Hokisaink feljutási harca, ijesztő 25–1 után

25–1. Huszonöt fájdalmas botütés. Sokkoló eredmény. Nem csoda, hogy 2005. április 22-én még az esti magyar–brit meccs előtt is erről beszélt mindenki a Főnix-csarnokban, ahol a divízió 1-es hoki-vb-t rendezték.

A favorit norvégok, akikkel a nyitónapon értékes 2–2-t játszottunk, pontosan tudták, hogy minél több góllal kell legyőzniük a harmatgyenge Kínát ahhoz, hogy pontegyenlőség esetén a végén megelőzzék Magyarországot. A fiatal, addig is kiadós vereségeket jegyző távol-keleti csapat már a legelső pillanatokban beszorult a saját harmadába. Vikinstad kezdte a gólgyártást az 5. percben (a későbbiek ismeretében meglepően későn...), aztán sorra záporoztak a találatok.

Az óra 10:14-et mutatott a negyedik északi gólnál, a 17. percben pedig egalizálták az addig tabellavezető magyarokkal szembeni hatgólos lemaradásukat a gólkülönbség terén (a mieinkhez hasonlóan egyetlen pontot vesztettek csak az első három mérkőzésükön), majd a 24. percben már megvolt nekik a kilencedik, amennyit Palkovicsék az egész meccsen, hatvan perc alatt ütöttek.

A kíméletlen norvégok akkor szereztek gólt, amikor csak akartak. Megelégedhettek volna mondjuk tizenöttel, és akkor még rá is pihennek a záró találkozójukra, de azért sem: pontosan tudták, hogy egy igazi K.O-val még sokkal nagyobb nyomást gyakorolnak a magyarokra.

A vége 25–1 lett, és az a méretes zakó nemcsak Kínának fájt, mert akárhogy is nézzük, az északiak ezzel a maguk részéről elintézettnek vették a gólkülönbség kérdését, s most már csak akkor előzhette meg őket bárki is, ha másnap pontot vesztenek a japánok ellen – de ha kikapnak, a magyarok még úgy se nagyon...

Rossz hír... Még akkor is, ha a felkelő nap országát képviselő csapat kanadai szakvezetője ünnepélyes ígéretet tett arra, hogy a maguk részéről mindent megtesznek a norvégok ellen, s egyáltalán nem tartotta kizártnak, hogy meglephetik a listavezetőt. Együttesünknek azonban ekkor még nem szabadott ezzel foglalkozni, mert a számolgatásnak csak akkor lehetett bármiféle minimális értelme, ha a britek elleni összecsapást megnyerjük.

Tudták a szurkolók is, hogy mi a tét, s bár ismét nem volt telt ház (a jégkorongfellegvárnak nem igazán nevezhető debreceni helyszínen), most érkeztek a legtöbben a lelátóra. A hangulatra nem is lehetett panasz, ami nagyon elkelt, mert az addig látottak alapján rendkívül masszív, kemény, jó csapatnak tűnt a brit, és – miként arról a kemény ütközetre készülő játékosaink is beszéltek a szünnapon – volt egy nagyon erős sora.

E tekintetben persze mi sem álltunk rosszul – vegyük például az Ocskay-féle ötös fogatot, amely már az első percben megkavarta a szigetországiak védelmét, de ennél több egyelőre nem volt a dologban. Nem sokkal később Kovács engedett el egy sistergő bombát a bal szélről, Murphy kapus azonban hárított.

Amint arra számítani lehetett, nagyon összeszedetten játszott az ellenfél, láthatóan nehéz volt feltörni a védelmét, hiába szedtek össze háromból három vereséget az addigi meccseiken (csupa nívós riválissal szemben – befejezésként aztán majd ők is kiütötték a kieső Kínát). Nem is igazán sikerült zavarba hozni őket, alig-alig tudtunk a kapujuk közelébe kerülni; inkább csak távoli próbálkozások akadtak, de azok bizony nem bizonyultak túl acélosnak.

Beigazolódni látszott, hogy Ocskay nem is járt olyan messze az igazságtól, amikor előzőleg azt magyarázta: talán ez lesz alakulatunk legkeményebb meccse a vb-n. Szerencsére a második harmadban felpörögtek a mieink, ami már nagyon kellett, mert Murphynek régen volt dolga a brit ketrec előtt. Végre nem unatkozott – ám a felé süvítő bombákat sorra hatástalanítani tudta.

A továbbiakban is Ladányiék nyomtak – Pat Cortina mester a szünetben nyilván nem dicsérte agyon a támadójátékot... –, de a helyzetek mind kimaradtak, és sajnos nemegyszer még a kaput sem sikerült eltalálni. Ehelyett egy hazai kiállítás miatt ismét Szuper kapuja előtt táncolt a korong, a britek többször is lőttek, míg végül csak begyötörték a vezető találatot.

Puff neki: a magyar válogatott 192 perc után kapott gólt, ráadásul ezen a világbajnokságon most először került hátrányba. A csapat nem zuhant össze, továbbra is ment előre, ám mintha átok ült volna rajta. Semmi sem akart sikerülni...

