Giggs ravaszul büntetett a rendőrrohamért

Megerőltető idegenbeli fellépés várt a Manchester Unitedre a 2006–2007-es BL nyolcaddöntőjének első felvonásán, amikor Alex Ferguson fiai a Ligue 1 mezőnyében harmadik helyezett Lille-hez látogattak.

Az észak-francia együttest ugyanis a „vörös ördögök" mumusának is lehetett nevezni, hiszen a megelőző kiírásban a csoportkörben került össze a két csapat, és a LOSC – két héttel azután, hogy az Old Traffordon gól nélküli döntetlent ért el – hazai környezetben 1–0-ra megverte az angolokat. Ez az eredmény jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a szépreményű MU a kvartett utolsó helyezettjeként idő előtt elköszönt a nemzetközi porondtól...

Sir Alexet és futballistáit tehát a megszokottnál is nagyobb bizonyítási vágy fűtötte, és több tényező is mellettük szólt. Nem volt sérült a keretben, ráadásul orrtörése után Edwin van der Sar visszatérhetett a kapuba, miként a hétvégi hazai kupacsatát eltiltása miatt kihagyó Wayne Rooney is újra ott lehetett a pályán. Utóbbi a Helsingborgtól három hónapra kikölcsönzött veterán Henrik Larssonnal alkotta az ékpárt, akinek kellemes emlékeket őrzött a BL-ről: a svéd csatár előző alkalommal a 2006. májusi fináléban szerepelt a sorozatban, és akkor a Barcelonával meg is szerezte a trófeát.

Szintén a vendégek kezére játszhatott, hogy a Lille nem várta kirobbanó formában az összecsapást: előtte négy mérkőzésen mindössze egy találatot szerzett, valamint okkal tarthatott a végjátéktól, mivel a frissen letudott két bajnoki fordulóban egyaránt a hajrában kapott gólokkal veszített. Ezekről az adatokról egyelőre csak annyit, hogy a statisztikák szerelmesei a meccs után is elégedetten dörzsölhették a tenyerüket, noha például a franciák góltalanságáról igencsak megoszlottak majd a vélemények...

Persze a Unitednak érdemes volt vigyáznia, és nemcsak a korábbi egymás elleni eredmények miatt, hanem mert a Lille „hazai pályán" még sohasem veszített a Bajnokok Ligájában, pedig azon az ősszön például a Milan is vendégeskedett nála! Az iménti idézőjelet az indokolja, hogy a csapat igazi otthona nem felelt meg az Európai Labdarúgó-szövetség előírásainak, így saját pályájának alkalmatlanságából kifolyólag külföldi ellenfeleit Lensban, a Félix Bollaert-ről elnevezett stadionban fogadta, amíg saját arénáját át nem építették, hogy alkalmas legyen nemzetközi találkozók rendezésére is. E költözésnek utóbb nagy jelentősége lett.

Hogy előbb a futballról is szó essen: a megelőző évadban két igen unalmas meccset játszottak a felek, ezúttal azonban ilyesmire senki sem panaszkodhatott, rögtön a 2007. február 20-i első találkozójuk is igen mozgalmasra sikerült. Csakhogy a változás cseppet sem pozitív jellegű volt, mivel a játék színvonala most sem verdeste az eget, annál több minden történt a partvonalon kívül.

A mérkőzés közben és alatt elcsattant pofonok (ezekről később) eleve megalapozták a már a múlt alapján is kissé feszült hangulatot, amit a pályán lévők tovább fokoztak: az MU bekkjei például pocsék szerelési kísérleteikkel, amelyekre a Lille játékosai válaszoltak, így aztán Eric Braamhaar fél óra alatt négy sárgát osztott ki. De ez semmi volt ahhoz képest, ami fél óra múlva, illetve a finisben történt.

Az első játékrész statikus játéka után a Manchester kicsit tempósabban kezdte a másodikat, mégis a Lille, pontosabban az üzbegisztáni születésű orosz-tatár-nigériai Peter Odemwingie talált be, Grégory Tafforeau beadásából csúsztatva a labdát a kapuba. Ám a holland bíró nem ítélt gólt, mondván: a csatár útban a labda felé ellökte őrzőjét. Véleményes döntés...

Aztán hét perccel a meccs vége előtt szabadrúgást kapott a United, s amíg a hazaiak a sorfalat állítgatták, Ryan Giggs, szemfülesen kihasználva, hogy nem kellett megvárnia a sípszót, a hálóba csavarta a labdát, gyönyörű győztes gólt szerezve – ahogy Thierry Henry szokta anno az Arsenal összecsapásain.

