Se Veszprém, se Szeged – de KEK-döntős!

A Lemgo kiverése után abszolút jogos önbizalommal érkezett meg Dániába a KEK-elődöntő magyar résztvevője, hogy utolsó állva maradt kupacsapatunkként megmérkőzzön a helyi élvonal hatodik helyezettjével. Persze a Koldingot nem lett volna szerencsés lebecsülni, egyrészt ismerve a skandináv ország kézilabda-kultúráját, másfelől mert soraiban hazai (Claus Flensborg), svéd (Frederik Olander kapus) és bosnyák válogatott (Bilal Suman) játékos is szerepelt.

A Dunaferr sérültjei közül Szergej Kuzmicsov és az azóta tragikusan fiatalon elhunyt Vladimir Hernández is meggyógyult, valamint kartörése után négy héttel Décsi Gábor is játékra jelentkezett. Kellemes meglepetésként a 2000. március 19-i odavágón tiszta magyar hang köszöntötte a pályára lép dunaújvárosiakat: Nagy Krisztina, aki Győrből igazolt Koldingba, vállalta az alkalmi műsorközlő szerepét.

Hibákkal, kimaradt ziccerekkel kezdett a két gárda. Együttesünk védekezésben elejétől fogva magas színvonalon teljesített, támadásai azonban a bosszantó hibák miatt gyakran eredménytelennek bizonyultak. Több ordító helyzet és két büntető is kimaradt. Mint később kiderült, a dánok ragasztója, amellyel kezüket a jobb tapadás érdekében bekenték, a mieink számára ismeretlen volt, és ez eleinte borzasztó sok rossz átadást és lövést okozott. A 20. perc után viszont már érvényre jutott az újvárosiak nagyobb tudása.

Rosta Miklós és Kemény József szigorú védekezésének, a németek búcsúztatásában is elévülhetetlen érdemeket szerző Hernández kapus bravúrjainak és a hét találatig jutó Kertész Balázs okos góljainak köszönhetően bravúrosan győzött (22–19) a Dunaferr, amelynek otthon – ezt immár bátran ki lehetett jelenteni – gyakorlatilag kötelező lett kivívnia a fináléba jutást.

A dán lapok csalódottan vették tudomásul sajátjaik vereségét, de azt elismerték, hogy a sztárgárda „besorolású" Lemgót is kiejtő, többek között orosz származású, kubai és litván sztárokkal felálló magyaroktól már eleve kiemelkedő produkciót vártak. Azt azonban nem, hogy idegenben is nyernek! Kiemelték továbbá, hogy a vendégcsapatból hiányzott a veterán Marosi László, akit nemes egyszerűséggel világklasszisnak tituláltak (a sérült átlövő lábáról csak pár nappal korábban került le a gipsz a sarokműtétje után).

A 26-i visszavágó előtt intő példa lehetett a fiúk előtt, hogy a másik ágon a Pamplona kikapott házigazdaként a Ljubljanától, holott az első találkozón Szlovéniában megverte. Abból a párharcból a baszk csapat csupán idegenben lőtt több góljával jutott tovább. Azért természetesen végtelenül bizakodóan készülődött a Dunaferr.

Lendületesen, erőszakosan is kezdett, és pillanatok alatt kiderült, hogy minden tekintetben jobb, mint vetélytársa. A meccs első szakaszában csupán szerény statisztaszerep jutott az északiaknak, hiszen már a félidő derekán világossá vált, hogy Dunaújváros ezúttal csupán „edző jelleggel" lépett pályára. Hogy ez a KEK elődöntőjében történt? Ez nem a küzdelemsorozat vagy a Kolding kritikája volt, hanem a magyar együttes egyértelmű és megérdemelt dicsérete.

Az első percek tükrében később óriási meglepetést okozott, amikor Lasse Boesen vezérletével kétgólos fórhoz jutottak a látogatók. A közönség néhány percre elhallgatott, ám a hazaiak nem estek kétségbe. A második játékrész elején ugyanis rendre egyenlített a Dunaferr, és újra tűzbe hozta a híveit. Szemlátomást összeszedte magát a csapat, és ismét érvényesült az akarata.

Az pedig már-már cirkuszba illő jelenet volt, amikor Hernández nemes egyszerűséggel kifejelte az egyik dán lövést. Igaz, ezt már a hajrában, meggyőző fölény mellett engedte meg magának, azaz semmi kockázatot nem vállalt a mutatvánnyal. A mezőny egyik legjobbja volt, miközben folyamatosan nőtt az előny, ezért a finisre már nem maradt izgalom: 28–22 ide.

„Egyenként is dicsérhetném a fiúkat, de a kiemelkedő eredményeket a csapat egységének, hibátlan küzdőszellemének köszönhetjük. A KEK-ben eddig elértük a célunkat, és most egy lépésre állunk álmunk megvalósulásától" – mondta Skaliczki László, a bajnokságban is listavezető társaság edzője.

Eljött aztán április, amikor már az előjelek sem voltak a legkedvezőbbek a döntő spanyolországi első felvonása előtt. A vezéregyéniségnek számító Marosi műtött lába még mindig nem volt terhelhető, ráadásul Tóth Edmond bokaszalagja elszakadt az utolsó hazai tréningen (később a visszavágón már bevethető volt).

Ezenkívül a hazája alapszakaszában a Barcelona és a León mögött harmadikként végző Portland San Antonio Pamplona számára gyakorlatilag ez a párharc maradt az egyetlen lehetőség, hogy kiugró sikert érjen el az 1999–2000-es idényben, hisz a bajnoki cím elnyerésére minimálisnak tűnt az esélye, és a Spanyol Kupából is kiesett addigra.