De még mennyire nem: a befejező játékrész 40. másodpercében végre átcsúszott a pakk Murphy lábvédői között, ott pihent a gólvonalon túl, a csarnok pedig majd szétrobbant az örömittas hangzavartól. Csakhogy még sem volt meg az egyenlítés. Nem, mert a kanadai játékvezető – arra gondolván, hogy a korong már a kapusnál van – talán egy tizedmásodperccel korábban belefújt a sípjába.

Való igaz, így történt, s a szabályok szerint ilyenkor ugyebár nem gól a gól, de szurkolóinkban ott tombolt a méreg és/vagy csalódottság: miért kellett lefújni? Miért nem lehetett várni még egy kicsit? A közönség tüntetett, míg a csapat tudomásul vette a döntést, persze mi mást is tehetett volna.

Borzasztóan szaladt az idő, már lefutott a harmad fele és még mindig a britek vezettek, míg a mieink csak rohantak előre és az eredmény után. Túlságosan is, mert közben hátul szellőssebbé vált a védelem, s ez mindent eldöntött: az 55. percben Jamieson, majd az 57.-ben Tait mattolta az inkább már csak a támadásokra koncentráló magyar csapatot, amivel el is dőlt – elsősorban ez a meccs (0–3), másrészt pedig az, hogy együttesünk a záró fellépésén már nem harcolhatta ki a feljutást, maximum a második helyet vehette célba.

Hiszen így a norvégoknak a japánokkal szemben már egy döntetlen is elegendő volt az üdvösséghez, azaz a lengyelek megelőzéséhez, akiknek legalább maradt némi reményük – nekünk viszont velük kellett megküzdenünk az ezüstért, és huszoneggyel rosszabb gólkülönbségünk miatt a norvégok befogása gyakorlatilag nem jöhetett szóba.

Másnap 5–0-val lerendezték a fogadkozó japánokat is, tehát a kínaiak elleni sokkoló 25–1-re végül nem is volt szükségük... Teljesen megérdemelten jutottak fel az A-csoportos vb mezőnyébe. Eredményük ismeretében a magyar–lengyel találkozón csak a presztízs maradt a tét, s a lelátó népe – amely előző nap a britektől elszenvedett vereség(!) után is elénekelte a himnuszt – annak ellenére vastapssal búcsúztatta válogatottunkat, hogy az 1–1-es döntetlen megint „csupán" bronzot jelentett, s ellenfelünké lett a második hely.

A tornán tehát egyszer került gödörbe a vendéglátó együttes, amit a nálunk amúgy valamivel gyengébb britek kíméletlenül kihasználtak. És bár csapatuk Kína elleni sétagaloppja alatt drukkereik szellemes transzparenssel ünnepelték előző napi hősüket – Szuper Stephen Murphy felirattal, a vb legjobb hálóőrének megválasztott honfitársunk nevét is bevonva, magyaros sz-betűvel köszöntötték kapusukat –, végül is nem az ő drámai védésein múlott a kiesésünk. Pat Cortina szövetségi kapitány erről is elmondta a véleményét.

– Ha legyőzzük a briteket és a lengyeleket, valószínűleg akkor is lemaradunk az A-csoportról, rosszabb gólkülönbséggel. Nem lett volna őrjítő érzés?
– Dehogyis! Az a baj, hogy nagyon eluralkodott Magyarországon az A-csoport-mánia. Persze, csodálatos siker lenne, ez a megfelelő távlati cél, de ez még nem realitás. Nem elég csak nagyon akarni, ez nem olyan könnyű; az ezúttal a másik ágon szereplő olaszok három éve próbálkoztak, a norvégok négy esztendeje, és most sikerült nekik. A vébének nem is úgy vágtunk neki, hogy na most fel kell jutnunk a legjobbak közé. A dobogót tűztük ki célul, s ezt meg is valósítottuk.
Szóval, visszatérve a kérdésére, igenis maradéktalanul boldog lettem volna, ha veretlenül végzünk, s mégsem jutunk fel, erre még a világ is felkapta volna a fejét. De összességében egyáltalán nem vallottunk kudarcot, sőt. A harmadik hely is szép eredmény.
Elsősorban mentális téren kell előrelépnünk. Van még idejük a meghatározó magyar játékosoknak, ám bőven akad még dolgunk is. Néha tud ez a csapat nagyon jól is játszani, szinte A-csoportos szinten, aztán a következő nap meg csak jóval rosszabb produkcióra futja. Még nem bírjuk a sorozatterhelést. Egy hét alatt öt nehéz ellenfél – ez egyelőre túl kemény dió.
Fizikai képességek terén is lemaradunk az elittől: ami elég Magyarországon, az nem elég nemzetközi szinten. Taktikai téren viszont úgy érzem, sokat fejlődtünk. Ez a realitás; ki kell mondani: még nem érett meg a magyar csapat a feljutásra – viszont a legjobb úton halad, hogy előtt-utóbb elérje.

Ami három évvel később sikerült is! Hogy az idén újra ennek örülhessünk, mindenképpen jó lenne ma a spanyolokat felülmúlni (ha az általunk alaposan elvert hollandok képesek voltak hattal elintézni őket, akkor mi is okkal remélünk hasonlót) – aztán jöhet a holnapi „finálé”. És mivel egy ideje már nincs döntetlen, nem kell holmi gólkülönbségeket sem számolgatni, s azok terhével küszködni: az olaszok elleni meccs minden valószínűség szerint igazi nyílt ki-ki párharc lesz!