Ez a jelenet végképp kivágta a biztosítékot a Lille gyakorlatilag összes alkalmazottjánál, egyikük az oldalvonalról integetett a labdarúgóknak, hogy vonuljanak le. Hirtelen mindenki a kispadok előtt termett, a francia szurkolók pedig elkezdtek behajigálni mindent, ami a kezük ügyébe került, Gary Neville kapott is a fejére egy csomagot.

Némi perpatvar után a mérkőzés folytatódott, majd véget is ért, hogy aztán az összes résztvevője elmondja a magáét.

„Életemben nem láttam még ilyet! – kezdte Sir Alex Ferguson. – A Lille stábja arra biztatta a játékosokat, hogy vonuljanak le, és ez okozta az ellenséges légkört a pályán. Ez szégyen! Az UEFA-nak meg kell vizsgálnia, ami itt történt. Muszáj! Nagyon ijesztő volt, ahogy dobálóztak, Gary Neville-t el is találta valami. Én a pályán akartam tartani a játékosaimat, távol az egész balhétól. Nem mi hőzöngtünk, nem akartam, hogy belekeveredjünk" – mondta az MU skót menedzsere, aki vöröslő fejjel üvöltötte vissza a gyepre minden, a gócponthoz közeledő futballistáját.

„Nem tudom, egy olyan ember, mint Ferguson, hogyan mondhat ilyeneket, jobban tette volna, ha meg sem szólal – kezdte válaszát Claude Puel, a Lille mestere. – A csapatom csak reklamálni akart a gól miatt, s nem levonulni. Franciaországban úgy szokás, hogy először a vitatott esemény utáni első holtidőben, majd a találkozó végén reklamálunk. A Ryan Giggs gólja előtti bírói jelzés pedig nem volt mindenki számára világos, főleg nem nekünk. Ráadásul nem is tudtunk formális panaszt tenni, mert nem találtunk egyetlen UEFA-delegáltat sem."

Mindenesetre a Lille nem maradt tétlen, a saját honlapján keresztül gyorsan tudatta a nagyvilággal, hogy megóvja a hivatalosan 0–1-re végződő odavágót. Így aztán mindjárt két kivizsgálandó ügy is került az európai szövetség különböző illetékes szerveinek asztalára, hiszen az UEFA meg azt közölte, hogy egy hónappal később, a következő rendes gyűlésén megvitatja a lensi stadionban történteket.

De mik is történtek ott? Az egész história ugye onnan eredt, hogy négy éve nem a párizsi Stade de France adott otthont a Lille nemzetközi fellépéseinek (mint egy szezonnal korábban), hanem a szomszédos Lens létesítménye, márpedig az utóbbi fényévekre volt a saint-denis-i aréna minőségétől, hiába szerepelt ugyanúgy az 1998-as világbajnokság helyszínei között. A Manchester United előre informálta is a Csatornán túlra utazó szurkolóit, hogy „nagyon egyszerű" körülményekre készüljenek.

Ehhez jött még, hogy az angolok fanatikusai szokás szerint egész napos italozással melegítettek, miközben dél­után elárasztották az észak-franciaországi kisvárost (mármint riválisuk eredeti otthonát). A házigazdák már ennek az inváziónak sem örültek túlságosan, hát még amikor a „vörös ördögök" hívei a Lille–Lens útvonalon zargatták a vonaton utazókat.

A meccs helyszínének környékén azonban már a rendőrök gonoszkodtak, állítólag kikészített gumibotokkal mászkáltak, belekötöttek a britekbe. Ehhez jött, hogy a Bollaert-stadion rendezői rosszul osztották el a manchesteri drukkereket: túl sokan kerültek az alsó szint egyik szektorába. Megjegyzendő, hogy utóbb egyesek felvetették: másfél ezernyi nem várt vendég Angliában forgalomba hozott hamis jegyekkel érkezett, ezért lett zsúfolt a számukra fenntartott lelátórész.

Néhányan megpróbáltak átmászni a többméteres kerítésen, nehogy a vasrudaknak passzírozzák őket, mint ahogy például az 1989-es hillsborough-i tragédia alkalmával történt. Erre a rendőrség a mérkőzés huszadik perce táján könnygázzal reagált – vélhetően fogalmuk sem volt a kerítésmászó angolok indokairól, ők csak heveskedő szigetországiakat láttak maguk előtt, akiknek „sosem árthat egy kis rendszabályozás"...

