nagy-britanniai nagykövete és John Fashanu sportnagykövet (aki egykor a Wimbledon és az Aston Villa színeiben is profiskodott, és az előbbivel – Vinnie Jones oldalán... – részese volt a kis klub legendás sikerének, a Liverpool ellen kivívott 1988-as FA-kupa-győzelemnek) elintézte, hogy a csatár mégis pályára lépjen vasárnap, 2000. január 9-én.
Az egyébként már szigetországi születésű Fashanu – aki apja származása révén állhatott az „óhaza" szolgálatába – sűrű programot bonyolított a meccs előtti napon. Reggel repült Angliába, ahol tárgyalt Ajibolával és Nasir Zahradeen információs miniszterrel, a két politikus pedig (vagy talán rajtuk keresztül a jómódú klub...) őt is meggyőzte arról, hogy senkinek sem lesz abból hátránya, ha Kanu vasárnap „időn túl" még pályára lép a Leicester ellen, és csupán azután csatlakozik a „szuper sasok" spanyolországi edzőtáborozásához.
Így is lett – ugyanakkor az Arsenal nem sok hasznot húzott mindebből. A támadó szokásához híven csereként állt be (bevetései igen jelentős százalékában szállt be a kispadról az „ágyúsok" közé, akikkel végül öt és fél év alatt két-két bajnoki és FA-kupa-diadalt aratott, ekkor viszont még csak egy megnyert Community Shielden volt túl), mégpedig a 63. percben, ám ő sem tudott változtatni a 0–0-s eredményen. A londoniak a Highburybe zsúfolódott 35 ezres szurkolóseregük előtt még azt sem bírták kihasználni, hogy az utolsó tíz percre emberelőnybe kerültek...
A továbbiakban egy időre különvált a két fél útja – és bár átütő siker egyiküknek sem jutott, inkább Kanunak volt oka ünnepelni. Legalábbis a félig hazai rendezésű ANK zárásáig (Ghána volt a társházigazda), mivel a veretlenségét végig megőrző Nigéria egészen a döntőig menetelt, és csupán tizenegyesekkel bukta el a 2–2-es finálét Kamerunnal szemben.
A drámai kudarcért amúgy sohasem kárpótolta a sors a langaléta futballistát, hiszen 1994-ben még nem volt tagja hazája kontinensbajnok együttesének, azóta pedig nem nyerték meg a tornát – holott ő maga kitartóan várt erre, és még tavaly is pályára lépett a válogatottban.
Ami az Arsenalt illeti, a visszavágón is gól nélküli döntetlenen ragadt, majd szétlövéssel kiesett a Leicesterrel szemben, amely aztán a 16 között belefutott a későbbi győztes Chelsea-be...
Végül is tehát az egész ügynek nagyobb volt a füstje, mint a lángja – mindenesetre tizenegy évvel ezelőtt fontos hírnek számított, s arra is jó példa, hogyan alakultak az erőviszonyok és konfliktuskezelési módszerek az efféle, azóta is rendre felbukkanó (sőt: idővel egyre problematikusabb váló) csatározásokban, melyek szokásos időpontja a páros évek tele, szereplői pedig az Afrika-bajnokság, a válogatottak és a FIFA közös frontja vs. az európai (sztár)klubok.