A Dunaferr az első félidő derekáig tudta magát tartani, a folytatásban viszont esélye sem volt a szoros eredmény elérésére. A 28–19-es pamplonai diadal után Francisco Azanza edző így értékelt: „Kitűnő játékkal jelentős előnyt szereztünk, és Magyarországra is győzni megyünk. A Dunaújváros játékosain meglátszott, hogy ez az első kupadöntőjük. Szerintem a nagy tét főleg lelkileg viselte meg vendégeinket."

Miközben a szakértők Gál Gyula, Mocsai Tamás és Kertész produkcióját illetően elég súlyos bírálatokkal éltek, Hernández is „csak" a lövések harminc százalékát védte, amivel elmaradt saját negyven-ötven százalékos átlagától. Ő így vélekedett: „Nem készültünk olyan nagy akarással erre az összecsapásra, mint a Fotex elleni sorsdöntő bajnoki mérkőzésre. Nehéz dolgom volt a kapuban, mert a csapat nem védekezett jól."

Skaliczki mester első dühe elszálltával higgadtan beszélt a súlyos vereségről: „A bajnokság megnyerése mellett jelentős fegyvertény, hogy bejutottunk a KEK-döntőbe. Ugyanakkor mindössze Kuzmicsov és Hernández vette fel a találkozó ritmusát, mellettük pedig Bene Tamásnak, valamint Julius Marcinkeviciusnak akadt egy-egy felvillanása. Kizárólag a saját hibáink, kihagyott helyzeteink miatt lett ekkora a különbség. Fegyelmezettebb, odaadóbb játékkal valószínűleg megússzuk négy-öt góllal, vagyis nyíltabb maradt volna a párharc."

A szakvezető arra utalt, hogy a Veszprémmel nem sokkal korábban vívott csata – amelyen sikerült (ideiglenesen) megtörni az ellenfél honi egyeduralmát – mentálisan nagyon sokat kivett tanítványaiból. Hiszen abban a párharcban szinte százszázalékos teljesítményt nyújtott a Dunaferr, mivel a játékosok szeptembertől mást sem hallottak, mint hogy arra a találkozóra kell a legjobban összpontosítaniuk.

Megtették – Navarrában viszont ugyanez kevésbé sikerült. Ehhez jött, hogy a spanyoloktól még itthon is igencsak tartani kellett, mert a 40 éves román Alexandru Buligan kapus, továbbá Oleg Kiszeljev, Mihail Jakimovics, Mateo Garralda és Iosu Olalla vezérletével nálunk is nyerni akartak. A derűlátásra az jogosította fel őket, hogy a KEK addigi fordulóiban rendre felülkerekedtek idegenben is, míg nemzeti bajnokságukban a Barcelona megverésének bravúrja fűződött a nevükhöz.

Az április 30-i visszavágón aztán a Dunaferr elképesztő nagy iramban kézilabdázott az első félidőben és a második elején. Hernández harminc percig talán élete legjobb formájában védett, a védőfal szinte légmentesen zárt, támadásban pedig kihasználták az olimpiai és világbajnokokat, BEK-győzteseket felvonultató ibériaiak minden kis hibáját.

A második játékrészben 14–7-ről induló friss magyar bajnokcsapat egy újabb góllal már csak hajszálnyira állt attól, hogy összesítésben egyenlítsen – ám a maga diktálta tempó végül felőrölte az erejét (26–20 ide, összesítésben viszont 45–48).

„Szinte biztos voltam benne, hogy a hazaiak óriási lendülettel és hatalmas elszántsággal vetik magukat ránk. A Dunaújváros a szünetig tudásán felül szerepelt, a második félidőben azonban már az történt, amit mi akartunk. Segített, hogy a magyar együttes több kulcsjátékosának teljesítménye visszaesett" – értékelt ismét Azanza a végső győztesek részéről.

„A Dunaferr fantasztikus évadot zár, ezúttal viszont döntő volt, hogy kevés a nemzetközi rutinja. Hernández a második játékrészben már meg sem közelítette az első félidei produkcióját. A spanyol csapat okosan, remek taktikával lassította a játékot" – mondta Hajdu János.

A szövetségi kapitány tehát a dicséret mellett a realitásokra is felhívta a figyelmet. A Pamplona képességeinek elismerése annál is inkább jogos volt, mert a baszk együttes a következő évadban megnyerte a BL-t (és később is még kétszer döntőbe került), ami egyértelműen minősíti ellenfelének helytállását is!

„Láthattuk, milyen nagy kár, hogy odakint kilencgólos vereséget szenvedett a Dunaferr, másrészt igazolta, hogy Európa élmezőnyéhez tartozik. Világszínvonalú meccsnek voltunk tanúi, és reméljük, lesz még hasonló döntő Újvárosban" – adta meg tulajdonképpen a végszót számunkra Hoffmann László, a korábbi válogatott kapus.

Ugyanis nem volt több hasonló finálé az „acélvárosban". Amikor még bőven jutott pénz arrafelé az élsportra, szinte egyszerre kényeztette az ottani szurkolókat (és gazdagította a magyar sportot) a helyi futball- és jégkoronggárda, illetve a férfiaké mellett még inkább a női kézilabdacsapat, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Ám ez már a múlt.

De hogy a Dunaferr szempontjából valami pozitívabb kicsengésű emlékképpel zárjuk sorainkat, ne felejtsük el: az együttes a következő szezonban még egy trófeát begyűjtött a vitrinjébe, amikor a Veszprémet hetesekkel felülmúlva megszerezte a Magyar Kupát is!