A prédikátor jó pénzért felebarátait püfölte

Amint az a boksztörténeti krónikák nagybetűs feljegyzéseiből széles körben ismert, az 1949-es születésű George Foreman 1994 novemberében a valaha volt legidősebb nehézsúlyú világbajnok lett. A már a hetvenes évek elején is nagy profi eredményeket elérő bunyós nem most, vén fejjel vívta a legnagyobb csatáit, de ezzel az újbóli reflektorfénybe kerülésével, ha lehet ezt mondani, addigi népszerűségét megtetézve hirtelen (még inkább) Amerika folklorisztikus hősévé vált.

Texasból, a houstoni gettóból indult tüneményes pályafutása, és húszéves sem volt, amikor az 1968-as olimpián aranyérmet szerzett. Persze az Egyesült Államokban ez csak indulásnak kiváló, sztárolni ettől még nem fognak ott senkit. Emlékezetes epizód maradt ugyanakkor, hogy kis amerikai zászlóval ünnepelt a mexikóvárosi ringben, s ezzel látványosan a hazája mellett tette le a voksot, ellentétben a feketék jogaiért a híres kéztartással tüntető honfitárs sprinterekkel.

Gyorsan a hivatásosok táborában találta magát, és 1973 elején, a 38. fellépésén lett első ízben világbajnok. A jamaicai Kingstonban hatszor is földre küldte a nem kevésbé legendás Joe Fraziert, végül a második menetben kiütéssel legyőzte, és így két értékes címet is a magáénak tudhatott. 1974-ben nem kisebb nagyság, mint Muhammad Ali ellen vesztett először (K.O-val a zaire-i Kinshasában – ez volt a híres Rumble in the Jungle).

A következő „szezont" kihagyta, majd első visszatérésekor Ron Lyle-t az év meccsének megválasztott csatában intézte el, utána meg ismét megverte Fraziert. Amikor aztán újabb három sima sikert követően 1977-ben Jimmy Young ellen Puerto Ricóban – előzetes akklimatizálódás nélkül – a második kudarcát is elszenvedte, az öltözőben rosszul lett a beszedett ütésektől és a hőség következtében, s az átélt, halál közelinek mondott élmény hatására úgy döntött, hogy Istenhez fordul és a bokszkesztyűket letéve felcsap prédikátornak.

Hívei száma mellett családját is szépen gyarapította, összesen tíz gyereke született – igaz, ehhez ötször nősült –, és közülük az összes fiút, valamint két lányt is saját magáról keresztelt el: George Jr., George III, George IV, George V és George VI között a becenevek tesznek különbséget, míg két lánya valamivel jobban járt a Freeda George és a Georgetta elnevezéssel. Egy másik kapcsolatból is van három lánya, illetve tavalyelőtt örökbe is fogadott egyet – az ő esetükben szabadon érvényesülhetett az édesanyák fantáziája.

Másodszor szinte kereken tízévnyi szünet után, 1987-ben tért vissza, joviális középkorú úriemberként, a régi sportformáját jócskán meghaladva, mármint súlyban. Azt mondta, az általa korábban létrehozott, hátrányos helyzetű fiatalokon segítő ifjúsági és sportközpont számára próbál pénzt szerezni – ami sikerült is neki, mert szépen megfizették, és ő a dollármilliók kialkudása mellett a kötelek között is bizonyította a versenyképességét, amit kevesen hittek volna róla.

Éveken át nyerte a mérkőzéseket, de amikor 1991-ben 42 évesen Evander Holyfieldtől egyszerre három nagy szervezet trónját szerette volna elvenni, kikapott, ugyanúgy, mint bő két évvel később Tommy Morrisontól a WBO-elsőségért – tegyük hozzá, mindkétszer csak pontozással. Nem is adta fel, és a már említett időpontban, 1994 végén a Michael Moorer elleni K.O-val – a hivatásos ökölvívás históriájának nehézsúlyú korelnök-bajnokává válva – a WBA, valamint az IBF ura lett!

Amikor 116 kilójával, immár 46 évesen újra megjelent a kaszinóvárosban, a nagypapának minden rezdülését, apró megjegyzését leste a sajtó, míg az atlétikus, erős és nem is ügyetlen Schulzról szinte szó sem esett. Az éppen egymázsás „német importot" azért invitálták Vegasba, hogy látványos kiütéses vereséget szenvedjen a nagy öregtől.

