A világ legnagyobb túlélőművész óriása

A New York Times 2004. augusztus 26-án azzal hatotta meg másfél milliós olvasótáborát, hogy a 2000-es olimpián hazája egyik legnagyobb visszhangú aranyérmét megszerző Rulon Gardner könnyek között lelépett a birkózószőnyegről, miután ezúttal, Athénban „csak" az ötkarikás dobogó harmadik fokára állhatott fel (igaz, addigra már nem teljesen volt egészben az akkor 33 éves bajnok – de erről később). Két és fél esztendő elteltével aztán újra a címlapra kívánkozott az Isten háta mögötti wyomingi farmról a világhírnévig jutó népmesei hős...

Nem aprózta el: ezúttal azzal szolgáltatott témát a sajtónak, hogy 2007. február 24-én túlélt egy repülőgép-szerencsétlenséget. Hogy a 7 Celsius-fokos vízbe zuhanás után miként vergődött partra, megér egy misét (és néhány imát...), de kétségkívül kalandos történetét ne a hepienddel indítsuk. Inkább azzal, hogy a Gardner család (tej)gazdaságában nemcsak tehenekből volt sok, hanem lurkóból is: Reed és Virginia ugyanis meg sem állt kilenc utódig. Ha a szorgos házaspár megelégedett volna nyolc gyerkőccel, most nem lenne kiről írni...

A legkisebb fiú alig múlt hatéves, amikor elkezdett birkózni, és 1977 nyarához kapcsolódik az első „túlélőshow-ja" is: a Salt Lake City-i kiránduláson lévő família férfitagjai erőt próbáló gyalogtúrán vettek részt, amit az édesanyját hiányoló Rulon félúton megunt.

Észrevétlenül lelépett, cseppnyi félelem nélkül vágott neki a 37 kilométeres visszaútnak – akivel legközelebb találkozott, az az időközben riadóztatott rendőrök egyike volt. A hogylétét firtató kérdésre mosolyogva válaszolt: „Kicsit fáradt vagyok... " Bár azóta sem vallotta be, aligha bánta, hogy a motelig hátralevő szakaszt a közeg szirénázó autójában tehette meg...

Az általános iskola harmadik osztályát járta, amikor egy nap a szomszédtól kapott nyilakkal hencegett társainak. Egészen addig, amíg el nem ejtette az egyiket, és miközben lehajolt érte, a másikkal átszúrta a hasüregét. Mivel szülei éppen egy közeli város vásárán üzleteltek, nővére vitte el orvoshoz, aki megállapította: a vessző hegye úgy hatolt be a testébe, hogy egyetlen szervét sem sértette meg; mehetett vissza a suliba.

Oda, ahol bizony problémái adódtak az olvasással és a szövegértéssel – ehhez képest 1996-ban oklevéllel a hóna alatt lépett ki a nebraskai egyetem kapuján. Igaz, sportösztöndíjjal tanult ott, és testnevelésből diplomázott. Viszont a küzdőteremben nem lustálkodott, és több más címe mellett összamerikai NCAA-bajnokságot is nyert. Mégpedig kötöttfogású birkózóként, amivel tehát jól döntött, miután a középiskolában még tojáslabdás focistaként és súlylökőként is kitűnt társai közül.

Ezek a sikerek bizonyára segítettek feledni egy valóban nagy személyes tragédiáját, azaz hogy még 1990-ben autóbalesetben elvesztette első feleségétől született gyermekét. Szegény kislány fölött nem őrködtek úgy az angyalok, mint édesapja felett megszámlálhatatlan alkalommal...

Ugyanabban az évben, amikor Gardner végzett a tanulással, az Egyesült Államok egy másik városában, Atlantában Alekszandr Karelint ünnepelték: a 130 kilósok mezőnyében ő nyerte meg a kötöttfogású birkózók versengését. Egy olimpiai ciklus elteltével, a sydneyi játékokon mindenki biztos volt benne, hogy az akkor már 13 esztendeje veretlen – 9-szeres világ- és 12-szeres Európa-bajnok – legenda szokásához híven feltörli a padlót riválisaival és megszerzi a történelmi negyedik elsőségét is.

A papírforma beigazolódni látszott: az „orosz medve" a döntő napjáig legfeljebb akkor izzadt meg, ha edzés után beült a szaunába. Szeptember 27-én azonban előbb azt a békát kellett lenyelnie, hogy – hat év után először – valaki pontot érő akciót hajt végre rajta, majd visszatért a kezébe egy teljesen elfeledett érzés: gratulálnia kellett legyőzőjének. A négy évvel fiatalabb – azonban sokkal később beérő – Rulon Gardnernek.

