Két magyar lány a műkori Eb dobogóján!

A hazai rendezésű 2004-es műkorcsolya Európa-bajnokság utolsó előtti versenynapján, február 6-án a nők rövid programjában minden a feje tetejére állt. Persze a látottak alapján teljesen reális volt a bírók döntése. Sebestyén Júlia például klasszisokkal jobban futott, mint bárki más a mezőnyből, amit a magas pontszámok is bizonyítottak. Márpedig a döntnökök e délutánon nem voltak éppen vajszívűek, olyan alacsony osztályzatokat ugyanis, amilyeneket gond nélkül szórtak egyik-másik indulónak, régen láthatott a publikum világversenyen.

Természetesen a Budapest Sportaréna nézőinek is a tiszaújvárosi koris tetszett a legjobban, záporoztak is a virágcsokrok és a kabalafigurák: majd megszakadt alattuk a kilenc ajándékgyűjtő kisgyerek – csak megjegyzés, hogy a világklasszis Jevgenyij Pljusenkónak előző este elég volt öt kis segítő is...

„Dolgozott ugyan bennem drukk, de nem idegeskedtem a kötelező előtt. Amikor aztán a harmadik ugrásom is hibátlanul sikerült, egyszerűen hagytam, hogy magával ragadjon a lendület. Onnantól már könnyű helyzetben voltam. A közönség csodálatosan drukkolt, talán a Salt Lake City-i olimpián a tizenötezer nézőtől kaptam ekkora tapsot. De bevallom, ez a mostani sokkal jobban esett..." – mondta Sebestyén Júlia.

Pavuk Viktóriának ugyancsak szárnyakat adtak a szurkolók – mi mással lenne magyarázható, ami történt. Nem elég, hogy kezdésként „bevállalta" a tripla Lutz–tripla toe-loop kombinációt – összesen ha négyen mertek gondolni hasonlóra –, hibátlanul meg is ugrotta.

„Hihetetlen, hogy ilyen jól állok a felnőttek között. Hú, holnap nagyon kell majd koncentrálnom a kűrre. Mert most már meg akarom tartani ezt a helyet. Ám ha nem sikerül, akkor sem dől össze a világ, rengeteg időm van, elvégre még csak junior vagyok" – mondta a csarnok legboldogabb leányzója.

Akinél talán csak az edzője tűnt meghatottabbnak. „Nem tagadom, nagyon elérzékenyültem, amikor kiírták az eredményt – vallotta be Vidrai Szabolcs. – Váratlanul ért. Persze megérdemelte Viki, hiszen élete legjobbját futotta. Hogy a tripla-triplát a kűrben is megpróbálja-e? Az csak ott derül ki. Most is azt mondtam neki, hogy ha úgy érzed, meglesz, akkor csináld. Ő meg odatette."

Volt tehát nagy öröm a magyar csapatban. Nem úgy az oroszoknál, akik a férfiarany elvesztése után – a címvédő Pljusenko többször is elesett, így a Mátrix világát megidéző francia Brian Joubert nyert – a nőiben sem lehettek már biztosak.

Jelena Szokolova egyébként rendkívül sportszerűen nem a korai kezdésben – a mezőnyből elsőként kellett korcsolyáznia – kereste a kudarca okát, vállalta, hogy az ugrásai nem voltak az igaziak. Ám korántsem adta föl, bízott a szabadprogramjában, mint ahogy a második helyen álló ukrán Elena Ljasenko (aki addig még nem volt dobogós felnőttvilágversenyen) sem tett le a győzelemről. Ez azonban szerencsére nem csak rajtuk múlt.

Másnap aztán sporttörténeti siker küszöbére értünk. A BS-ben esett meg először, hogy két magyar versenyző is érmes pozícióban futott neki a mindent eldöntő kűrnek egy Európa-bajnokságon. Tudták ezt sokan, s érezték, hogy jönni kell, síppal, dobbal, transzparenssel, virággal, nyílt szívvel és éles torokkal. Mert elkélt a biztatás, elkélt a szeretet.

Lányaink ugyanis minden idők legjobb Eb-szereplése előtt álltak. Nem sokkal korábban, az 1999-es prágai kontinensbajnokságon Póth Diána a negyedik, Sebestyén Júlia a hatodik helyen zárta a küzdelmeket, utóbbi viszont később az európai mezőny egyik klasszisává nőtte ki magát, míg Póthot egy roppant fiatal szőke lány, Pavuk Viktória váltotta fel a sorban. A nagy terheket persze Sebestyén cipelte a vállán, hiszen hihetetlen lehetőséghez jutott.

Az utolsó csoportból elsőként Pavuk Viktória lépett jégre – elképesztő hangorkán közepette. „Nagyon figyelj, jó?" – indította útjára Vidrai, aki eufóriában nézte végig korcsolyázója tökéletes futását. Majd néhány pillanattal később mester és tanítványa hitetlenkedő szemekkel figyelte a magas pontszámokat az eredményjelzőn.

Ezután a finn Susanna Pöykiö következett, és bár nagyobb rontása nem akadt, szerencsére az átütőerő hiányzott belőle. Ljasenkót azonban már nem tudta „kibekkelni" versenyzőnk, az ukrán lány az előadásmódjára magasabb pontokat kapott, így a második helyre szorította őt le.

A kérdés már csak az volt, mit tud Szokolova. Noha technikailag nem sokkal múlta felül a kis magyar lányt, a bírók az előadásmódját lényegesen jobban felpontozták. A csupa mosoly Pavuk Viktória végül a negyedik helyen zárta a kontinensbajnokságot. Márpedig azután, hogy decemberben még a junior Grand Prix-döntőn szerzett bronzérmet, ez több mint fantasztikus teljesítmény!