Tény, hogy semmilyen komoly címe nem volt, egyedül az EBU kontinentális koronájáért szállt korábban ringbe, de a brit Henry Akinwandéval 1992 és 1993 folyamán előbb döntetlenre végzett, majd kikapott tőle, pedig egyaránt hazai terepen, Berlinben küzdött meg vele. Igaz, ezt leszámítva még hibátlan mérleggel állt (később, az utolsó vb-címmeccsén alulmaradt Moorerrel, valamint a vége felé Vladimir Klicskóval szemben, és 26–5–1-es mutatóval vonult vissza).

Ezúttal úgy voltak vele, hogy ha valami csoda folytán kihúzza lábon a 12 menetet, a zárszámadásnál akkor is csak Foreman pontozásos győzelmét hozhatja a csata. Erre a „megtisztelő" feladatra, mármint az áldozati bárány szerepére pedig őt sokkal alkalmasabbnak tartották, mint a kihívásra szintén esélyes jenki öklözőket.

A szerencsejátékok csillogó-villogó fővárosát legalább ennyire izgatta egy másik párharc, a sokat emlegetett Foreman–Tyson mérkőzés. Ekkor már látszott, hogy ennek terve füstbe megy, pedig anno a veterán, amikor a hosszú kihagyás után újrakezdte, azt mondta: egyfelől szeretné bizonyítani, hogy a negyvenéves kor még nem egyenlő a halálos ítélettel, másrészt szívesen összecsapna Iron Mike-kal, aki akkoriban – a kategóriában rekordfiatalon – a csúcson volt.

Csakhogy Tyson közben börtönbe került, aztán a cellájában persze nagy volt a szája, állítólag például ilyeneket mondott: „Ha szerdán kiszabadulok, csütörtökön agyba-főbe verem az öreg George-ot. Edzés nélkül..." Vagy a sztori nem volt igaz ebben a formájában, vagy időközben rádöbbent, hogy ezt a ménkű nagy gombócot egy falásra nem nyelheti le és érdemes volna előbb gyakorolni kevéskét.

A lényeg, hogy a (nemi erőszakért rá kiszabott hatból) három év letöltése után éppen 1995 márciusában szabaduló fenegyerek, aki addig Las Vegasban térült-fordult, most váratlanul elhagyta a sivatagot, hogy trénerével felkészítse magát a nyár végére ígért visszatérésére – amelyet azonban nem a nála 17 évvel idősebb Foreman ellen szándékozott megejteni (soha nem is csaptak össze: Tyson két könnyebb rivális után újra világbajnok lett, majd jöttek a Holyfield elleni nevezetes csatái, végül a hanyatló szakasz).

A magyar idő szerint 1995. április 23-ára virradóra megrendezett címvédő meccsen tehát ő nem szerepelt, ettől függetlenül „George atya" nem a húszassal ifjabb Schulzcal foglalkozott a felvezető sajtótájékoztatón, hanem – a jelenlévő százötven német újságíró nagy bánatára – „Vas Miki" fülét húzogatta, persze csak képletesen.

Szokásos szarkasztikus, csipkelődő, viccelődő stílusában értekezett a zsurnalisztákkal, nem rejtve véka alá abbéli véleményét, hogy Tyson elszamárkodta a nagy lehetőséget, a mindkettejüknek ötven-ötven millió dollárt kínáló „szuperdöntőt".

„A földgolyó legkeményebb férfiúja begazol egy nagyapától, aki olyan vén, mint az országút pora" – zsörtölődött, majd értetlenkedő arcot vágva elvonult imádkozni. „Minden meccsemen a hajdani NDK-ért küzdök" – jelentette ki nem csekély meglepetést okozva a kelet-németországi Bad Saarowból származó Schulz, és ő (is) dühöngve vonult ki.

Ugyanis a biztonsági emberek alig akarták beengedni az eseményre: borostás ábrázata és topis bőrdzsekije szúrta a szemüket. Hiába, ilyen küllemű alakok ritkán fordulnak meg az MGM Grand Hotelben...

Magán a meccsen aztán a szőke Schulz a korkülönbség ellenére óvatosan kezdett, tartotta az ütőtávolságot, ügyesen kitért riválisa félelmetes jobbhorgai elől. A hajrában pedig remekül kihasználta ellenfele gyengéit, és fél perccel a befejezés előtt a bajnok igencsak szorult helyzetbe került, amit egy ideje már a bedagadt bal szeme is mindennél jobban tükrözött. Jöttek azonban a pontozók, márpedig ketten 115:113 arányban a címvédőt látták jobbnak, egy meg 114:114-es döntetlent hozott ki.