Amerika hősének a következő szezonja még normálisan telt, hiszen a vb-n is a legjobbnak bizonyult, kihasználva, hogy a manapság már jó ideje politikusként jegyzett szibériai óriás „végre" nem volt ott a mezőnyben. 2002-ben viszont újra megindult a kalamajkák sora, csak kiskorával ellentétben immár nagyban – híven a saját extra méreteihez.

A leghíresebb (és legmaradandóbb) esete volt az első: a barátokkal közös mókának induló hórobogózás közben valahol a vadonban eltévedt, és a szabadban, szó szerint fagyos körülmények között, mínusz 27 Celsius-fokban magányosan kényszerült eltölteni az éjszakát. Mire rábukkantak, a teste 32 fokra lehűlt, és miután már megszűnt reszketni is, a teste után lélekben is szinte feladta a reményt. Ehhez képest rátaláltak, és csak a lefagyott, így később amputált egyik lábujját nem tudták megmenteni. Ez utóbbit formaldehidbe helyezve otthon tartja a hűtőben, mementóként...

És még van tovább: 2004-ben gyakorlatilag karcolásokkal úszta meg, hogy egy gépjármű akkor hajtott bele a motorjába, amikor rajta ült. Ezután következett a bronzos görögországi szereplése, és meglepő módon az év végén is sportteljesítményével szolgáltatott témát: szilveszter napján az MMA-szabályrendszerű vegyes harcművészetbe tett kirándulását sima győzelemmel zárta a korábbi olimpiai bajnok cselgáncsozó, a japán Josida Hidehiko ellen.

Ezután önéletrajzi könyvet írt, de lényegében már évek óta nem hallhattunk felőle (nem úgy, mint mostanában: a hátrányos helyzetű gyerekekkel szívesen dolgozó, motivációs szónokként pedig hivatásszerűen is foglalkoztatott sportember, aki az idők folyamán „szépen kikerekedett" 215 kilóra, Pekingben az NBC szakkommentátora volt a szőnyeg mellett, míg jelenleg éppen A nagy fogyás kinti változatában, a kétértelmű című The Biggest Loser című tévéshowban szerepel), vagyis már kezdhettük azt hinni, hogy testi épségét szem előtt tartva szinte ki sem mozdul otthonról.

Nos, tévedtünk, nem is kicsit. Négy éve ilyenkor ugyanis Gardner – két útitársa, Randy és Leslie Brooks társaságában – a levegőbe emelkedett egy Cirrus SR-22 típusú kisgéppel. A légi túra azonban idő előtt véget ért. Rulon emlékezete szerint „...két másodperc alatt 240 kilométer per óráról nullára csökkent a sebességünk, és mire észbe kaptunk, már le is zuhantunk".

Kész szerencse, hogy nem földet, hanem vizet értek: az Arizona és Utah állam határán a Colorado folyó hatvanas évekbeli felduzzasztása révén – a Grand Kanyontól keletre fekvő, hozzá hasonló jellegű Glen-kanyonban – létrejött Powell-tó volt a végállomás. A túléléshez már „csupán" úszniuk kellett több egy órán át a 7 Celsius-fokos vízben, majd egy teljes éjszakát töltöttek a szabadban – nedves ruháiktól megszabadulva, a témában jártas Gardner tanácsára összebújva.

Miután másnap reggel rájuk leltek, Steven Luckesen parkőr nem mulasztotta el megállapítani: „Ha ezek a fiúk macskák lennének kilenc élettel, abból most hármat elhasználtak volna..." A néhányat már korábban is elpazarló Rulon nem győzött hüledezni: „Ez hihetetlen, ez hihetetlen" – idézte őt a New York Times. A kérdésre, letett-e róla, hogy megszerezze a repülési engedélyt, hetykén rávágta: „Szó sincs róla, amint tehetem, felszállok. Tudják, nem vagyok az az ijedős fajta, igyekszem megfelelni az élet kihívásainak."

Nem számoltuk össze, hol is jár az említett kilenc élet felélésében (ő aztán tényleg kiérdemelte, hogy tavaly beiktassák a sportágbeli Halhatatlanok Csarnokába...), de ha saját maga nem is tart tőle, mi igen: folytatása következik...