A benti eseményekről Oli Winton, a vendégek szurkolói tömörülésének egyik – amúgy biztonsági ügyekben sokszor állami vezetőkkel is tárgyaló – vezetője a Guardian című napilapnak írt dolgozatában pontról pontra elmesélte, hogyan érezte magát United-drukkerként.

„Apámmal és néhány barátommal voltam a vendégszektorban. Abból, amit én láttam, kész csoda, hogy senki sem halt meg. A történet inkább volt események egymásra épülő sorozata, mintsem egyetlen ijesztő baleset. Láttam nőket és gyerekeket a földön feküdni, mert a rendőrség könnygázt fújt az arcukba, és amikor elkezdtek embereket kivinni, azon gondolkodtam, meghalt-e valaki" – kezdte az elképesztő leírást Winton, majd így folytatta:

„Amint beértünk a stadionba, tudtuk, hogy a vendégeknek fenntartott lelátórész másik végébe kellene eljutnunk. Ám egyetlen bejárat volt, az átjárókat zárva találtuk, pedig nyilvánvalónak tűnt, hogy lesznek későn érkezők is. Nem voltak iránymutató jelek a stadionon kívül, húsz percet bolyongtunk külső, sötét és keskeny folyosókon, mire rábukkantunk a megfelelő kapura.

Végül megtaláltuk a helyünket, de amikor a játék elkezdődött, észrevettük, hogy tőlünk jobbra emberek kezdenek el átmászni a kerítésen. Először azt hittük, néhány idióta keresi a balhét, ám hamar kiderült, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Mindannyian láttuk a hillsborough-i képeket..."

Aztán már jöttek is az aggódó SMS-ek: az ismerősök, rokonok azt kérdezgették a manchesteri táborban rekedtektől, hogy mindenki jól van-e. Nos, Winton szerint senki sem volt jól.

„Emberek kezdtek el a könnygáz miatt köhögve és prüszkölve elindulni az ellenkező irányba onnan, ahol összenyomták őket. A rendőrség rohamfelszerelésben volt, úgy tűnt, élvezi az egészet. Ugyanígy folytatódott a meccs után is. Negyven percig tartottak minket a stadionban bezárva. Hirtelen fekete kesztyűs kezek jelentek meg a kapuk tetején és elkezdték befelé fújni a könnygázt. Az emberek a földre dobták magukat.

Végül kiengedtek minket, de több tucatnyi rohamrendőr belénk kötött. Kisebb harc lett a dologból. Aztán háromnegyedórán át a parkolóban tartottak minket. A rendőrök viselkedése olyan volt, mintha azt akarták volna, hogy támadjuk meg őket. Előkészítették a gumibotokat és a könnygázt is. Egy hetvenéves szurkolónk azt mondta az egyiküknek: »Mi sosem bánnánk így magukkal a mi országunkban«, mire a rendőr ezt felelte: »Ha nem tetszik, akkor a jövőben maradjon Angliában«.

A United-szurkolók hihetetlenül higgadtak voltak, de most mégis úgy megindultak, mint egy rögbicsapat. A rendőrök sora megbomlott, de mindent megtettek, hogy eltalálják a fejünket, ahogy elhaladtunk mellettük. Abszolút rémálom volt."

Mindehhez képest a Lille óvása szinte könnyű kis intermezzónak számított. A klubelnök, Michel Seydoux a honfitárs Michel Platini UEFA-elnök hazafiasságában bízott, hiába világos a szabály: a labdát a franciák kapujába csavaró Ryan Giggs csak akkor lett volna kénytelen megvárni a játékvezető sípszavát a lövés előtt, ha kéri a sorfal távolságának kimérését. De nem kérte, így tetszés szerinti pillanatban végezhette el a szabadrúgást.

Február 23-án az európai szövetség elutasította az újrajátszást kérő franciák beadványát, majd egy héttel később a fellebbezésüket is, tehát a visszavágó már tiszta viszonyok közepette zajlott le – és persze sokkal békésebben. Az a találkozó is 1–0-t hozott, de ekkor az Old Traffordtól stílszerűen búcsúzó Henke Larsson góljával nyertek a „vörös ördögök".

És hogy mi lett a stadionban tapasztaltak kapcsán indított fegyelmi ügy sorsa? Az anyagilag nem véletlenül gyarapodó, jó üzleti szellemmel megáldott UEFA a maga bevett módján osztott igazságot: a Lille-t 100 ezer, a vendég angolokat 15 ezer svájci frank befizetésére kötelezte. A két összeg arányát felfoghatjuk a szervezet véleményének is...