A küzdeni tudás és az okos taktika tehát csak majdnem volt elég ahhoz, hogy a profi boksz 46 éves „műemléke" ledőljön a talapzatáról: a hazai pálya előnye megmentette a vereségtől. „Big George" elsősorban a honfitárs pontozóbíróknak köszönhette, hogy továbbra is világbajnoknak vallhatta magát.

Ezzel olyan eredmény született, amely a semlegességre mindig kényes angol BBC kommentátorát a következő megállapításra késztette: „Szerintem és a szorító körül helyet foglaló kollégák szerint Axel Schulztól ellopták a címet. Gyorsnak bizonyult és menetről menetre építkezve növelte az előnyét. Foreman a tizenkettőből csak három szakaszban volt jobb, és semmi sem utalt arra, hogy le tudja győzni német vetélytársát. Persze nem ez az első eset, amikor vitatható döntés született a további milliós bevételeket garantáló világbajnok javára".

Az Odera folyó (és így a lengyel határ) menti Frankfurtban – a kihívó lakhelyén – a hajnali időpont dacára négyezer szurkoló nézte végig élőben az óriásképernyőre kivetített adást, és a 9000 kilométerről közvetített döntés érthető elkeseredést váltott ki körükből. Kivételt egyedül a polgármester képezett, aki távlatokban gondolkodott, és örömmel látta, hogy az amerikai televíziósok a meccshelyszínről sugárzott képek közé bekeverték a frankfurti jeleneteket is, ami (szerinte) a városmarketing szempontjából megfizethetetlen reklám volt.

Ami Schulzot illeti, ekképp reagált a vereségére „Követtem edzőm utasítását, és mondhatom, taktikai elképzelésünk bevált. Elkerültem a találatokat és tisztában ütöttem, mint Foreman, de sajnos nemcsak ő volt az ellenfelem, hanem a három pontozóbíró is. Remélem, hogy alkalmat kapok a visszavágásra, és akkor végleg bebizonyíthatom, ki is az igazi világbajnok!"

Henry Maske, a félnehézsúly szintén német világbajnoka a találkozót követően kijelentette: „Azt jósoltam, hogy pontozásos alapon Axel nem veszíthet – és nem is vesztett!" Ezzel szemben a legendás edző, Angelo Dundee úgy látta: „Schulz a várt kemény ellenfélnek bizonyult, viszont többet kellett volna kezdeményeznie. George megérdemelten nyert."

Wilfried Sauerland, a vesztes menedzsere 30 ezer dollárt tett védence sikerére, és továbbra is azt vallotta, hogy jó úton járt: „Én is Axel győzelmét láttam, ám fordított eredményről mégsem akarok beszélni. Ha esetleg Németországban kerülhetne sor a visszavágóra, úgy Schulz élvezné a hazai pálya előnyét, no meg sokkal jelentősebb bevételre számíthatna, mint a most kapott félmillió dollár. Foreman ugyan egyelőre hallani sem akar erről, de én mégis optimista vagyok."

És mit mondott az ünneplő veterán? Őt a kritizáló hangok egyáltalán nem zavarták, a győztes pózába vágta magát, átvette a neki járó tízmillió dolláros csekket, majd közölte a közönséggel: „Jó küzdelmet láthattak! Axel jó és bátor kihívónak bizonyult, két-három alkalommal ugyancsak kongott a fejem, valós esélye azonban nem volt arra, hogy ledöntse a világbajnokot."

És nem is adott rá újabb esélyt, hogy ez megtörténjen – a reváns lehetőségébe (nyilván főleg üzleti okokból) nem ment bele, amiért az IBF megfosztotta az övétől (a WBA-ét már azzal elbukta, hogy a keletnémetet választotta Moorer után). Maradt még neki a nem sokra taksált WBU-cím, amelyet fél, illetve egy év múlva még kétszer megvédett, mielőtt Shannon Briggs 1997 novemberében végleg nyugdíjba nem küldte.

Mindenesetre akárhogy is volt a ringben tizenhat éve, a meccs előtti egyik cikkben róla írt megállapítás – a hivatalos statisztikák szerint aktualizálva – így hangzik vele kapcsolatban: „Ő az egyetlen lelkész a világon, aki teljesen legálisan hetvenhat embert vert félholtra..."