„Annyira, de annyira boldog vagyok! Minden sikerült, amit elterveztem, még az is, hogy ne csak azért léphessek föl a gálán, mert mi vagyunk a rendező ország, hanem mert a negyedik helyemmel kiérdemeltem azt" – lelkendezett.

Utolsó előttiként Sebestyén Júlia siklott a jégre. A tangóválogatásra készített borvörös kűrruháját fekete melegítő takarta el, az arcán pedig... Nos, kétségbeesésnek, félelemnek nyoma sem volt. Inkább átszellemültség, koncentráció tükröződött rajta. Aztán elcsendesedett a lelátó. Ami pedig ezután következett, az maga volt a csoda.

Juli – mert a csarnokban már csak így emlegették – mindent beleadott, a leglendületesebb kűrt futotta, melynek végén örömében belebokszolt a levegőbe. A magyar lányról legördült a teher... Feltűntek a pontszámai, s kiderült, hogy Ljasenkót és Szokolovát is megelőzte.

S mivel a junior-világbajnoki bronzérmes olasz Carolina Kostner sem tudott elébe kerülni, a Budapest Sportaréna Magyarország első – és eddigi utolsó – női műkorcsolyázó Európa-bajnokát köszönthette (előtte legutóbb 1955-ben, épp Budapesten, a Nagy testvérpár, László és Marianna révén volt aranyérmesünk, míg a négyszeres világbajnok Kronberger Lili, illetve közvetlen követője, a háromszoros győztes Méray-Horváth Zsófia idejében, azaz 1908–1914 között hölgyek számára még nem rendeztek Eb-t).

Az eredményhirdetést már állva várták a nézők. Egy 22 esztendős fiatal hölgyet éltettek, aki a dobogón állva nem tudta eldönteni, sírjon-e, vagy nevessen. Ezen a délutánon azonban neki minden jól állt...

A viadal után Sebestyén Júlia a nemzetközi sajtókonferencia keretében, majd külön is válaszolt a Nemzeti Sport kérdéseire.

– Hallotta a kűr közben, mennyire együtt van Önnel a közönség?
– Melegítés közben igen, és akkor is, amikor bekorcsolyáztam a pályára, ám amint elkezdődött a zene, kikapcsoltam. Nem érzékeltem, hogy minden ugrásom után vastapsot kapok, csak utólag mesélték el. Aztán a lépéssornál, amikor már az összes ugráson túl voltam, átjött valamennyi zaj a szűrőmön, de igazából csupán akkor fogtam föl, hogy állva ünnepelnek, amikor meghajoltam.

– A végén nagyon felszabadultnak látszott. Már tudta, hogy az Öné az aranyérem?
– Amikor lefutottam a programomat, még nem tudtam, elég lesz-e a győzelemhez. Csak azt, hogy nagyon jól korcsolyáztam. Mivel nem láttam a többieket, egészen addig izgultam, amíg ki nem írták, hogy az első helyen állok. Akkor, habár az olasz lány hátravolt, már gondoltam, hogy nyertem.

– A dobogón állva milyen gondolatok kavarogtak a fejében? Úgy tűnt, nem tud dönteni a sírás és a nevetés között.
– Arra gondoltam, hogy hat éve az egykori BS-ben játszották el nekem a Himnuszt. Az egy junior Grand Prix-győzelmet követett, és nem hittem volna, hogy felnőttként, éppen Budapesten fog ez velem újra megtörténni.

– Nehéz volt megbirkóznia az Önre nehezedő nyomással?
– Igen, mert előtte akárkivel is beszéltem, azzal kezdte, hogy most milyen helyezést várok a tavalyi bronzérem után, majd úgy mellékesen még hozzátette, főleg, hogy a címvédő, Irina Szluckaja nem lesz itt.

– Egyébként az éjszakája nyugodtan telt? Tudott azért pihenni?
– Mivel a mezőny nagy része már végzett, a szálloda tele volt felszabadult versenyzőkkel, akik nem épp csöndben ünnepeltek. Ez azonban szerencsére nem zavart, nyugodtan aludtam délelőtt tízig.

– A családját mennyire viselte meg az elmúlt néhány nap?
– Nagyon-nagyon szorítottak nekem. A kűr előtt nem is beszéltünk, de utána mindannyian a nyakamba borultak. Tiszaújvárosból amúgy mindenki eljött, aki élt és mozgott. Fantasztikus volt a közönség, nem győzök eleget hálálkodni érte. A külföldi korcsolyázók például az eredményem mellett külön gratuláltak ahhoz, hogy ilyen jól kezeltem a felém áradó óriási szeretetet. A táncosok közül többen azt mondták, csak azért jöttek ki a nők utolsó csoportjára, hogy megnézzék, milyen hangulatot teremtenek a nézők a két magyar lánynak.

– Ilyen tombolást a korcsolyaszeretetükről híres amerikaiak sem csinálnak. Talán a Salt Lake City-i olimpián, a hazai versenyző, Sarah Hughes győzelme után ünnepeltek így – emlékezett vissza edzője, Száraz András.

– Nagyon aranyosak voltak a többiek is – vette újra át a szót a bajnoknő –, már az eredményhirdetés után úgy vártak, hogy felírták az ajtómra rúzzsal: „You are the champion!" Amikor pedig beléptem a szobába, ott volt az egész magyar csapat, és együtt énekelt nekem.

– A mezőny igazi sztárjai is kezet ráztak önnel?
– Még Pljusenko is – mondta büszkén Sebestyén. – Márpedig ő nem szokta csak úgy szórni az elismerő szavakat...